Tasnádi Rita: Az Ügyintéző
A szép meleg, tavaszi napok utáni hűvös időben egy pénteki napon hajnali két órakor keltem. Helyesebben: ébredtem. Gyomrom sajgott, a mosdót reggelig kétszer is meglátogattam, tudtam, ez olyan izgulás féle, mikor sérült anyajegyemet operálták 13 éves koromban, akkor műtét előtt szaladtam a rendelő mosdójába, és az sem volt kellemesebb, aztán vártam 3.45-ig, fekve, fájó csuklómat figyelve. Vagy épp a lábamba hasító éles fájdalomra. Mikor ezt meguntam, úgy határoztam, reggel van, nekem mostmár biztosan, a koffein után sóvárogva megettem két narancsot, és a kávéfőzőt próbáltam kitekerni. Sehogy nem sikerült, kezem gyenge, merev volt, erőtlen, s ez oly mélyen érintett, hogy keservesen sírni kezdtem. Eszembe jutott, hogy van egy másik kotyogóm, percekig kerestem, ámde azt is ki kéne tekerni. Újabb sírás után egy törölközővel sikerült a művelet, jót nevettem magamon, gyerekes érzéseimen...A kávé nagyon finom lett, cukor és minden nélkúl szerettem meginni, hideg vízzel higítva, hogy ne kelljen vacakolgatni, fújogatni.
Irány a fürdő, a kádban úlőkén fürdés, hangos felordításokkal, mérgelődésekkel, a szappan ugye igyekezett kiesni kezemből, a zuhany csöve hetek óta lukas volt, de a gond a csappal volt a legnagyobb, vagy forró vagy hűvös víz jött, "kicsit" dühös voltam, derekamra sem kevésbé, merev volt és lábamba sugárzó négy hete tartó éles nyilallást már nehezen bírtam. Szóval a reggeli program megvolt, hajszárításkor már éreztem azt a kellemes, felszabadító, pezsdítő érzést, amit a tisztaság tud adni. De még mindig csak 6 óra volt. Ő, a Szörny a szomszéd szobában fél hétkor kelt, fülemben headsettel feküdtem, vártam az igazi reggelt, és hogy bemenjek 8-ra a Hivatalba, oda, igen, oda, ahol Szörnyeteget megvédték, tőlem!!! Mert ugye áldozat volt szegény pici öreg nénike...Felvidultan gondoltam vissza arra, mikor Szörny egy tüntetésen vett részt, s hazaérve eltelve gyönyörűséggel, újságolta, hogy ahogy ment a sokaság, hadonászva, ordibálva, skandálva, egy serdülö kisfiú a barátjának odasúgta: "-Nézd, milyen aranyos nénike..." Boldog volt, hogy ő egy nénike...
A Hivatal szerint pedig szerető és gondoskodó édesanya, pont úgy, mint a szomszédaink, a patikusaink, a postásunk szerint is, még úgy is, hogy ezekből egyetlen szó sem volt igaz, de nem csak most, vagy az elmúlt iszonyatos tíz év együtt lakáskor, de soha, sem húsz, sem negyven évvel ezelőtt sem, ahogy születésemkor sem. Áldozat sem volt, beteges, bizarr gondolataiban persze realitás volt, könnyen, sikeresen tudott manipulálni bárkit, ami ijesztőbb, hogy ritkán engem is, amit az én ismerőseim agymosásnak mondtak. Sokan tudtak helyzetemr, a valóságról, mert látták, tapasztalták.
