Tasnádi Rita: Aki mindig szomorú
Hajában apró lila virágokból font koszorú, halványlila ruhában, széttárt karjaival a rózsaszín és zöld, magasra nőtt füvet simítja lassan, elgondolkodva. Kicsit lehajtja fejét, hosszú, barna haja eltakarja arcát. A nap lemenőben, narancsszínű, a lány éppen előtte áll, szép fénykkronát vonva magas, karcsú teste köré. Akárcsak egy tündér vagy angyal. A szél megindul, felemeli a fejét, arca tündöklően szép, kerekded forma, tekintetea távoli hegyekre siklik, szemeiben megcsillan a nap színe, kicsit szomorúan újra lehajtja fejét.
Most hirtelen zajos kis csoport közrledik jobbról, apró kacajok, ugyanoly gyönyörű lánykák jönnek ugrálva a hosszú fűben, egymás kezét fogva.
-Hát itt vagy, te kis magányos!
-Mindig elcsatangol!
-Hagyjátok, a nagy "bölcset", oly okos, hogy magányra vágyik, gondolkoznia kell...!
A négy kislány most jót nevetve ugrálja körbe, nagy gondolatokkal terhes fejét újra megemeli.
-Várjatok!
A kacagás elhalkul, a lányok mind leülnek puhán, ekkor a nap gömbje teljesen látható lesz, nagy várakozó csend, kíváncsi arccal figyelik a koszorús kislányt. Az egyik kis fehér ruhás huncutan bök egyet rajta, bíztatván, a másik három rendre inti.
Ő komolyan köhint egyet, koszorúját igazgatva belekezd:
-Gondoltatok már arra, hogy itt a fák, a fű, a virágok, de maga a nap is szomorú?
-Ugyanmár! Ez miféle kérdés?
-Hagyd, megint szomorkodik, azért kérdezi!
-Nem, itt semmi sem szomorú...
A negyedik kislány elsírja magát, kis ujjaival szemeit dörzsölgeti.
-Látjátok, mondtam, itt szomorú minden...
-Ugyan...
-De, de...nézzétek a napot, milyen sötétsárga, a fák ágai lehajlanak, minden levél bánatosan libeg, a szél keserűen suttog, minden, minden oly szomorú...
Elsírja magát. A lánykák komolyan aggódni kezdenek, ez nem tréfa, ez most nagyon komoly.
Közelebb húzódnak, simogatják, ölelgetik a koszorúst, kérdezgetik.
-Mondd el drága, mondd el, mi történt, mire gondoltál most, hogy sírsz!
-Jó, elmondom. A fák hamarosan elhullatják leveleiket, csupaszak lesznek...
-Júj, ne mondd!?
-A fű is meghal, a madarak messzire mennek, a fény is megszűnik, mi is meghalunk...
-Az nem lehet...ez itt a Mennyország, itt nincs ilyesmi, nem tudtad, te buta...!?
-De, majd meglátod!
-Soha, itt nincs ilyen, tudtam, hogy téged nem szabad komolyan venni! Gyertek! Hagyjuk szegényt elmélkedni.
A nap már csak félig látszik, a kislány újra egymagában, elmélyedve ül a fűben, kételkedik a hallottakon, elálmosodik, majd elalszik.
A fák, a fű, a virágok vigyáznak rá, gyengéden körülölelik testét, s így beszélgetnek:
-Vigyázz, meg ne fázzon, ma kicsit hűvösen fúj a szél!-mondja a nap.
-Betakarom...-így a fű.
-Adj szép álmokat természet!-szólnak a fák.
Reggelig így beszélgetnek, a leány ébredezik.
-Ki szólt? Ki van itt?
A nap aranysárgán ragyog, a szél lágyan lebegteti a füvet, leveleket, a virágok vidáman hajladoznak, ez a nap talán még szebb, mint bármelyik, a szomorú lányka felpattan, szalad, szalad társaihoz.
5396
Kitti - 2017. november 07. 12:57:46

Kedves Rita!
Ez az írásod olyan lélek-novella. Lélek-percesnek nevezném. Smile A rezdüléseiben megbújó szeretet csillan az olvasó elé.Rose
kit

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.