Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

csomor henriett: Négylábú hűséges társ
Elvesztettem az én aranyos Bogár nevű kis pulikutyámat. Apu, s tesóm vették a vásárban az öklömnyi bogárfekete göndör szőrű kiskutyát. Bogárfekete kis szeme kiváncsin nézett szerteszét új otthonában. Nagy örömmel fogadtuk a kis jövevényt, aki az ölemben aludt el, majd egy dobozba tettük éjszakára. Nem alhat kint alig egy hónaposan a hűvös szeptemberi éjszakában, szegényke még az új helyét sem szokta meg.

Hamar a család szívébe lopta magát. Napi sétánkat kétszer-háromszor megtettük a hatalmas udvarban, amelyben két családiház is elfért volna. Élveztem ezt a fajta szabadságot, ahol a nagy fák eltakarnak a külvilágtól, s az utcáról nem látják, hogy hogyan mozgok. Az alsókertben volt egy alacsony diófa, arra felültem, Bogár pedig a térdemre ült és simogattam. Nagyon okos volt, tanítottuk pacsit adni, kis lábát emelte elénk ülve, tappancsát tenyerünkbe téve okos kis buksiját simogattuk. Ha eldobtuk a botot, örömmel visszahozta. Amilyen kicsi, olyan nagy méregzsák volt. Szegénykémnek ez lett a veszte, valaki aljas módon megmérgezte, állatorvost hívtunk hozzá. Injekciót kapott, hideg tejet kellett volna itatni vele, azt mondta az jó a mérgezésre. Örökre eszembe véstem, hogy a tej a segítség a mérgezésre.

Sajnos az életvidám hathónapos Bogár kutyám nem élte túl a kegyetlenséget. Mintha szívemet tépték volna ki, olyan érzés volt nekem. Kis ezüstfenyő alá temettük el szegénykémet.

Abban a fájdalomban megfogadtam, ha nekem egyszer saját házam lesz, betonkerítést építek, hogy a galád állatkínzók ne bánthassák a kutyáim.

Hetekig zokogtam, hallani sem akartam új kutyáról, még korai lenne, a seb szívemen még be sem gyógyult.

Szüleim nem bírták elnézni, hogy szenvedek a kiskutyám miatt. Apám még buszsofőr volt, s pulikutya-ügyben érdeklődőtt minden utasánál. Kapott egy címet, s mikor únokatesóm lakodalmi tortájáért mentünk, útba ejtettük a címzettet is.

Becsengetés után egy öreg néni nyitott kaput. Beinvitálta aput és bent szomorún vette észre, hogy a kutyák mostoha körülmények közt vannak tartva. Hat puli volt egy szűk kis kennelbe zárva. Egy fekete loncsos szűrő kant választott, s ötezer forintot fizetett érte. Nem volt már kiskutya, épp betöltötte a két évet. Apám végig fogta a kocsiban, szegény kutya, nagyon büdös volt. Szemében félelem volt, s egész testében reszketett. Megsajnáltam, s megsimogattam, éreztem a háláját. Ne félj tőlem, nem bántalak. Hazaérve csak apámat követte még sokáig. A szombati lakodalmas éjszakát nagyon nehezen viselte, a kiskonyhába zártuk be, hogy nehogy elkóboroljon éjszaka.

Hosszas találgatás után Bendzsi lett a neve. 1993 áprilisában jött hozzánk, amikor betöltöttem a tizennyolcadik életévemet.

Olyan magányosnak tűnt, s konokul nem engedett magához senkit apámon kívül. Puliknál szokványos, hogy egy gazdások lesznek, aztán a többi családtagra rá se hederítenek. Egyszer anya kizavarta Bendzsit a konyhából, azt hitte, hogy elszökött, mert sehol se lelte. A ház mögötti csúszdán az eresz alá bújt, le se jött, még apám hangját meg nem hallotta.

