Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Simon Dávid: Hazafelé
Széltől kifordult esernyők és okostelefonok mögül előbukó arcok fénylenek a nyálkás körúton. Mintha utcakövekből rakták volna ki az összes ábrázatot, a pesti utca a valóságos fészbukom, nézegetem.
Mellettünk selymesen siklik a hajléktalan éjszaka a síneken, egy templom, egy kocsma, mint félálomban, a tetves esőben összemosódik minden.
Nem történik semmi, és mégis most szűnök meg, most vesztem el önmagam, józanul a villamos nélküli hazaúton.
Hallgatom az ereszekben csorgó vizet, a betonra huppanó cseppek kimúlását, és semmit nem érzek. Mondom, nem történik semmi, vagyis a semmi történik meg velem.
Sose állítottam könnyedén, hogy van Isten, se azt, hogy nincsen. Most sem mondom, hogy beéreztem. Munka van, és vedlés. Vedlés a rétegeinkből, ruháinkból, személyiségünkből, ki az űrbe, hogy nemlétünket felismerve láthassuk az egészet kívülről.
Legalábbis magunkat, a hiábavalóságok és mámorok örök harcát, a dolgok rémegyszerűségét, az életet, mint egyszer egyet. Szitáló eső vagyok, néha könny, de bánat nélkül súlytalan lenne örömöm, és tudom, hogy ez a szenvedély is csapda, az érzelmeim se én vagyok, és hullik rám a poros budapesti éjszaka.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.