Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.21. 18:39
Szép estét kívánok Mindenkinek szeretettel! Heart

2019.07.21. 16:57
Szép napokat kedves Holnaposok. Smile Heart

2019.07.21. 11:35
Töröltem Rita.

2019.07.21. 08:33
Kedves Józsi! Kérlek töröld a Levél családomnak történetemet, légy szíves! Köszönöm szépen Rita Smile

2019.07.21. 06:26
Jó reggelt, szép vasárnapot kívánok mindenkinek! Smile Coffee cup Rose

2019.07.21. 01:15
Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.20. 23:24
Szép estét mindenkinek! HeartMiklós

2019.07.20. 16:24
Kellemes délutáni pihenést kívánok ! Heart

2019.07.20. 12:55
Szép napot és Jó hétvégét mindenkinek! Smile Coffee cup

2019.07.20. 10:10
Mindenkinek kellemes hét végét kívánok! Smile Rose

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: mama
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 1
varonklari
Till Dávid B.: Impossibilis
Miután a nap utolsó sugarai is eltűntek a horizont alatt először kékké, majd feketévé vált az égbolt. A sok millió csillag fénye mellett tompán világított a hold. A néhány lomha, szürkén derengő felhőt leszámítva tiszta éjszaka volt. Chris a szobájában ült, ölében a gitárjával, és igyekezett semmire sem gondolni. Hallgatta, ahogy a hangok egyre vadabbul zúdulnak ki a hangfalból. Nem tervezte meg gondolatban a zenét, ujjait az érzései vezették, ahogy belekapaszkodtak, majd elengedték a húrokat. Ki akart szabadulni ebből a világból, a lelkét adta volna egy új életért valahol máshol. A ház túlsó végéből kiabálás hallatszott, amelyben az ő neve is elégszer szerepelt ahhoz, hogy még feljebb tekerje a hangerőt. Már nem hallott semmit, csak a dübörgéssé erősödő mély hangok kavalkádját. Ekkor váratlanul kicsapódott a szoba ajtaja, és valaki kirántotta a kábelt az erősítőből.
- Nem megmondtam, hogy kussoltasd el ezt a szart?! - kiabált rá a nő.
Chrisnek eszébe jutott, hogy régen minden más volt, olyanok voltak, mint egy igazi család. Szerették egymást, és el sem tudták volna képzelni, hogy egyszer így fognak tekinteni a másikra. Az előtte álló kipirult arcú, kócos hajú asszony már nem volt többé az anyja. Legalábbis nem úgy nézett rá.
- Válaszolj, ha kérdezlek, vagy takarodj a házamból! - hangzott a folytatás.
Chris nem szólalt meg. Szája megremegett az elfojtott indulattól, de csendben maradt. Nem érdekelte már semmi, de utálta, ha kiabálnak vele. Főleg, ha az anyja teszi. Gyerek korában is ezt csinálta vele, néha még most is összerezzent tőle.
- Tényleg jobb lenne, ha meg se szültelek volna! Egy senki lettél! Mit gondolsz, mit fogsz elérni az életben?!
Itt betelt a pohár. Chris felkelt az ágyról, majd elrakta a gitárt a tokjába. Kattantak a csatok, majd kezébe fogta a dobozt, és anyjára ügyet sem vetve, az ajtó felé indult.
- Most meg hová mész?! Még nem fejeztem be, nem a hátadnak beszélek! - kiabált utána az anyja.
Ebben a hangban már nem csak düh volt. Megcsillant benne az aggodalom is. Chris jól ismerte már ezt, nem törődött vele. Kiért az előszobába, letette a gitártokot, és belebújt a bakancsába. Már a dzsekijét húzta, mikor ismét megjelent az anyja. Nem ment oda a fiához, fél vállal a falnak támaszkodva, keresztbe tett kézzel állt.
- Nem mész sehova!
Chris elmosolyodott. Aznap először. Felvette a hangszert, belenézett anyja szemébe, és bal kezével elővette a lakáskulcsát.
- Majd meglátjuk. - nem emelte fel a hangját, tudta, hogy ezzel tudja a legjobban kiakasztani a már éppen elég ideges nőt. Kinyitotta az ajtót, és átlépte a küszöböt.
- Ha most elmész, többet ide te be nem teszed a lábad, megértetted?! - az egész utca zengett a kiabálástól.
Chris most se szólt semmit, csak mosolyogva felemelte a kezét és integetett, miközben egyre távolabb lépkedett a bejárattól. Élvezte a helyzetet, bár tudta, túl messzire megy. Anyja szemében megcsillantak a tehetetlen düh könnyei, és becsapta az ajtót. A fiú ácsorgott még egy darabig, majd megfordult, és belevetette magát az éjszakába. A megálló felé indult, remélte, még eléri a fél kilences buszt. Az utcán aznap este nem volt közvilágítás, teljes sötétség vette körül. Imádta. A márciusi este hűvös levegője szinte simogatta a bőrét, élvezte, ahogy lassan elnyeli a sötétség. A bakancsa dobogásán kívül semmi nem hallatszott, még a madarak sem motoszkáltak a járda mellé ültetett fák ágain. Elhatározta, hogy ma este kegyetlenül be fog rúgni, és legalább két napig haza se jön. Nem volt sok pénze, de ha a haverjainál meg tudná húzni magát, biztosan nem fog éhezni. Szomjazni meg aztán pláne nem. Belenyúlt a belső zsebébe, és elővette a cigis dobozt. Már csak hat szál volt benne.
