Till Dávid B.: Halálmadár
Eleredt az eső. A komor, fekete felhők szinte egész évben a fejünk felett tornyosulnak, borongós ragályként mérgezve az emberek tudatát, de esőt már jó ideje aligha láttunk. Most megváltozott valami. Mintha az Isten megelégelte volna fő alkotása mindennapos tevékenységét, és megeredtek volna könnyei… Zokogását mennydörgés és villámok százai kísérték, félelmet keltve a rettenthetetlennek és megállíthatatlannak hitt csúcsragadozó, még a természet szentségét is megbecstelenítő, ember szívében. Az erkélyen ülve, kávézás közben ért a vihar. Az esőcseppek a hajamba hulltak, amely percekkel később már csimbókokban tapadt a homlokomhoz, végiggördültek az arcomon, teljesen elvakítva ezzel az egyébként éles szemeimet. A látás nagy kincs, pláne egy vak birkacsordaként bégető és önálló gondolatoktól mentes társadalomban, ahol az emberek egymást ölve, taposva próbálnak feljebb kapaszkodni azon a bizonyos létrán. Az elme betegsége szállta meg őket, mára már talán a lelket is kiirtva belőlük, egy hamis cél érdekében. Csak ülök a székemben, kezeimet a karfán nyugtatva, és próbálom megőrizni az éberségem, amikor az óra elüti a tizenegyet. Lassan telik az idő, behunyom a szemem, de azonnal ki is nyitom, mert félek az álomtól. Ha elalszom, egy másik világba kerülök, egy gonosz és még ennél is sötétebb világba, ahol nincs helye kegyelemnek a magamfajta senkik részére. Kínoz a fáradtság, elcsigázott testem végleg feladni készül a harcot, de a félelem egyenlőre erősebb mindennél. Kevés az olyan ember, aki ennyire retteg. Az őrület lassan engem is megfertőz, de egészen más módon. Álmomba kezdődött, hangok képében jött el hozzám az iszonyat, a kimondhatatlan gonosz... Nincs menekvés. Tudja, engem nem változtathat a többi emberhez hasonló, gépként robotoló zombivá, aki csak a saját érdekeit tartja szem előtt, ezért más eszközhöz folyamodik, egy sokkal rémisztőbb megoldáshoz. A társadalom kilökött önmagából, mert nem álltam be a sorba, és most ellenem fordítja, hogy átgázolva rajtam elpusztítson a veszett csorda. Már csak idő kérdése, és feltűnik nekik a rettegés a szememben. Ha majd a hangok nem csak éjszaka jönnek… El fognak vinni egy intézetbe, ahol kíméletlen eljárásokkal, lassan de biztosan a végső pusztulás szakadékába taszítanak. El fognak vinni. Erre a gondolatra felpattanok a székből, zihálva a korláthoz botorkálok. Az eső jeges vízesésként hull rám, eláztatva a ruháimat, de nem törődök vele. Csak egy ugrás, egy bátor döntés, és véget vethetnék a szenvedésnek. Nyolc emelet zuhanás, a néhány másodperc alatt megélt utazás élet és halál között. Kibújva sorsom alól végre a teremtő elé állhatnék, és feltehetném a nagy kérdést: Hogyan jutottunk idáig?
Ekkor egy hatalmas mennydörgés megszakítja a gondolataimat, és a mélység kéjes csábítása semmivé foszlik. Egy nagy fekete madár szeli ketté az eget, ügyesen vitorlázva fent a magasban. Fényes tollai bús fekete gyászruhaként lobognak mögötte a szélben, hírét hozva a vég beteljesedésének. A vén kaszás hírnöke jött el, hogy elragadjon egy lelket, és urához vigye. Talán pont az enyémet...
5396
Kitti - 2018. január 07. 13:42:15

Hangulati történet, ami elég mélypontot jelöl meg a főszereplő számára. Csupa félelem és feladása annak a küzdelemnek, amit életnek hívnak.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.