Vlasics Bálint: Lúcia, 1. fejezet: A Sátán Kútja
- Lúcia! Lúcia!
A várúr idegesen vakargatta kopasz üstökét.
- Ej, hát hol van ez az istenverte leány?
Az egyik szolga az ajtóból fordult vissza a kezében dúsan megrakodott tállal.
- Nemrég láttam kilovagolni egymagában az erdő felé...
A várúr szokott szelíd hangján szitkozódott magában, miközben kitekintett a vár hatalmas ablakán.
- De hát pont ilyenkor? - összeráncolta homlokát és az ablakon kihajolva az országutat bámulta, hol a távolban porfelhő kélt.
- Jaj, már mindjárt ide érnek... Ej, Lúcia... Lúcia... - csóválta a fejét, miközben reumás kézfejét nyugtatta ujjaival. - Mit néztek az anyátok úristenit! Iparkodjatok már az ég szerelmére! Rajta, tele rakodni az asztalt, de rögvest!
Nagy volt azon a napon a sürgés forgás a várban, nem is csoda, hiszen a vár ura, Benedek úr vendégeket várt fészkébe, nem is kisebb indokkal, minthogy eljegyezze egyetlen leánya kezét a nagy birtokos Vashegyiekkel... Nem csoda, ha feszülten méregette a vár felé közeledő porfelhőt az országúton, hiszen egykori ellenlábasa maga a kérő, pontosan annak fia, Béla volt. Régen volt már az a viszály, ideje újbort önteni a kupába... Réges-régen támadt még viszályuk, mikor anarchikus állapotok támadtak az országban; a dicső Béla király két fia, Imre és András civakodott a trónon apjuk halálát követően. Bolond egy idő volt az, bolond egy idő...
- Ne tétlenkedjetek már itten, a fene egye ki a bordáitokat egyenként! Mária, kimegyen az erdőbe, s addig vissza nem jössz, míg leányomat kezén nem fogod! Ne kérdezősködjetek! Rá mindet az asztalra, hagy lássák a Vashegyiek miként terem a termés Nikla mezőszélén!
A szolgák iparkodtak, ahogy csak a kezük és lábuk bírta. Tudták, jól milyen nagy nap ez a mai, a várúr számára, hogy egyetlen leánya kérői érkeznek. Bizony nagy a tét, le kell venniük a lábukról az egész Vashegyi pereputtyot!
- Jaj, kincsem! Jaj, gyöngyöm! Én egyetlen Lúciám! - csóválta a fejét Benedek úr, miközben tovább szemlélte az úton közeledő lovas fogatot.

A lovas fogat szélén egy fiatal kisfiúcska üldögélt, magányosan kifelé nézegetve szemlélte a tájat. Különösen nagy volt a sár e vidéken, tegnap esőben utazták végig a napot, vastag medvebőrt terítve magukra. Igaz, Kiskomárom környékén csaknem bele ragadtak a magas sárba, s jó másfél órát vesztegeltek ott, mire a legények kitolták őket belőle. Csak lassan tudtak haladni az ázott, földes talajon.
A fiú merengve nézte a környező dombokat, ahogyan mint a tenger vize úgy hullámoztak a távoli horizonton egymás hegyén-hátán. A messzi dombokat valami kísérteties szürke ködrengeteg ölelte körül, amint sziklaszilárdan nyúltak el a messzeségben... A fiú nagyot sóhajtott, kedve lett volna elszaladni a távoli dombok vonulata felé, nedves füveken mezítláb végig gázolni és szelni a végtelent... Az lenne ám csak a jó! Nem pedig ez...
Keserűen a mellette viasszal fényesre csiszolt kaftánban ülő bátyjára sandított, ki az idei őszön már tizenkét évet tudhat majd magáénak. Ruhája nagyban és sok részletben hasonlított az elötük nekik háttal ülő apjuk viseletére - még veretes övet is viselt, jelezve, hogy mennyire talpra esett, pedig volt pár év még a férfi koráig. Csönd uralkodott a díszes fogatban, Vashegyi Sebestyén uram igen hirtelenharagú embernek számított, s jelenlétében még fiainak sem volt szabad megszólalniuk, ha ugyan engedélyt nem adott előbb rá.
