Simon Barbara: Egyszer...
Egyszer, talán egyszer láttad már ezt a mosolyt… Nézett vissza rád már valahonnan... Csak arra nem emlékszel, mikor. Becsukod a szemed, koncentrálsz, lelked bugyrait kifordítod, de valahogy nem vagy képes felidézni azt a mézédesen idilli pillanatot. Egy pillanat volt csupán, néhány rövidke perc, pár nap, egy-két hét, hónap, vagy boldog évek sora? Fogalmad sincs...
A lány éltetően zöld szeme is éppoly ismerős, mint kacér szájának vonala. A tekintete pajkos, vonzó, mégis titkot rejt. Nem kacsint, csupán átható nézésével igéz, egyszerűen nem engedi, hogy ne vedd észre. Te pedig észreveszed. Ahogy belenézel azokba a titokzatos szemekbe, szinte azonnal megváltozik benned valami. Hirtelen elveszel, tétován megfelelő szavak után kutatsz, reménytelenül. Szavaid cserben hagynak, szíved viszont bensődet megremegtetve a torkodban dobog, hogy legféltettebb vágyaid hangján hívja életre érzéseid. Hagyod magad, sem akaratod, sem erőd nem lenne ahhoz, hogy ellenszegülj.
És most egyszerre látod a kacér mosolyt, és az éltetően zöld, titokzatos tekintetet. Az arc, amely ezt a két csodát keretezi, többé már nem ismeretlen számodra, végérvényesen megszeretted, hiszen te rajzoltad. Magadnak. Egyszer.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.