- Francba. - suttogta maga elé a sötétségnek. Ha cigit is kell vennie, biztos nem marad elég pénze. Megkereste a gyújtóját, és addig kattogtatta, amíg legalább néhány szikrát ki tudott csikarni belőle. A felvillanó apró, sárga lángocska narancsszínűre festette hamuszürke arcát. Amikor végre nagy nehezen meggyulladt a dohány, fogta és hozzávágta az öngyújtót egy közeli ház falához. Hangos pukkanás hallatszott, egy macska rémülten rohant át az úton. Mire odaért a megállóba, a busz már bent állt az öbölben. Eldobta a csikket, és beugrott a hátsó ajtón. A buszsofőr észre sem vette őt, egy perccel később már a belváros felé döcögtek. Mindössze hat utas ült az öreg buszon. Chris örült, hogy nincsenek sokan, így nem zavarta senki. Nem ültek le mellé, nem kellett hallgatnia se a nagyképű kissrácok, se a vén mamák szövegelését. A busz motorjának pöfögését leszámítva semmi nem törte meg a csendet. Tizenöt perc után végre beértek a városba, ahol Chris végül leszállt. Jó, hogy nem találkozott ellenőrrel, hiszen nem volt bérlete, na meg büntetésre sem vágyott. Célba vette a kedvenc kocsmáját, és elindult a közeli zebra felé. A lámpa sárgán villogott, beletelt egy kis időbe, míg végül egy autós lelassított, hogy átengedje maga előtt. A presszó nem volt túlságosan messze, mikor odaért egyenesen a kerthelyiségbe ment, és lehuppant egy régi fotelba. Szerette ezeket a bútorokat, jó volt belesüppedni a puha szivacsos párnák közé. Egy ideig ismerős arcok után kutatott, de végül feladta. Úgy néz ki, ma este egyedül lesz. Odasétált a pulthoz, és kért magának egy vodkát meg egy korsó sört. A rövidet ott helyben ledöntötte, majd kért helyette még egyet és visszament a foteljéhez. Odahúzott egy kis dohányzóasztalt, letette rá a gitárját meg a poharait. A vodka kellemes melegséget adott a jó hideg sör után, érezte, ahogy szép lassan elmosódnak a gondolatai, és belesemmisül az éjszakába. Kezét a zsebébe süllyesztve megkereste azt a néhány szál tartalék gyufát, amit még múlt héten vett, amikor kifogyott a kedvenc öngyújtója. Gyújtott még egy cigit, hátravetette a fejét, hogy láthassa a csillagokat. Hosszasan figyelte a felszálló kékes füstöt. Szerette a dohány ízét, a parázs vörös pislákolását, amikor beleszív, de a legjobban az éjszakát kedvelte. A csendet. A kerthelyiség lassan megtelt emberekkel. A sok beszédfoszlány, nevetés és üvegcsörömpölés egységes zajjá olvadt össze. Chris egy pillanatra lehunyta a szemét. Zavarták az érkező emberek, de megtanulta, hogyan ne figyeljen rájuk. Örült, hogy itt van, és nem kell otthon az anyját hallgatnia. Gondolta felhívja egy két barátját, de végül úgy döntött, hogy jobb itt neki egyedül. Körül belül fél órája ült ott az ég felé fordulva, amikor valaki megkocogtatta a vállát.
- Helló, ne haragudj, az ott a te gitárod? - Mikor Chris kinyitotta a szemét egy magas, hosszú, fekete hajú srác állt mellette ujjával a dobozra mutatva, amelyben a hangszere feküdt.
- Ja, az enyém, miért?
- Ma este koncertezünk a bandámmal, de nincs ritmusgitárosunk. Nincs kedved beugrani? - Nevetséges kérdés volt, de a srácon látszott, hogy nem viccel. Chris felállt a fotelből, majd a végigmérte a srácot. Hasonló bőrdzsekit viselt, mint ő, tiszta feketébe volt öltözve. Az egyetlen színes dolog a pólóján egy fejjel lefele fordított norvég zászló volt és egy banda logója.
- Szereted a Mayhemet? - csúszott ki a kérdés Chris száján.
- Igen, mi is hasonló zenét játszunk. Gyere velem, ott az asztalunk. Én Tom vagyok, bemutatlak a többieknek.
Christ meglepte a srác közvetlensége, de annak örült, hogy legalább új arcokat ismer meg. Nem gondolkodott, egy húzásra kiitta a maradék sörét, és felkapta a gitárját. Követte Tomot, amíg át nem értek a kerthelyiség másik végére. Az udvarnak ez a fele teljesen kihalt volt, csak két másik srác ült a sarokban egy nagy fekete asztalnál. Tom megállt, majd fél kézzel egy székre támaszkodva egyesével a többiekre mutatott.
- A mi kedvenc dobosunk, Ed, és a basszerünk, Dave. Srácok ő itt...
- Helló, Chris vagyok. - intett a fiú, még mindig a kezdeti sokk hatása alatt.
Miután a többiek is üdvözölték, végül ő is leült az asztalhoz. Nem bírta tovább türtőztetni magát, kibuktak belőle a kérdések.
- Mikor lesz koncertetek akkor végül is? És mire kellek én? Nem is tudom a számaitokat…
- A számok miatt ne aggódj, pofon egyszerűek, amúgy egy óra múlva kezdünk. - válaszolt Ed.
