Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Nagy Vendel: Angyal jött a széllel
Az öregember kinyitotta a lakásajtót, és kilépett a hideg utcára. Érezte a decemberi hűvös szelet, de nem törődött vele, mert ilyenkor mindig izgalomba jött, mikor meghalt szeretteihez indult a temetőbe.
Összébb húzta magán a kabátot, és fehér botjával kopogtatta a járdát, és a mellette elmaradozó házak falát.
Ismeri az utat, hiszen régóta jár errefelé, de mióta megvakult, már lassan tízedik éve, kezdenek elhalványodni az emlékek.
Néha belelép egy gödörbe, vagy vízlefolyóba, nekikoccan egy vas-kapunak a bot vége, ilyenkor a kutyák mérgesen harapják a lukat a kapu alatt.
Olykor ráköszön valaki járókelő, hiszen sokan ismerik a kisváros-ban, sokakat tanított is.
Elért a zebráig, s tudta, itt alaposan figyelnie kell az átkelésnél, nagy a forgalom.
Már egy ideje észrevette, hogy valami halk suhogás, vagy lágy ze-ne hallatszik mögüle, és kellemes szellő is eléri néha-néha, s egy isme-retlen, jóleső illat.
Elindulna, de lágyan, alig érezhetően valaki megérintette a vállát.
Azonnal megállt, és egy hatalmas busz rohant el mellette, még jó hogy szót fogadott. „Ki lehetett az? – gondolkodott magában. – Talán valami ismerős” – mormogta.

Útja egy hídon vezetett át, botjával érezte a híd korlátjának kongó rezgését, és hallotta a víz csobogását. Sokat könyökölt ezen a korláton valamikor, és nézte a vízbe ugráló békákat, sok érdekességet lehetett látni minden évszakban.
Volt, amikor csak érként folydogált, de záporkor folyóvá duzzadt. Ilyenkor venyigét, fatuskót, hordókat, és akár még teknőket is hozott magával.
Elöntötte iszappal a város utcáit.
Ma már csak elképzelte a régi nyarakat, mikor melegben térdig állt a vízben, vagy télen korcsolyázott a jégen. Elmosolyodott, és tovább botozott.
Valami robogásra lett figyelmes, olyan mintha otthon az unokák motorozását hallaná, azt a kis, lábbal hajtható gyermekmotort vélné felismerni.
A vállán megint csak érezte az érintést, és a halk suhogást. Meg-állt.
A kisgyerek vad rohanással nekiment a lábának, megszeppent, és sírni kezdett, de az öregember csak mosolygott. Senkinek nem lett baja az ijedtségen kívül.
A vércse hangú anyuka kissé megkésve rohant a gyerek után és le-tolta az öregembert, mondván neki: Nem lát?
Az öregember elnézést kért, hogy neki jöttek, és válaszolt:
– Igen, nem látok.
– De azért füle az van… – rikoltotta a vércse hangú.
– Van – mondta, és tovább ballagott.
– Te meg ne menj neki minden hülyének! – dorgálta a gyereket az anyuka.