Ilyen lelki állapotban, emlékekkel fejemben vártam a fél nyolcat, jajgatva felöltöztem, kabátot húztam, így május közepén, tudtam, nincs buszjegyem. Hangos zenét hallgattam, hogy ne kelljen hangját hallanom, köszöntem neki, lassan leértem a harmadikról, a kapun, majd a kertkapun kiérve éreztem, ma nagyon merev a karom, lábam, az jutott eszembe, már nincs messze a végem, sőt, hetek, hónapok vannak csak. Egykönnyen nem adom fel, döcögve, pingvinesen leértem a lejtős úton a villamosig. "Befutott", a vezetőnőhöz bekopogtam, kértem buszjegyet. Tizeseket, huszasokat öntöttem elé, a kis nyíláshoz a pici asztalkára, jó ideges lett, kelletlenül számolgatta, morgott is hozzá, arrogáns megjegyzéseket tett. Szó nélkül vártam. Percekig állt a villamos, mikor azt mondta, nincs meg a 450 Forint. Leszálltam inkább, de kértem, felejtse el az arroganciát, mert elég rossz dolog. Az utasok csak bámultak minket. Átmentem a buszhoz, hátha jön, ugyanoda visz, cél a Hivatal. Vártam, vártam, visszamentem a villamos megállóba, mikor láttam, a busz pont jött. Nevettem is meg sírtam is, éreztem, a mai nap fontos életemben, ennek megfelelően furcsa, zaklatott is, a hangulatom fokozott volt, lelkem felfrissült, olyan volt minden, mint az érettségi napjaiban, vagy amikor felvételiztem, izgatott is és szorongó is voltam. A villamos jött, a vezetőtől kértem jegyet, előtte láttam, három villamos áll, mivel az előző vezető feltartotta a forgalmat. Vagy lehet, hogy én okoztam a galibát. Mindegy, mert ez a vezető ki sem nyitotta a kis ablakot, bentről mondta "-Nincs jegyem!" Így aztán ingyen utazhattam végül. A Hivatal harmadik emeletén az Iktatóba léptem, egy nő állt a pulton kívül, az iktatós sehol. Nézett, én köszöntem, vártam, hogy kérdezze, mit akarok, csak nézett rám, aztán közölte, ma nincs iktatás, menjek az ügyintézőmhöz, ott is köszöntem, csodálkozva nézett. Nincs iktatás, szóltam, majd együtt bementünk az Iktatóba, kitöltött egy átvételit. Tudta, miért jövök, előző nap felhívtam. A beadványt átvette, kérdezte az irányítószámomat. Ő...aki "példát statuált" rajtam, mert az édesanyámat nem szerettem, nem tiszteltem, nem alkalmazkodtam...megbűntetett, meghurcolt, megalázott, vádolt. Most itt, már tudott mindent, már nem hitte, hogy hazudok, már tudta, az édesanya kihasználta, manipulálta. Aztán a címemet is kérdezte, meglepődtem, gesztusai bűntudatról, bűnbánatról árulkodtak. Elképedtem oly jó érzés volt, öröm volt, boldog voltam, aztán aláíratta, fénymásolta, azt kezembe adta, és egészen közel álltunk, szemtől szembe...olyan izgatott voltam, szerettem volna már elmenni onnan, mikor szemembe nézve, nagyon kedvesen mosolygott, őszintén azt mondta "-Viszlát, minden jót." Gyerekesen zavarba jöttem, rámosolyogtam, majd megköszöntem, minden jót, mondtam én is, és gyorsan sietve, szinte kiszaladtam, én úgy éreztem...Nagyon-nagyon boldog voltam, a három emeletet lefelé úgy tettem meg, mint akinek nincs is reumája, sem isiásza sincs. Az utcára kiértem, elgyalogoltam a közértig, a villamos sokára jött, a vezető adott jegyet. Kezeltem...volna, nem működött a gép, egy másikhoz dülöngéltem, a villamos gyorsan haladt, és: az sem müködött. Ekkor már biztosan tudtam, ez a mai nap életem fordulópontja! Szokatlanul zajlott minden, érzéseim vegyesek, fokozottak voltak, agyam felfrissült, egy szó jutott eszembe: Újjá születés.
Hazáig szintén ingyen utaztam. Fel a lejtős, szűk kis utcán már kiújult fájdalmakkal jöttem, nyögtem, sziszegtem, lassan botorkáltam, fülemben a headsettel nyitottam a lakásajtót, rájöttem, nincs itthon. Ledobáltam cuccaimat, vizet ittam, a kávé másik felét is megittam, ablakomba könyökölve néztem a dúsan zöldellő fák tetejét, csendes, nyugodt volt a természet, a kismadarak hallgattak, a szél is megpihent, a nap finoman, lágyan, halványan sütött. Végigfutott tekintetem a Sashegy vonulatán, igen, ma találkoztunk utoljára, végleg elköszöntünk, megszabadultam tőle, nem vagyok ügyfél, semmi kötelék. Aznap adtam be a fellebbezésről való lemondásomat, Határozata szerint a jövőben semmi közünk egymáshoz...Szívemben megmarad kedves mondata örökre: "-Viszlát minden jót!"
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.