Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Szabóné Horváth Anna: Köszi néni és a melegséget osztó kislány… (2018. március)
Levetette színes melírját a határ. A fák csupasz ágait szürke ködfátyol takarja. Ez a szürkeség lengi körbe csapongó lelkem, mely rabja volt a tarka őszi sétáknak… Imádott gombák avarban megbúvó kalapja után kutatni, fülelni makkok koppanását, riadt vadak rohanását, mosolygó kökényszemeket csodálni az ágon, vöröslő csipkét gyűjtögetni teának, vagy csak egy szép erdei csokorral hazatérni. Vége a színes sétáknak…
Ablakomból nézem, ahogy vattapamacsnyi hópelyheket röptet a szél, takarót egyengetve a tájra. Leesett az első hó, s szőnyegként süppedő fehér lelkével melegíti a vetéseket, a mélyalvó életeket…
Gyerekek hangos zsivaja hallatszik. A köröttük repülő hólabdák néha célba találnak.
- Ez ki volt? – Néz körül egy kislány kipirult arccal, miközben kirázza nyakából az olvadó havat.
- Nem én voltam! – Kiabálja mind kajánul nevetve.
A süppedő fehérség szemlátomást növekszik…
Borzongó lelkemet a kandallóhoz viszem melegedni, bár kicsit szégyellem magam… Ők örülnek a didergető télnek, hisz, örömet lelnek néhány centi hóban. Az üveghez koppan egy éhes kismadár, hogy dióval kínáljam, visszacsal az ablakhoz. Odakint minden – mintha egy óriás égi malom őrölné felette a lisztet – fehéren csillog.
- Építsünk hóembert! - Ajánlja egy nagyobbacska fiú a többieknek.
- Jóóó! – Kiáltják néhányan.
Segítő kéz akad elég. Jól tapad a friss hó, s már gurulnak is a hóember testrészei. Alulra a legnagyobb hógombóc kerül, aztán egy kisebb, s figyelmesen nézem, ahogy a feje is a helyére illeszkedik.
- Ez a feje! – Húzott bele egy rossz fazekat kalapnak a kezdeményező fiúcska.
Honnét, honnét nem, kabátján gombnak és szemének kerek szenek sorakoznak, kezében seprű, a szája egy cső kukorica…
- Nincsen orra! – Reklamál méltatlankodva egy kislány.
- Egy sárgarépa kellene! – Válaszolják a nagyobbak.
Lesietek a pincébe, keresek egy szép nagy sárgarépát. Kabátot, csízmát kapok magamra és viszem az orrnak szánt répát, és az aprócska kislány kezébe nyomom.
-Tessék! Itt a répa!
Csönd lett, mindenki feszülten figyel.
- Köszi néni! Felemelsz? Egyedül nem érem fel…
Ölbe kapom és kicsit segítve orrot nyomunk a hóembernek.
- Jaj, de szép lett! – Szaladnak oda a többiek…
Kissé a hóemberre terelik a figyelmem, aztán keresem a picurka kislányt, akit letettem az ölemből. A hóban ül és a csízmáját vonszolja le a lábáról.
- Hát te mit csinálsz? Belement a hó? Várj, segítek! – Lépek hozzá.
- Kölcsön adom a hóembernek a csízmámat. Ha nem jöhet be, fázni fog szegénynek a lába itt álldogálni.
- És a tiéd?
- Nekem már haza kell mennem, majd reggel eljövök érte!
A többiek hangosan nevetni kezdenek. Nagy, könnybe lábadt szemekkel néz, nem érti, miért kacagnak.
Miközben próbálom visszatolni a lábbelit a rózsaszínű harisnyára, s keresem a szavakat, hogy elmagyarázzam, miért nem kell csizma a hóember lábára, az én szemem is könnybe lábad… Nem fázok, sőt, sosem hittem volna, hogy a tél egész testemet, lelkemet ilyen melegséggel tudja átfonni…
( 2010. 12. 08.)
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.