Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.16. 11:48
Szép napot mindenkinek! Coffee cup

2019.07.16. 09:33
Szép napot HM lakók! Éva Rose

2019.07.15. 22:43
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.15. 22:27
Szép álmokat kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.07.15. 22:06
Sarolta, semmiről nem késtél le. A könyvbe e-mailben kérjük elküldeni az írásokat.

2019.07.15. 11:10
Szép napot mindenkinek. Smile

2019.07.15. 11:10
Kedves Ferenc, várjuk írásaidat e-mailben..

2019.07.15. 09:43
Kedves József! Szeretnek küldeni anyagot az " így írunk mi" kötetbe ! Lehetséges? Köszönettel. Feri.

2019.07.15. 07:28
Jó reggelt, szép új hetet kívánok. gratulálok a pályázati nyerteseknek! Éva

2019.07.14. 21:52
Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: xEsztiix
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 1
kevelinkiss
Ádám Anna: Egy szörnyeteg utolsó mozdulatai
A kopottas, sárgás falakon egyetlen kép se lógott, hogy némi otthonosságot csempésszen a rideg épületbe. Díszítőelemekként csupán a már-már ősinek tetsző vakolat és az alóla kilátszó, vöröses téglák szolgáltak. Ha az ember belép egy elhagyatott házba, elfoghatja a nosztalgia és a kíváncsiság vérpezsdítő érzése. Kik ülhettek egykor az antik kanapén, vajon hány beszélgetésre emlékezhetnének vissza a bútorok, a falak? Azonban abban az épületben sokkal inkább nyugtalanság ejti hatalmába az arra tévedőt, mint kíváncsiság. Egyetlen ablak se tűnt fel a folyosón, csupán a plafonról függő lámpák kínáltak némi szűrt fényt. A bűz, mely a végeláthatatlan közlekedőn terjengett ködként, egyenesen felforgatta a látogató gyomrát. És ha mindez nem riasztotta volna el a szerencsétlent, rövidesen rá kellett ébrednie, hogy percek óta mintha kötél szorulna a nyakán, egyre többször tekint hátra a válla fölött, és egyre egyenetlenebbül lélegzik. Erről egy dolog tehetett: az a leírhatatlanul nyomasztó atmoszféra, mely körüllengte az egész építményt és annak környékét. Nem azért taszította az embereket, mert elmegyógyintézetként volt ismert, nem is azért, mert száz éve állt - bár igencsak megviseltnek tűnt az utóbbi időben. Azért, mert ha valaki bement, majd kijutott, képtelen volt maga mögött hagyni azt az érzést, amit először az intézetben érzett. Én ismerem ezt a legjobban, hiszen itt élek.
Nem tudom, hová tűnt mindenki. Szokatlanul alacsonynak tűnök, a mennyezetről lelógó lámpák túl messzinek tűnnek. A halántékomba éles fájdalom nyilall, szemgolyóm mögött kínzón feltűnik a szokásos, lüktető sajgás. Amint megemelem a kezem, nem érzem az ujjaimat, pedig azok az orrnyergemet masszírozzák rutinos, erős mozdulatokkal. Ekkor akaratlanul is lepillantok. Egy székben ülök, aminek kerekei vannak. Zavart, kuncogásszerű hangot hallatok, de saját hangom távoli morajnak tűnik. Minden eltompult. Nem pánikolok, csupán érdeklődve körülnézek. Merre van a nővér, hiszen vele indultam el a szokásos sétámra, nem igaz? A folyosó mindkét irányban a sötétségbe vezet, én pedig moccanni se bírok. Nem érzem a lábaimat, holott látom, amint fedetlen ujjaim megmozdulnak. Mogorván felhorkantok, ám ez a jellegzetes hang is elkerüli a fülemet. Furcsa. Megpróbálok felállni, ám mikor már majdnem kiegyenesedem, egy sikításhoz hasonló hang süvít a dobhártyám felé. Térdeim megrogynak, én pedig tehetetlenül esem vissza a székre. Homlokomon verejték csordul, érzem annak sós ízét a számban. Ujjaim önálló életre kelnek, úgy remegnek, mint a falevél egy szeles napon. Mikre gondolok, hiszen utoljára fát öt éve láttam! Öt éve vagyok ide bezárva, és egészen eddig nem hiányoltam a külvilágot. Kezdek megbolonduli? Szívverésem heves hangja betölti a teret, mintha egy dobot hallanék. Egy pillanatra lehunyom a szemem, valósággal beleszédülök a képbe, ami fogad. Egy ápolóm néz velem farkasszemet, arcát egykor fehér maszk takarja. Valamit mond, ám szavai tompa zörejként jutnak el hozzám. Fel kell ébrednem! Vagy éppen az volt az álom, amit az imént láttam? A nyugtalanság méregként árad szét a testemben, önkéntelen kapálózásba kezdek. Csuklóim azonban le vannak kötözve, a bőrszíj a húsomba váj. Hirtelen minden, ami eddig tompa és megérinthetetlen volt, valósággá és erélyessé válik. Hallom az orvos hideg szavait, tisztán látom az ápoló sajnálkozó pillantását. Mond valamit: ,,Annyira sajnálom! -. Ez mégis mit jelent? Ismét fejembe szúrja kését a kín, nyakamon megfeszülnek az inak, gerincem egy ívben megfeszül. Nem értek semmit, mégis mi történik?! A doktor arcom elé emel egy hosszú, tűhegyhez hasonló végű szerszámot, és alig észrevehetően bólint. Egész testem, minden porcikám tiltakozik, de meg vagyok kötve, nincs menekvés. Ajkaimat még elhagyja egy döbbent sikoly, de többre nem vagyok képes. A férfi a szememhez közelíti az eszközt, bennem pedig tudatosul, mi fog történni most. Elbuktam.
A plafonra meredek, nem érzem a tagjaimat. Képtelen vagyok megmozdulni, immár csak a szellemem szabad. A francba is, ennél még a kivégzés is jobb lett volna! Közveszélyes vagyok, azt mondták. Változtathattam volna, de nem tettem semmit. Továbbra is azt adtam a társaimnak, amit én kaptam egykor. Kegyetlen voltam, de nem csak velük. Önmagamban is súlyos károkat tettem, legalábbis az orvos ezt vágta a fejemhez három éven keresztül. Veszélyes vagyok, kiszámíthatatlan. Illetve voltam, mert immár a kisujjamat se tudom mozdítani. Így ér hát véget nyomorúságos életem, ennyi volt?! Életemben először gördülnek le könnycseppek az arcomon.
Emlékszem, sok mindennek elmondtak már rövid életem során: gyilkosnak, őrültnek, szörnyetegnek. De mégis mik teremtik a szörnyeket, ha nem emberek?
5396
Kitti - 2018. február 27. 17:39:43

Nagyon jó! És igaz...Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.