Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Bogárné Sárközi Ilona: Metró sztori
Valamikor, jó pár évvel ezelőtt, amikor még a városba jártam dolgozni, kívülről fújtam a megállók nevét. Ma már meg kell dolgoztatnom az agyam, hogy vissza tudjam idézni. Hogy gyorsabban teljen az idő, végig pásztáztam tekintetem az utasokon, és gondolatban megpróbáltam kitalálni, ki milyen ember lehet. Az arc, a szem, a kéz, sok mindent elárul rólunk.
- Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak! - Hány ezerszer hallottam vajon ezt a kedves női hangot. Lehettem fáradt, náthától szenvedő, kialvatlan, félelemtől reszkető, ez a hang tisztán csengett.

Az utazás rengeteg időt elrabol az életünkből. Próbáltam olvasni, könyv mindig lapult a táskámban, de valahogy ez nekem nem ment. Nem tudtam átélni a történetet, nekem ahhoz csend és nyugalom kell. Így maradtam az előző verziónál. Az emberek érdekesek, szórakoztatóak, és egyes esetekben igen idegesítőek is tudnak lenni.

A hatvanöt év körüli hölgy a Klinikáknál szállt fel. Kissé molett, alacsony termetű, de rendkívül kedves arca volt. Nagyokat fújtatva, apró léptekkel sietett, hogy a mellettem lévő icipici helyet elfoglalhassa. Igyekeztem összehúzni magam, amennyire csak tőlem tellett, ezt a pár megállót szorosan egymás mellett is kibírjuk. Egyszer csak megszólalt:
- Iszonyatos ez a hőség, nagyon nehezen viselem!
- Igen, kibírhatatlan! - válaszoltam. A hölgy újsággal legyezgette magát. Feltűnt, hogy beszéd közben nem néz rám. Lehet, hogy nem lát szegény? Sokat ezen nem tudtam töprengeni, csak feszengtem.
- Nem volt ám az én életem leányálom, mint ahogy azt sokan gondolják. Két férjemtől is elváltam. Az egyik fűvel-fával megcsalt, a másik kerülte a munkát, lusta disznó volt, mégis lehúztam tizenöt évet mellette. Aztán elegem lett, beadtam a válópert. Maga is elvált?
- Nem, nem... - szabadkoztam, még nem vagyok férjnél.
- Eladom a szép nagy, kertes házat, ahová annyi emlék fűz. Beköltözöm a lakótelepre, a kőrengetegbe, de mit tehetnék mást? A hatalmas kertet gondozni kell, én már nem bírom egyedül... hacsak....
- Hacsak?! - kérdeztem kíváncsian. Igazán érdekelt.
Most már rám pillantott. Jól van, látó emberrel van dolgom, gondoltam, s érdeklődve figyeltem.
- Hacsak újból férjhez nem megyek! Na, mit szól? - huncutul kacsintott.
- Remek ötlet! Ne maradjon egyedül, párosan szép az élet.
Mindketten elégedetten mosolyogtunk. Ekkor a tömegből hevesen integetett felénk egy harminc-harmincöt év körüli, jóképű férfi.
- Ó, a kedves fia? - kérdeztem naivan, bár ne tettem volna.
- Dehogy, ő a vőlegényem! Mit számít a korkülönbség. Harminc év ide, vagy oda, ma már nem jelent semmit. Imádjuk egymást. Egyébként Zita vagyok, remélem összefutunk máskor is.
- Én is. Minden jót, sok boldogságot! - makogtam.

Egyszerre szálltunk le, én egy kicsit lemaradva tőlük. Néztem őket, ahogy egymás kezét fogva, súgva-búgva, összesimulva haladnak a kijárat felé.
Biztosan velem van a baj, vagy a férfinek nagymama-komplexusa, mert igencsak ledöbbentem. Bár meglehet, hogy van annyi pénz, amitől homályos lesz a látásunk, s a korosodó hölgyeket ifjú hercegnővé varázsolja.

Soha többé nem találkoztam Zitával. Összeházasodtak, vagy sem, fogalmam nincs. Szívből remélem, hogy nem! Talán megkímélte a sors az utolsó, legnagyobb csalódástól.

Budapest, 2018. június 24.
524
BogIcu - 2018. június 26. 18:02:28

Kedves Rita!

Ez sajnos nem így van, bár sokáig én is ezt gondoltam. A kapuzárási pánik, vagy a csoda tudja mi, nagyon sok idősödő hölgyet megbolondít. Valóban nincs önkontrolljuk, engem kifejezetten taszít.

Köszönöm, hogy olvastál.
Szeretettel: IcuRose

1403
titanil - 2018. június 26. 15:22:59

Kedves Icu!

Életünk során sokat utazunk, és eközben akaratlanul is megismerünk különböző élettörténeteket. Bizonyára nagyon meglepett az utazótárs nyíltsága, és az a tény, hogy harminc évvel fiatalabb férjjelölttel távozott. Elgondolkodtató, hogy az életben milyen furcsaságok vannak.
Szeretettel olvastalak. Magdi

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.