Simon Dávid: A turista
Azt már megszoktam, hogy rendre külföldinek néznek Pesten. Volt, hogy hajléktalanok élből angolul kértek aprót, de akárhol simán a nemzetközi kommunikációt megcélozva szólnak hozzám honfitársaim, kiegészítve a jobb megértés érdekében széles kézmozdulatokkal, még akkor is, ha magyarul válaszolok.
Üzletekben, éttermekben, kórházi kartonozóban, ahol ott a nevem, és még így is: szekönd flor, miszter szájmon... edzőteremben, miközben magyar válogatott mezt viselek, wc-s nénik a nyilvános helyeken (ván euró or ván hándred forint a pisi, aranyoskám...hogy ez mennyire igazságos, abba ne menjünk most bele), de a sarki kisboltban is, ahova naponta lejárok, bárhol hunglisbe botlom.
Mert motyogsz, baszd meg, azért nem tudják, hogy magyar vagy, mondom magamnak vagy mondja nekem épp más.
Simogatom is vele a lelkem, nyilván, mert akkor természetes emberi törekvésünk, hogy egyidejűleg olvadjunk környezetünkbe, és váljunk ki onnan, ilyen formában számomra megvalósult. Nem ragadt az arcomra a búskomor magyarság, a görcsös, de büszke keletiség, ez a félmongol, de full depresszió, az egymás lehúzása, a negatív életjelenlét minden elképzelhető formája (szerintem ez is tehetség), a sötét szemüregek, a méla undorral vegyülő értelmiségi vagy félértelmiségi kiégettség és közöny, amely fölött valami állandó kilátástalanság csücsül, mint valami buddha, végtelen nyugalommal tűrve sorsát, és titkon örülve, hogy van egy biztos pont az életében, még ha az épp ilyen nyomorult is, mindezen azonban kínjában képes röhögni, amit viszont nagyon szeretek.
Más esélyünk aligha van. Nevetni, mosolyogni, és nem hagyni, hogy felzabáljon minket ez a posztkomcsi tempó, hogy vannak, akik még mindig azt figyelik, hogy ki kit figyel, ki a gyanús, hogy ne mondj semmit, mert bajod lehet, meg hogy majd okosba' megoldjuk.
Csak vigyázzunk, nehogy együtt fulladjunk bele ebbe a nagy bogrács elborsozott, túlpaprikázott gulyáslevesbe.
Mondjuk, nemes halál. És finom. Akkor tutira szürcsölnék, ha már úgy is vége az egésznek, minek a hülye illem, modor, hát, nem? Szürcsölnék én, még böfögnék is, egye, bassza!
Akkor aztán nézhetnének nyugati turistának, aki itt bármit megtehet, szétverhet egy taxit, ordibálhat a pincérrel, veled, bárkivel, bárhol, mert szerinte lejött bebaszni ebbe a putriba, és ő most az úr, és amúgy sincs itt semminek következménye.
És tényleg nincs.
5772
Saranghe - 2018. január 07. 22:00:09

Kedves Dávid!

Jók az írásaid. Én nem vagyok a trágár beszédnek híve, bocsi. Smile. Lehet álszent vagyok. Viszont mellette annyira jó gondolatmeneted van, értékes mondanivalód, és olyan írónikus őszinteséged, hogy szeretem olvasni.

Gratulálok!

Kata

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.