Na én ezt már nem bírom, mondtam, van kutyánk, s még sincs. Hátra megyek, majd én megszelidítem, mondtam elszántan. Anya adott egy karika szárazhurkát, április után már nem szoktuk megenni. Betette egy zacskóba, hogy könnyebben fogjam. A ciszternához értem, elkezdtem hívni: Bendzsi, Bendzsi. Ismételgettem a nevét, de oda se neki, a falhoz támaszkodtam, ha lejönne a pincedombról, nehogy megijedjen mozgásomtól. Oda se neki, a füle botját se mozdította, ha nem jössz le rögtön, én eszem meg a hurkát. Kivettem a zacskóból, s eltörtem egy darabot, letettem a földre, lejött, s elkezdett enni. Nem morgott mikor megsimogattam, a maradékot a kezemből ette meg, majd előre jött velem. Már csak aludni járt hátra esőben, hóban és fagyban, egy évig ott töltötte az éjszakát.

Egyszer hajnal négy óra tájban, a fürdőszoba ablakon óriási robajjal beugrott Bendzsi, rá a wc deszkára. Mindenki felébredt, azt se tudtuk mi történt. Apám ilyenkor megy ki a fürdőbe, aznap épp elaludt volna, a kutya pedig kereste.

Bendzsire igazi megpróbáltatás várt a következő hónapban. Egy ravasz róka betévedt az udvarunkba, kibírhatatlanul büdös lett tőle a terasz. Apámnak sikerült agyonvágnia a ravaszt.

Pechünkre kihívattuk az állatorvost, aki közölte, hogy a kutyát el kell altatni azonnal, mert a róka veszett is lehetett.

- Értse már meg doktor úr, a kutya nem is került a róka közelébe.

- Uram, ez a szabály - közölte szárazon.

Szerencsémre szüleim nem engedték elaltatni kutyámat. Aznap még el kellett vinni a rókát Kaposvárra, az állatkórházba. Két hétig karanténban tartottuk szegény Bendzsit a semmiért, mert nem volt veszett a róka. Bendzsi majd megbolondult utánam, úgy ugrott volna rám örömében, mikor hazaértem az iskolából. Oda se mehettem hozzá, csak zokogtam. Mikor a zárlatot feloldották, elválasztatlanok lettünk. Többé nem aludt az eresz alatt, hanem az ablakomnál, a rongyokkal kibélelt hordóban, később meg a fásbodéban.

Ez a kutya nagyon okos volt, mindig követett, ha sétáltam az udvarban. Biztos vagyok benne, hogy tudta, valami gond van a mozgásommal, bár nem tanítottam soha erre. Ha véletlen elestem, őrült ugatásba kezdett, hiába mondtam neki, hogy ne félj, felállok, ő óvatosan rángatni kezdett. Sosem harapott meg, csak a nadrágom szárát húzta gyöngyfogsorával, mert segíteni akart, gyakran nevettem rajta. Addig ugatott, még anya ki nem jött, s fel nem segített.

Apám után mindig megszökött Bendzsi, ha traktorral ment. Addig futott a traktor után, még fel nem ugrott rá. Boldogan csaholta végig az utcákat.
Bendzsi öregedett és még sohasem párosodott, ez a fajta sosem csavarog. Ezért a pumilányt hozták el hozzánk. Egy napig tartott kutyalakodalom és másnap reggelre eltűntek a kutyák. Hazakísérte Morzsa kutyát, aki hat hónap múlva életképes kicsiket hozott a világra.
A párosodásért cserébe kaptunk egy kis fekete gombócot. Cézárra igazán féltékeny volt, külön odafigyelést igényelt mindkettő. Ha egyikkel foglalkoztam, akkor a másikkal is kellett, mert különben összeverekedtek.

Sok évvel később Bendzsi kezdett látványosan gyengülni. Fájdalmában elbújdosott, egy árokban feküdt. Egy öreg néni talált rá, megitatta, aztán felhívott minket, hogy a kutyánk az árokba fekszik. Apám elment érte traktorral, betette a pótkocsiba és elindult. Bendzsi utoljára végigcsaholta az utcát. Fél évig élt még, már fájtak nagyon a csontjai. Egy forró nyári délutánon nagyon szenvedett, anyával kimentünk, utoljára megsimogattuk, s elbúcsúztunk tőle: Menj nyugodtan édes kis kutyám, nagyon szerettünk! - mondtam zokogva. Bendzsi örökre lehunyta édes kis szemét kétezeröt forró nyarán. Mondhatni, a negyed életemet leélte velem, boldog és szép idők voltak ezek.

2017. december 01.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.