Az egész helyzet olyan furcsa és lehetetlen volt. Chris nem tudta mit mondjon, de érezte, hogy nem mondhat nemet. Végignézett a többieken, majd bólintott.
- Csapjunk bele!
- Ez a beszéd öregem! - csapott a vállára Tom- Akkor hát uraim, indulhatunk is!
A srácok felkeltek, és megindultak az ajtó felé. Chris nem is tudta, mit mondjon, teljesen tanácstalan volt a váratlan helyzettel szemben. Habozott még egy darabig, majd fogta a cuccát, és a többiek után ment. A kocsma melletti parkolóban állt egy fekete furgon. Dave előkapta a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Beugrottak a kocsiba, majd azonnal el is indultak. Chris nem tudta, hogy hova mennek, de remélte valami olyan helyre, ahol már járt korábban. Jó srácoknak tűntek, de azért nem bízott meg bennük teljesen, tíz perc ismeretség után.
- Amúgy hová megyünk? Hol lesz a buli? - szólalt meg végül.
- Kint a város mellett, a régi vasgyárban. - mondta Tom. - Ne foss, nem fogunk kinyírni és eladni a szerveidet.
- Bár most, hogy mondod… - röhögött fel Ed az anyósülésről.
Chris is jót nevetett a poénon, szerette a fekete humort. Nem tudta, hogy mibe csöppent bele, de az első perctől kezdve érezte, hogy ide tartozik. Megtalálta a helyét. Tíz perc kocsikázás után az autó letért a főútról, és egy elvadult bokrokkal övezett, keskeny, kátyús útra fordult. Néhány percig zötykölődtek, majd Dave végül leállította a motort.
- Itt is volnánk, hölgyeim!
Kiszálltak a kocsiból, és Chris felnézett a két ormótlan kéményre, amelyek egészen az égig nyúltak fel. Utálta, hogy az emberek képesek ilyen gusztustalan ipartelepeket építeni a kivágott erdők helyére. A gyár eléggé rosszul nézett ki, több tábla is omlásveszélyre figyelmeztetett a falakon. Tompa fény szűrődött ki odabentről a betört üvegeken és repedéseken keresztül.
- Hátul megyünk be, még van húsz percünk kezdésig. Öltözzünk át, aztán hangoljunk be. - szólalt meg végül Tom, majd a kinyitott egy feketére mázolt, rozsdás vasajtót. Sötét volt bent, csak néhány piszkos lámpa nyújtott valamennyi fényt. Egy hosszú folyosó elején álltak. A csempe össze volt törve, minden lépésnél szilánkok ropogtak a lábuk alatt. A falakon repedezett a vakolat. Festék már csak néhány helyen maradt, ott is foltos volt a becsepegő esővíztől. Mindent elborított a penész átható bűze.
- Menj csak újfiú, harmadik ajtó, jobbra. - törte meg a csendet végül Dave.
Chris nem akart gyávának tűnni, ezért félelme ellenére elindult a folyosón. Mivel nem volt rajta kilincs, vállával lökte be az említett ajtót. Bementek a kis szobába, majd Tom felkapcsolta a villanyt.
- Öltözzünk srácok. Chris, neked adok ruhát.
Előkapott egy zöld katonai zsákot, és a fiú kezébe nyomta. Fekete, szegecsekkel kivert bőr karpántok és töltényekkel díszített övek voltak benne. Miután felöltöztek, Ed elővett egy vékony ecsetet, és elkezdte kifesteni az arcát. Először mindent hófehérre mázolt, majd a szemei köré két nagy sötét foltot rajzolt. A száját is ugyan azzal a festékkel húzta ki, távolról olyan volt, mintha fekete vér folyna belőle. Mindhárman így kenték össze az arcukat, úgy néztek ki, mint a halottak. Tom nézett ki a leg rémisztőbben, elég sokáig vacakolt az ecsettel.
- Hajrá fiúk, kezdés van. Chris te csak játssz! Menni fog, ha valamit félrefogsz, követünk.
Felkapta V alakú szólógitárját, aztán kilépett a szobából. A kis csapat követte. Visszamentek a folyosóra. Végigsétáltak a törött csempéken és üvegdarabokon, majd végül egy hatalmas vasajtóhoz értek, amely mögül kiszűrődött a tömeg hangja.
- Adjunk nekik srácok! - kiáltott Tom, majd kirúgta az ajtót, ami mögött egy rövid lépcső várta őket. Chris remegő lábakkal botorkált fel rajtuk, ugyanis a színpadra vezettek. Előtört a lámpaláza. Amikor felért az emelvényre, döbbenten látta, hogy hatalmas tömeg gyűlt össze. Legalább kétszáz ember volt ott! Alig fértek el a teremben. Úgy érezte rögtön kifolyik a szeme a két színpadra irányított reflektor miatt, de igyekezett nem foglalkozni vele. Összekötötte a gitárját a mögötte álló hatalmas erősítővel, egymásra néztek, aztán játszani kezdtek.
Hihetetlen érzés járta át Chris testét. Érezte az ütemet, a dobok pergését, a basszus mély búgását. Bármit játszott a többiek követték, még Tom is úgy igazította az éneket, ahogy ő pengetett. Kiengedte magából a haragot, melyet tizennyolc éve bezárt a szívébe. A tömeg őrülten hullámzott, egy gombostűt sem lehetett leejteni, annyian voltak. Chris tombolt, mint a vihar, amíg az éjszaka kellemes sötétjét lassan megtörték a nap első sugarai.