A fiú megint csak kelletlenül elfintorodott, s ismét a távolban tünedező dombok felé fordult, magában mérgelődve. Béla bátyja már mikor elindultak szemtelenül vihogott rajta, amiért őreá a szolgák kis szegényes ruhát öltöttek, s mondta is neki a mohón vihogó bátyja, hogy bizony ez most az ő ünnepélye lesz, el ne szolja magát, hogy mekkora dadogós is valójában. Ne hozzon szégyent a családi nevükre, ő különösképpen nem is értette miért kell ezt a kölyköt magukkal cipelni ilyen jelentős eseményre. Csak rontja majd ott a levegőt...
A fiú újabb fintorral jelezte gondolatai ellenvetést, maga sem szeretett volna részt venni az ilyen "ünnepségeken", de apjuk kötelezte, hogy mindannyian megjelenjenek. Szomorú tekintettel nézte a messze repkedő madarakat, s irigyelte is jócskán őket azért, amiért ott fenn repkednek és oly szabadok... Nem úgy, mint ő! Utálta játszani az úri fiút... Soha sem volt eléggé illemtudó, hogy ki ne bukjon pazar környezetéből...
Lassan berobogott a vár hatalmas kapuján a fejedelmi pompával díszített fogat, s ahogyan megállt, már rögtön egy niklai cseléd ott termett, hogy lesegítse annak utasait. Először a nagytermetű öreg Vashegyi lépett le, majd mérges tekintetével végig nézett az udvaron, s észre vette az egyik kapuszárnyban a katonái által körülvett várurat.
- Áh, Benedek! De régen is már! - intett oda az őt ellenségesen méregető úrnak, majd közel érve egymáshoz, mindketten üdvözölték a másikat, megölelték egymást, mintha csak két koma találkozott volna. - Hány esztendő múlt el azóta a fejünk fölött!
Mögöttük éppen akkor szállt le végül a két gyermek is, az ifjabb jól láthatóan ódzkodott ettől a helytől, mire bátyja gúnyosan meglökte, hogy az a sárba essen.
- Na, látod! Parasztkölkökkel itten is tudsz dagonyázni éppen eleget - mondta röhögve Béla miközben hagyta, hogy Márkust a szolgák segítsék fel. Azonban apja intésére abba hagyta a röhögést és peckes léptekkel azonnal apja oldalán termett.
- Ő itt a fiam, Béla! Hát a te leányod? - kérdezte Vashegyi a várúrtól.
- Éppen valahol az erdőben bóklászik, pedig megmondtam néki, hogy ne hagyja el a várat. Már küldtem szolgát érette... - rázta kopasz fejét kelletlenül Benedek úr. - Ej, ezek a gyerekek...
Az öreg Vashegyi büszkén tekintett a mellette álló vitézre emlékeztető Bélára, majd a válla felet megpillantotta Márkust, amint egy szolga támogatásával kikecmereg a sárból.
- No, mindegy, nem kell ahhoz itt lennie, hogy szentesítsük az eljegyzést... - mondta ráncos homlokkal végül Sebestyén úr, hogy mihamarabb túllegyenek, rajta és ne rontsa tovább a levegőt Márkus viselkedése.
Benedek úr rábólintott, s bementek a vár egyik hatalmas termébe, hogy elrendezzék a papíros dolgokat. Háta mögött intett a szolgáknak, hogy vigyék el lecsutakolni a fiút.
- Magam viszont szeretném látni azt a leányt... - vonogatta meg apja szőrmékkel bélelt kaftánját Béla.
- Majd arra is sort kerítünk, ne aggódjon! - mosolygott kivörösödött arccal Benedek úr.

Márkust gőzölgő forró dézsában mosdatták le, azonban ruhájába olyannyira beivódott a sár foltja, hogy minden óvatosság - mégis csak úri ing és kaftán volt - miatt a mosdatás után a dézsa körül heverő szolga ruhák egyikét adták rá, hogy addig ebben várakozzon kint a folyosón, míg nehézkes munkával megtisztítják az összemocskolt úri ruháját. Az ifjú Márkus érdeklődve vizsgálgatta a folyosó falára díszítés gyanánt felfüggesztett hatalmas csatabárdokat, kardok és címeres pajzsokat. Képzeletében életre keltek a halálfegyverek, melyekkel majd dicső lovagként ő maga fog megküzdeni az ellenséggel hatalmas csatákban. Képzelete mámoros messzeségekbe repítette el, ahol ez az ő vára volt és harci ménjén vágtatva kezében fokosával járta sorra meg a nagyobbnál nagyobb csatamezőket. Még messzi földön sem akadt méltó ellenfele, ki letudta volna győzni őt.
