Balázsi Pál Etel: Lomtalanítás
Elmúlt a vénasszonyok nyara, hűvösre váltott az idő. Ilyenkor azt érzem a Nap is megunta mindennapos útját, fáradt, bágyadt. Az állatok is télre készülnek, sűrű bundára váltanak, kiálló bordáik nem látszanak. A hegyekben ők mindig éhesek. Messziről hallják autónk jellegzetes motorzaját, s mire a házhoz érünk, ők már a legnagyobb barátsággal, örömmel fogadnak. Nem a miénk egyik sem, de étkezéskor rájuk gondolunk. Összegyűjtjük a maradékot, hadd tudják meg mit is, ettünk, amíg nem voltunk kint.
A ház hűvösen fogad. A Nap csak elcsúszik a ház mellett, nem ad meleget a falaknak, ami volt is elszökött. Karomon, lábamon, ágaskodnak a szőrök. Nem támadóállás, csak fázás. Ő pedig melegebb öltözetet követel. Hosszú volt a nyár, elfeledkeztem, hogy akaratunkon kívül is besettenkedik a hidegebb ősz. Hidegebbet mondok, mert a vénasszonyok nyara hosszú és meleg napokkal ajándékozott meg. Még a keresztes viperák egy része is a felszínen maradt még, ami elég sok áldozattal járt. Már nem emlékszem hol olvastam, egy szakértő azt írta - ezek a kígyók, amelyek nem húzódnak el szeptember elején, öngyilkos jelöltek. Hát így is volt.
Majdnem eltűnök a szekrényben ruhakeresés közben. Kapok magamnak egy kötött kardigánt. Felveszem, igen, de? Összement. Hihetetlenkedtem. Egy fél év alatt? A hiú nő, akire már ráillene a "gabarit depasit" (a súlytöbblet) nem fogadja kitörő örömmel. S hirtelen rájövök a kardigán ugyan akkora amilyen a tavasszal volt csak én, szedtem fel, gyűjtögettem egy pár kilót a nyáron. Mi- hájat fogadtam magamra! Érzem azt a fölösleges súlyt, amit nap, mint nap, viselek, hordok fel az emeletre, útközben, ahogyan ránehezedek az ágyamra, ami visszanyomja súlyát ülepemre és érzem feszítését szöveteimben.
Szegény libák, töltött libák, hogy érezhetik magukat ők?! Előnyük, hogy nyúlik zsíros libabőrük, és nem viselnek ruhát. Azért, ha elgondolom, mégiscsak rájuk jobban figyelnek a társadalom egyes körei, felemelik szavukat a libatömés ellen, mert az "embertelen"! Rám mikor fognak figyelni, hogy csak olyan élelmiszereket adjanak, amitől nem puffadok fel? ( ugye, nem csak én vagyok nagytorkú?)
Kétségbeesésemben elhatározom, kuffer vizitet tartok az otthoni ruhák között is. Készítgetem magam, határozott kell legyek.
Nekiveselkedem. Leemelem a szoknyás vállfát. Nézem a derékbőségüket, anyagukat. Jó minőségűek. Leakasztom a lábszárközépig érő szürke szövetszoknyámat. Milyen furcsa, a derékbőség hihetetlenül kicsi. Elgondolkodom, voltam valaha is ilyen karcsú? Annak kellett legyek, ha használtam és jól éreztem magam a szoknyában. A szoknya jó állapotban van, odaadnám valamelyik ismerősömnek. Ez a szoknya volt rajtam, amikor munkára jelentkeztem a líceumnál. Szürke szövetszoknya, rövid ujjú fehér blúz, kis mellény ugyanolyan szövetből, mint a szoknya. Arról a vállfáról még lekerül egy mini fekete, egy bézs, egy csíkos szoknya. Közben egyet-egyet megpróbálok felhúzni, de eredménytelenül.
Következnek a kosztümös vállfák. Elsőnek a polgári esküvőn viselt finom szövésű türkizkék kosztümöt emelem le, amiről rég tudom, hogy nem jó, de nosztalgiából most is a tükör előtt állok magam elé tartva a kabátkát. Már azon jár az eszem melyik fiatal családtagnak, ajándékozhatnám el, hogy még láthassam valakin ezt a szép darabot, és eszembe juttassa az "igent" kimondó napunkat. Reflexként már akasztanám is vissza, de észbe kapok, lecsúsztatom. Ezután jönnek a nyári, átmeneti időszakok darabjai. Két kosztüm ússza meg a selejtezést - igaz azokat nem rég vásároltam. Mielőtt levenném a vállfáról a meggypiros kosztümöt, végig simítok rajta, hiszen egyik kedvenc darabom volt, ezt viseltem az első "ott légykor". Mindenikhez fűz egy kedves emlék. Itt van például a bárhova felvehető fehér kosztümöm - de kár érte!
Kézbe kerül a vastagszövésű kockás kosztümöm, hozzá megfelelő kalappal és kis prémgallérral. Látszik, hogy többször viseltem, kedveltem. Hidegebb napokon lágyszárú vörösbarna csizmát húztam vele. Jé! Kezemben a svédmintás kötött kosztümöm, ami a nagy esésemet juttatja eszembe a befagyott tavon. Képzeljétek el lábaimat az égnek emelve huppantam a jégre. Megállt az élet a jégen. Már azt hittem a jég alá kerülök, úgy odacsaptam a hátsó felemet. Automatikusan, most is megsimogatom ülepem.
Ürül, ürülget a ruhásszekrény, de még mennyi mindent kell átnéznem és nosztalgia nélkül kivennem a szekrényből, hogy helye legyen az újabb ruháknak.
Megszólalt a telefon. Férjem rokonai a városban vannak, feljönnének, ha nem zavarnak.
- Ó, dehogy zavartok! Gyertek nyugodtan!
Kapkodni kezdem a kiszuperált ruhákat, zsákba rakom, ki az erkélyre. Az jut eszembe, hátha valamelyikükre talál egy-két fiatalkori kosztümöm? Örvendenék.
Magamat is rendbe rakom, így ma már nem folytatom a válogatást, nem nosztalgiázom tovább.
Még sok válogatni valóm van. Ígérem azokról is, nemsokára beszámolok.

Balázsi-Pál Etel

2017.okt.10
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.