***

Larry Clayton kényelmes ember volt. Kávén, cigarettán és zacskós levesen élt, nem szerette a váratlan dolgokat. Éjjeliőrként dolgozott egy régen bezárt vasöntödénél. Közel volt már a nyugdíj, alig várta, hogy végre szabad lehessen és elmerülhessen a semmittevésben. Amikor reggel átnézte az épületet, olyat látott, amilyet az elmúlt harminc évben még soha. Kirázta tőle a hideg. Egy fiatal fiú holttestére bukkant az egyik csarnokban. Valószínűleg kihűlt az éjszakai hidegben. Szegecses ruhákat és bőrdzsekit viselt, arcát elfolyt festék borította. Egyedül feküdt, fél vállával a falnak támaszkodva. A terem üresen állt, mikor körülnézett, minden ajtót zárva talált. Azonnal kihívta a rendőrséget. Egy fiatal hadnagy kérdezte ki az éjszaka történtekről.
- Szóval azt állítja, nem tapasztalt semmi szokatlant az éjszaka? - vonta fel szemöldökét a kék ruhás tiszt.
- Nem uram. Egész éjjel csend volt, kétszer is körbejártam az épületet.
- Hogyan juthatott be a fiú?
- Nem tudom, biztos úr, páncélajtók védik a gyárat minden oldalról, a kulcsokat pedig itt tartom az őrbódéban.
5738
miminke3 - 2018. április 09. 14:09:25

Kedves Dávid!

Remek ez a novellád, nagyon tetszik! A lehetetlen néha lehetséges, a vágyaink néha valósággá válnak. Írjál még sok ilyen remek novellát! Örömmel olvastalak.
Üdvözlettel
Margit

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.