Teljesen beleloholta magát álmodozásaiba a folyosó egyik széken ülve, amikor arra lett figyelmes, hogy egy szolga durván ráripakodik és kezét keményen szorítva maga után vonszolta a folyosón, ezekkel a szavakkal:
- Hogyan kerültél ide?! A várurunk megmondta, hogy ezen a napon illetéktelent be ne engedjünk a várba! Menj vissza apádnak segíteni a földeken!
Márkus nem értette az egészet, őnáluk a szolgák sohasem mertek így beszélni vele, mindig úrfikának szólították, és ha elment előttük, mosolyogtak rá. Nem foghatta fel, hogy a vékonyka szolganő egy rendetlen jobbágykölyöknek nézte, ezért azon is nagyon meglepődött, mikor az egyik kisajtón kilépve a szabadban találta magát, majd mikor vissza akart menni a várba az asszony konok mód elállta az útját és két tenyeres pofont lekeverve neki, majd pedig a földre lökte és otthagyva a kölköt, saját maga pedig visszament a teendőit folytatni ezen a zsongó napon.
Márkus nehezen kelt fel a szolgák segítsége nélkül a sáros földről, majd égő orcáját simogatva vette csak tudomásul, hogy megint csupa sár mindene. Gondolta, hogy vissza megy, be a folyosóra, de aztán félt, hogy újra találkozik azzal a gonosz nővel, ahogyan félt a szidástól is, hogy mit kap majd megint, ha az őt fürdető szolgákhoz így beállít...
Dühödten elsírta magát, miközben tétlen haragjában dúlva nekiindult ki a várból, egyenesen végig a nedves fű bélelte legelőkön. A távoli hegyeket bámulta koszos képével, melyeken idefelé is nyugtatgatta a tekintetét. Elhatározta, hogy elmegy és megkeresi a dombokat... Hogyan is gondolhatta hatéves fejjel, hogy azok a dombok jóval messze vannak tőle, mint azt ő eltudná képzelni, s hogy azok bejárásához több napra lenne szüksége, valamint egy lóra, vagy legalább egy szekérre, mellyen ételt tudna vinni magával és nem pedig egymaga bandukolna itt mezítláb a nedves fűben...?
Kisasszony havának végében jártak, s bár esős és ködös volt az idő a meleg párának köszönhetően egyáltalán nem volt hideg. Azonban menetelés közben érezte korgó gyomrát, amint egyre inkább harapni szeretne valamit. Otthon a várban, ilyenkor csak szólnia kellett a szolgáknak kik készségesen tele is rakták néhány röpke pillanat múlva az asztalát valami gyümölcsféleséggel... Ugyanígy tettek, ha szomjúság gyötörte, márpedig most egyre jobban érezte szomját, amint a meneteléstől izzadtan kifáradva megállt, s lerogyott a nedves fűbe. Torka égett a szárazságtól, a szomjúságtól.
Ahogyan szemeivel segítségkérően megint csak a távolt nézte, észrevett az erdő kezdetét jelző síkságon egy magányosan álldogáló kútféleséget. Azonnal felállt, s futva rohant a rozoga kút felé. Közben eltűntek a távoli ködcsíkok és a feje fellett nyugvó fellegek, mire mindjárt az egész rétet a Nap sugarai pásztázták be sűrű csíkokban. Még melegebb lett a Nap előbújásával. A kúthoz érve túl alacsony volt még nem látott bele annak mélyebb tartalmába, így hát felült annak szélére, kényelmesen, majd leeresztette a hosszú kötélen a vödröt és a henger segítségével felhúzta a vödröt, majd aztán nagy kortyokban kiitta a vödör csaknem egész tartalmát egyszerre. Megtörölte száját, majd nyújtózva elengedte a vödröt és megint csak a távolba révedt a tiszta természetben.
