Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Tasnádi Rita: Néni cicanadrágban
Éjszaka ismét alig aludtam. Szó szerint ordítottam, na persze nem folyamatosan, csak ha jobb combomba belemart az éles fájdalmam. Az őideg egészen odáig kisugárzik, mert becsípődött, ízületeim fájdalma semmi ehhez képest. 4.50 hajnal, gondoltam, akkor most felkelek, nincs értelme tovább ágyban lenni, és hát ma van a nagy nap, a vizsgálat, amikor is megnézik, mitől lehetett a két ugyanolyan reggeli furcsa rosszullétem. Meg azon is agyaltam, nekem gyalog kell mennem, jó messzire, és majd onnan vissza...hát meglehetősen görnyedten próbáltam felállni, jobb lábam ma még zsibbadt is, azt gondoltam, ez már nem tréfa, csak nehogy lebénuljon. Kitotylgtam a konyhába, fincsi natúr joghurtot forró vízzel elkevertem, bele a zsömlét. Ezt a kicsit szokatlan dolgot még a tüdőgyulladáskor vezettem be, és bár semmi értelme már, nem tudok másképp. De mindent melegítek, a vizet is...
6-ra elkészültem, fekve vártam 2 órát, amikor végre elindultam. Jó myeket szippantottam a reggeli üde, frissen hűs levegőből, a napos oldalon mentem, a munkába siető autósokat figyeltem, minden érdekelt, a varjú az útszéli ritkás fűben, a papírzacskó a járdán, a nyitott kertkapun is benéztem, minden feliratot észre vettem, de a 61-es éles nyikorgása kellemetlen volt, aztán a szirénázó mentőautó már bosszantott, fülemet befogtam, ekkor a kereszteződéshez értem, piros. Rossz közérzettel mentem tovább, a szembe jövőkön éreztem, kevésbé jó látvány lehetek. Igen, sem vidám, sem friss, de energikus sem voltam, ezt viszont egyikük sem érthette, átérzés szóba sem jött, ettől aztán még rossz kedvem is lett. Újra azt éreztem, az emberekből hiányzik az empátia. Jó sok gyaloglás után a legrosszabb lelki és testi állapotban beléptem a Kórház kapuján. "K" Épület, földszint. Tudtam, de megkérdeztem a Prtást. A folyosón a várakozók arckifejezése szépen tükrözte, hogyanis nézek rájuk, a mosdó tükrében nyugtáztam, hát igen, nem szép làtvány voltam, elcsigázott mogorva tekintet. Dacosan azt gondoltam, ilyen fájdalmakkal hogyan képzelik, hogy tudok mosolyogni?
A 3.-as szobánál két idős nő, na ők is úgy reagáltak, már dühösen ültem le, egy jajgatás közepette. Vártam, vártam, utáltam még a létezést is, az egyik idős nő elment, és valami teljesen szokatlan módon a másik megszólított:
-Maga is a hármasba vár?
-Igen.-szívemet meleg érzés járta át, oly hálát éreztem, és elkezdtünk beszélgetni.
Az élete nagy részét elmondta, két gyereke van, négy unokája, negyven évvel ezelőtt mellrákkal műtötték, gyermekparalízise volt, 44-es születésű, béna a jobb keze, és hihetetlen, mi mindent elmesélt még. Érdekelt, jó volt hallgatni, s hogy elmondta. Kiderítettük, hogy mindkettőnk ugyanarra az időpontra jött. Ám ekkor kijött a nővér, és tisztázta, hogy első én leszek, utána egy másik jön, és a kedves néni lesz a harmadik. Majd kis türelmet kért és eltűnt. Kérdeztem a nénit, hozott-e tízórait? Majd adtam neki puffasztott rizst, nagyon jólesett neki, és én is jól éreztem már magam. A vizsgálat szokatlan, itt-ott zavaró volt, a nővértől kedvesen elköszöntem, láttam, milyen jól esik neki a rutin munkában egy jó szó, úgyhogy újult erővel, teljesen nyugodt lelki állapotban indultam hazafelé. A Portás nem köszönt vissza, de nem lehet minden tökéletes. Jó hosszasan gyalogoltam, betértem a postára, csekket előkészítettem, a pénzt kiszámoltam, sorszámmal a kezemben ültem jó sokáig, mikor egy érdekes picike nénit vettem észre. Szürke és fekete mintás macskanadrág volt rajta, de olyan terepmintás, foltos, mintha kopott lett volna, vagy hipóvalett volna leöntve. De hozzá egy piros, rózsaszín nagy virágmintás blúzt vett fel. Szépen meg volt fésülködve, a blúzon gondosan masniba kötve a gallér pántja, lehetett tudni, hogy nagyon szépen igyekezett felöltözni, és a csekkek befizetése nagy program neki, ünnepszámba megy, amikor otthoni elhagyatottságából kimozdulhat, és emberek közé mehet, arcán látszott az izgalom, öröm, és hogy nagyon jó érzés ücsörögni a postán, ezt viszont senki más nem így érezte, én sem. Többször nagyot sóhajtottam. Ez a pici néni kétszer odament egy ablakhoz, de hát nem az ő sorszámát hívták, ettől sem lett rossz kedve, szinte élvezte, lopva megnéztem a sorszámát, hát nem volt túl bíztató, 7-tel kezdődőt eddig nem is hívtak. Egy középkorú nő odament a nénihez, megkérdezte, mit nyomott meg a bejáratnál, el is olvasta, mi van ráírva, de az nem csekk befizetés volt. Ezt el is magyarázta neki. Úgy éreztem, ez így nem megoldás, mondtam a nénikének, mindjárt hozok neki sorszámot. "Felpattantam", ami erős túlzás, jobb lábam merev volt, alig tudtam elindulni, az új sorszámot a néni kezébe tettem, aki boldogan rámmosolygott, megköszönte, a helyzetet nagyon élvezte. Békésen, elégedetten, ragyogó arccal várt a sorára. Az ott várakozó többiek áhitattal nézték a jelenetet, mindenki szíve megtelt szeretettel, fizettem, és emelkedett hangulatban kiléptem a postáról, ott várt a derűs napsütés, lágy, meleg szél, az utca békés, nyugodt hangulata pontosan olyan volt, mint gyerekkorom legszebb időszakában, és sok évtizedes szenvedésem, harcaim a túlélésért még csak eszembe sem jutott.
Könnyed lélekkel folytattam utam, még elintéztem valamit, azután megvettem a napi szokásos kiflit, joghurtot, mindent. A hátralévő 30 perces sétámon már fáradt voltam, szédelegtem, inogva mentem, többször éreztem, hogy most fogok elesni, az erős napsütés kiszívta maradék energiámat, a földet néztem, vállam beesett, fejemet lehajtottam. Éreztem, hogy rosszul vagyok. Lassan, de eljutottam hazáig, tántorogva jöttem fel három emeletet, ledobtam szatyrot, retikült, levettem vizes blúzomat, átöltözve lehuppantam az ágyra.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.