Tasnádi Rita: A tréningnadrágos nő
Ma felmondtam a munkahelyemen. Odafelé egy óra és tíz percet utaztam, a legnagyobb lelki békével, alaposan megkönnyebbültem. Csak a lábam fájt a visszér miatt, pedig szorító harisnyát húztam és a szokásos kapszulát is bevettem. Január másodika, hajnalban keltem, hétkor indultam, a 30-as szinte üresen, a szokásos tempóban vitt. Kényelmesen késtem öt percet, tét már nincs, a főnöki fogadóóra nyolckor kezdődik, tizenegyen vártak előttem.
Lelkemben nyugalom, teljes harmónia, az sem zavart, hogy a sorban utolsó voltam, egy másik aznap kilépő nővel fecsegtünk kicsit, az ő lelke is megkönnyebbült, teljes egyetértésben néztünk egymásra. Brigitta. Szép név, és milyen kedves, értelmes, szimpatikus kis nő...
A főnök magyarázatot kért, miután elolvasta kézzel írt felmondólevelemet, elmondtam, vannak kedves munkatársak, de a nagy többséggel nem tudtam barátságos viszonyt kialakítani. A Jól meggondolta? kérdésre igent mondtam, egy kis szomorú nézés után belement, majd öt nap múlva felhív és elmondja a további teendőket.
Kijövet elköszöntem a társaságtól, a 30-as felé az utcán már keserűséget éreztem, a buszon szomorúan, lehangoltan utaztam. Pár megálló után kiürült lelkem, minden érzés eltűnt, kitörlődött minden rossz, már csak azon agyaltam, hogy nem fogok a 30-assal menni, inkább átszállok a metrópótlóra.
Újpest Központnál viszont fogalmam sem volt, hol lehet a pótlóbusz. Egy idős férfit kérdeztem, majd picit szaladtam, de nem értem el, így bementem az épp ott lévő Spar-ba. Lassan, nyugodtan nézegettem a péksütiket, neylonnal tapogattam, nehezen döntöttem egy finom kolbászos pizza mellett, ráérősen, magabiztosan végigsétáltam a tejpult mellett, aztán a kekszekből választottam egy zacskót, a pénztárnál egy vevő volt csak előttem.
Nem siettem, egy középkorú duci tréningnadrágos nő pakolta ki a legolcsóbb Budget párizsit meg más olcsó dolgot. Szerény, halk, szorongó hangon kérdezte a szőke, beesett szemű fásult pénztárost:
-Mennyibe kerül...?-nem is hallottam pontosan, aztán -És a másik hány forint, ami ki van téve ott hátul?
A pénztárosra néztem, nagyon sovány, szőkére festett hajú, itt-ott látszott az eredeti barna szín ősz hajszálakkal, nagy, kidülledt szemek, feszült arckifejezés, feltűnően megtört, fáradt tekintet...Észrevette, hogy nézem, ekkor nagyon ideges lett. Azt hittem, nekem szóltak szavai, de hamar rájöttem, a tréningnadrágossal volt baja:
-Nem tudo mennyi, ki van írva, ott nézze meg, ki van téve, csak el kellene olvasni, mondom, hogy nem tudom...-kemény parancsoló szigorral szólt. Még rám is nézett és csóválta a fejét. Csak bámultam...így beszélni egy vásárlóval...Ami ledöbbentett, hogy a kis duci tűrte, azt vártam volna, hogy kikéri magának, de nem, alázatosan, szerényen mondott valamit, olyan halkan, hogy nem is értettem. A szorongástól lelassulva, ügyetlenül, lassan tudta a kevés kis ételét elpakolni, lehajtott fejjel ment odébb, még picit igazgatta szatyrát. Már fizettem, pakoltam, mikor ő még a szatyrával kínlódott, testét kissé előre döntve állt háttal nekem, én ott álltam, végtelenül sajnáltam, ekkor lehajtott fejét óvatosan felém fordította és lopva rámnézett. Én csóváltam a fejem, hogy éreztessem vele, milyen helytelen volt a pénztáros viselkedése, de hirtelen ijedten elkapta tekintetét, mintha újabb megaláztatás érte volna.
Lesújtva mentem ki a lengőajtón, a pótlóbusz azonnal jött, majdnem üresen, tétováztam, hova üljek. Csipkedtem a pizzából, egy kiskutya élénken figyelt, biccentettem felé, a gazdi mosolygott, és adott egy kis jutalomfalatot neki. Ahogy rágcsáltam és figyeltem a kutyust, az eddigi nyugalom mellé szeretetet is éreztem, békésen utazgattam...
De hirtelen újrajátszódott az előbbi jelenet és a felismeréstől görcsbe rándultam, te jó ég, a tréningnadrágos nő azt hitte, azért nézem őt és azért csóválom a fejem, mert én is olyan vagyok mint az a pénztáros, helytelenítem a kérdéseit, sűrgetem és önző vagyok, ugyanúgy nézem le...Eltettem a pizzát, leforrázva és szomorúan meredtem a semmibe...majd leszálltam, azt sem tudtam, hol vagyok, percekig fürkésztem, hol az a buszmegálló, és hanyas is az a busz, talán 115-ös? Úgy tűnt, sose jövök rá, így vártam egy másik metrópótlót és mentem a Lehelig, még leérve a peronra sem tért vissza tájékozódóképességem, rábízva magam a véletlenre felszálltam az épp érkező metróra. Gépiesen leültem, szatyrom a vállamon, ráült egy fiatal lány, fixálta is, kifejtettem alóla, majd bambán az előttem úlő nőt néztem. Az is milyen furcsa volt, szokatlanul beöltözve, világoskék sapka, világoskék dzseki, minden világoskéknek tűnt rajta, még a cipője is. Az ernyőmet próbáltam úgy eltenni, hogy ne nyomja a karomat, majd újra előre néztem, a kék nő sehol...azt gondotam, valami idegen világba kerültem. Koncentrálni kezdtem, és magamhlz tértem, ezt onnan tudtam, hogy sikeresen leszálltam a Ferenciek terénél, és onnan egészen hazáig sikerült teljes biztonsággal eljutnom...
4962
Tasnadirita - 2018. január 07. 18:22:58