Ekkor megütötte a fülét valami halk, tompa hang. Csendesen ült a kút szélen és próbálta kihallani a hangokat. Körül nézett, de sehol sem látott senkit, még a fák övezte erdőben sem, aki szólhatna hozzá. Mintha egyenesen a kútból jönne az a rejtelmes hang... Mintha egyenesen a kút mélyéből...
Hallgatózva a kút kerek nyílása fölé hajolt, hogy tisztán hallhassa a sutyorgó hangokat. Szeme megakadt a kerek mélység sötétjén. Hol lehet a vége ennek a kútnak? Csak nézte, nézte a feneketlen sötétségbe vesző mélységet. Mámorító érzés volt belebámulni a kormos sötétségbe. Teljesen elvarázsolta az a nyirkos fekete mélység. Közelebb hajolt a kút nyílásához, hogy még jobban a mélységbe lásson.
Az egész egy pillanat alatt történt. Érezte amint elveszti egyensúlyát, majd érezte, ahogy teste beleveszik a feneketlen sötétségbe. Teste súlyos volt, gyorsan zuhant. A sötétség eközben egyre csak nőt, s mintha a gonosz kitátott szájába zuhant volna egyenest. Próbálta tompítani a zuhanást, próbált megkapaszkodni valamiben, sikertelenül. Hirtelen egy nagy loccsanás és teste az iszonyatos zuhanás következtében veszített súlyából. Érezte, hogy bele esett valami sűrű dologba, de ahhoz nem eléggé sűrű volt, hogy meg is tartsa. Elkezdett abban az anyagban egyre csak süllyedni. Nem látott semmit sem a sötétségben.
- Segítség! - zihálta, miközben eszeveszett módon elkezdett a szűk kis helyen csapkodni, hogy feje ne kerüljön a víz alá. - Segítség!
Mélyen a kút alján lehetett. Felette apró fénypont jelölte a messzeségben a földfelszínt. Szíve a torkában dobogott, tudta, hogy hiába kiállt, a kút egyenesen a semmi közepén volt, egy árva lelket sem látott arra téblábolni. Rémülten kiáltott szüntelenül továbbra is, tudta, érte már nem jöhet segítség...
Egyszer csak mikor már minden reményével kezdte feladni és karjait is alig bírta már mozdítani, hogy a víz felszínen maradhasson, érezte, ahogy a kút tetején levő vödör csörögve a vállának koppan. Azonnal belecsimpaszkodott utolsó erejével, lihegve, s érezte, hogy a kötél, melybe kapaszkodott, hirtelen megindul felfelé, egyenesen a távol lebegő fénypont irányába. Sűrűn vette a levegőt, ajkai remegtek. Az aprócska fénypont egyre közeledett felé, majd már ott találta magát a tág fényes lyuknál és szemét becsukva védekezett az erős fénysugaraktól.
Mire kinyitotta pislogva a szemét, már fent volt. Annyi ereje sem volt már, hogy tartsa magát, úgy érezte menten vissza zuhan a feneketlen, kísérteties mélységbe, de szerencsére erre nem volt szükség, mert egy kar kinyúlt felé és elhúzta a tátongó mélység nyílt szájából, s az időközben felszáradt földre fektette a csuromvizes Márkust. A fiú dideregve kinyitotta rémülettől kába szemeit, s megmentője felé pislogott.
A leány letérdelt elé és a fiú jéghideg vállát veregette bíztatóan. Márkus tudta nélkül az előbb átélt félelmektől hálásan megnyugodva előre nyúlt és remegve jéghideg testével megölelte megmentőjét. A lány lenvászonból készült ingét dús foltban bevizezte. A lány eltolta magától, hogy a fiú arcába nézhessen, Márkus hosszú barna haja egészen az arcába lógott.
- Köszönöm... - dideregte a fiú lila ajkakkal. - Ki vagy te?
Egy tizenegy éves forma szőke hajú leány nézett vissza rá, ijedten, égkék szemeivel.
- Lúcia vagyok. Majdnem meghaltál...
Márkus elsírta magát. Nem kellett rá emlékeztetni. Tudta, hogy egész életében hálás lesz ennek a leánynak...
3757
jegmadar - 2018. június 29. 19:15:58

A dézsafürdő tetszett a legjobban. Szerintem jó kis történet, várom a folytatást.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.