Befordult a temető kapunál, és emlékeiből tudta, csak végig kell mennie a betonos főúton és hamarosan odaér a kriptasorhoz.
Elhaladt a kis kápolna mellett, ahol temetéskor harangozni szok-tak, mikor ment a menet, és a ravatalozónál balra és máris ott van mindjárt.
Megtapogatta a szürke követ, amelyre már sok név van vésve, pá-rat már ő vésetett rá. Itt nyugszanak drága szülei, és a testvére is.
A kriptát még a mama vette a papa halálakor, és a sír mellett álló tujafát a testvére ültette csemeteként, de már több embermagasságúra nőtt a sok év alatt.
Az öregember is volt már lent a sírban, hiszen mikor temették a papát, lement, mivel tele volt szeméttel a frissen meszelt kripta, és ki kellett takarítani. Trehányak voltak az építők, deszkákat, cementes zsákokat, és másféle szemetet feledtek a kriptában. Nem hagyhatta, hogy örökre ott szentségtelenítse a sírt a rendetlenség emberi bizonyí-téka.
Alaposan körül nézett. „Valamikor te is ide kerülsz” – gondolta magában. A mindenkori rituálé szerint végigtapogatta a sírt, az öntött karikákat, és ujjával elolvasta a neveket. Fura volt a saját nevét is kita-pogatni.
Mikor a keresztnevén járt az ujja, valaki lágyan rátette a kezére a sajátját. Mintha csak véletlenségből hozzáérne, s az öregember látni vélt egy karcsú, magas leány alakot, aki a kő mellett állt.
Arca mosolygott, és lényéből fény áradt, lágyan, szelíden.
A fiatal leány gyönyörű volt. Az öregember csodálkozott, hogy miért nem fázik, hiszen lenge ruhában állt ott mellette.
Az öregember eltűnődött.
Minden karácsony délelőtt kijött a temetőbe, és egy kis fenyőágat hozott a lent alvóknak, rajta egy aranyos csengettyűvel, és egy szál gyertyával.
Lerakta a márványkőre, kicsinykét elbeszélgetett velük, és már in-dult is haza, mondván, nyugodjanak, hamarosan újra eljön. Szorítsa-nak helyet, neki is el kell itt férnie, számára ők nem haltak meg, csak ide kiköltöztek.
Megsimogatta a kőoszlopot, és a fát, s lassan elindult a ropogó kavicsos úton.
– Én megyek haza a jó melegbe, csak titeket hagylak itt kedveseim a zord hidegben – mormogta magában rosszallóan.
Itt maradt az élő tujafa, és a halott márvány, a két kontrasztot szimbolizálván.
Az őrangyal követte néhány lépésnyire.

Hallotta, hogy valahol halkan beszélgetnek a sírok között. „Hát ez még él?” – kérdezték suttogva egymástól, de az ilyenekre már oda sem figyelt.
Mikor a kápolna mellett haladt el, eszébe jutott, mikor gyermekko-rában hallgatta a harangozást, kitalálta mit mondanak a harangok. Ha öregember halt meg, azt mondta, házát, földjét, szőlőjét…
Ha szegény ember ment el, akkor azt csendítették, ringye-rongya, ringye-rongya.
Ezen elmorfondírozott a temető kapujáig.

A főutcán már sokan jártak, de igyekeztek hazafelé, hiszen ma es-te már felállítják a fenyőfákat, amik átváltoznak karácsonyfává, átszel-lemülnek, átlényegülnek, sokaknál tudatosan, de a nemes lelkületű-eknél tudat alatt.

Az öregember már az otthoni családjára gondolt, akik várják ha-za, ünnepi vacsorával és díszes karácsonyfával, mint minden évben. Lelkiismeret furdalása van állandóan, hiszen betegsége okán cserben hagyta a gyermekeit, feleségét, most, amikor a legnagyobb szükség volna a munkájára, és segítségére. Néha-néha hátrapillantott, és vágy-ta, hogy kövesse az angyal.
„Ő is hazajön velem…” – gondolta.
Emlékezett egy régmúlt időre, mikor várta egy angyal eljövetelét, de az idők zivatarában ennek eddig nem jött el az ideje. Mindig is érezte, hogy valaki áll mellette, de még soha nem látta így, mint ma. Valaki mindig vigyázta a lépteit, őrizte, nehogy valami baja essen, s ma végre meglátta. Tudta, csak ő lehet az.
Álmában sokat látta, de az arca mindig homályban maradt.

Érezte, szálingózik a hó, pedig nem ígért havat a rádió.
Örült, hogy mindent befed fehér lepellel a hótakaró.

Hazaértek. Az öregember kinyitotta az ajtót, s mindketten bemen-tek.

Kellemes meleg fogadta, és a halászlé is ugyan olyan jó volt, mint máskor, de mégis más lett minden. A lány csak állt a fal mellett, és mosolygott.
Kezeit összekulcsolta, és figyelt.
Elénekelték a Mennyből az angyalt, és meggyújtották a gyertyákat a fán. Meghitt volt az este, s az unokák önfeledten bontogatták az ajándékokat, s a felnőttek áhítattal figyelték őket. Csak az angyal tér-delt még sokáig a fa előtt, ragyogó arccal. Senki nem vette észre, csak az öregember figyelt rá. Végre mindenki eljött, és eljött az igazi kará-csony is, amire mindig is várt.
Az én kis Angyalkám.
Meghittség, és melegség járta át a szobát, s az öregember moso-lyogva állt.
Látni vélte a csodát.
Talán az ő utolsó karácsonyán.

Egy angyal jött a széllel, az örökkévalóságon át.

Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.