Kedves Kata!
Igen, baj...
Köszönöm, szeretettel, RitaSmile

5772
Saranghe - 2018. január 07. 18:06:54

Kedves Rita!

Írásodon látszik, hogy te is szorongó típus vagy, vagy legalábbis a főszereplő. Ugyanúgy a trénig ruhás nő. Mert lehet valóban azt gondolta, a főszereplő is helyteleníti a kérdezősködést, mivel eleve azt hitte, hogy mindenkinek a terhére van. Viszont a főszereplő is egyből arra gondolt, hogy ezt feltételezte róla, és olyan mértékben bántotta ez a gondolat, hogy a szorongástól, még koncentrálni sem tudott. Mintha csak én lennék, sajnos! És szerintem az emberi társadalom 70 %- a ugyanígy érzett volna. Baj, hogy ennyire csak a rosszat látjuk a emberekben, és ennyire törődünk mások véleményével.

Szeretettel olvastalak: Smile

Kata

5396
Kitti - 2018. január 07. 13:52:56

Talán a felmondás ténye, ami érzékenyebbé tette a főszereplőt. Bár, nem igazán tudom, hol is van a súlypontja ennek az írásnak, hiszen a címben a tréningruhás nő van megjelölve, mégis van még két lényegi pont a történetben. Ilyenkor érdemes csak egyre koncentrálni, mert szétesik az írás egésze és nem tudni miért jött létre. Az a nap, nyilván több eseményt hordoz magán. Én mégsem a címben szereplő nő kérdését tartom a csúcsnak, hanem azt a lelkiállapotot, amit a végén él meg a főszereplő. Néhány non-verbális közlés nyilván más és más végeredményt szül, ezért fájdalmas felismerni, hogy valakit akaratlanul is elítéltünk egy mozdulattal. Igen, jobb lett volna szólni, még a Sparban, hogy a vásárlóért van a bolt és nem fordítva...
Egyébként jó volt olvasni ezt a történetet.Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.