Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Tasnádi Rita: Végállomás a Pokol?
Nagyival húsz évet szenvedtem. A demencia nagyon mély, sötét oldalát jól megismertem, szeretett nagymamám úgy kifordult önmagából, teljesen más ember lett, ellenségemmé vált, ebben fia működött közre, ő ültette el lelkében a gyanút. Elhitette nagyikámmal, hogy én ártani skarok, és veszélyes vagyok. A szomorú, tragikus helyzet lka az volt, hogy nagyi tervét, hogy öregen én fogom ápolni és lakását örökölöm, fia rossz szemmel nézte. Így aztán kitalált egy sötét tervet, nagyit marta tőlem, fokozatosan uralni kezdte szegény idős asszonyt, előlépett, mint az ő ápolója, a végén eltartási szerződést kötött vele. Mindezt környezetünk teljesen pozitív helyzetnek látta, a körzeti orvos, a szomszédok dicsérték őt. A négy fal között mindez nagyimnak az évek során pokollá vált, nagybátyám sokat veszekedett vele, önző és türelmetlen volt, a napi bevásárlást is saját hasznára fordította, naponta két liter tejet vett nagyinak, aki ebből kakaót készített, amit fia ivott meg. Vagy gyakran vett sertéskarajt, szegény anyja megsütötte, és a fia ette meg. Nehéz volt elviselni a szinte mindennapos áradó olajszagot, vagy a rántotthús illatát, a sült krumplival. Mikor rájöttem, ki is eszi meg ezeket valójában, nagyit egyszer megkérdeztem, mi az, amit eszik minden nap, azt felelte, hogy hát úgy le szokott csípni a húsból egy-két falatot, meg zsömlét margarinnal. Az utolsó pár évben súlyosan elmérgesedett a helyzet, nagyi dolgai eltűntek, eldugdosta őket vagy nem találta, és mindenre azt hitte, én loptam el. Folyton benyitott hozzám, megállt az ajtóban és összefüggéstelenül beszélt, éjszaka is bejött hozzám, és a szekrényeimben matatott, kényszerűségből zárat szereltettem szobámra és onnantól minden mapcsolatunk megszakadt. Nagybátyám pedig teljesen rátelepedett anyjára, csak sejteni lehetett, milyen szenvedéseken ment keresztül. Elfekvőben halt meg. Nagybátyámé lett lakása fele tulajdona, fele az enyém. Miután eladtuk, anyámhoz költöztem. A húszéves pokol után fellélegeztem, és nem sejtettem, hogy minden rossz és sötét dolog, amit addigi negyven évemben átéltem, csak enyhe változata annak, ami várt rám anyámnál. Vele gyerekkén keveset voltam, apám és második férje cirkuszai miatt főleg nagyinál laktam, így nem ő nevelt, mintha idegenek lettünk volna, szeretet sem volt köztünk. Egy olyan embert ismertem meg, amilyet addig sosem, kegyetlen, érzéketlen volt, érzelmileg hatalmat szerzett felettem, megtiltott minden házimunkát, főzést, ő szabta meg, mit tehetek, a legkisebb dolgokban is, hogyan, mikor, meddig szellőztethetek, mikor mehetek sétálni, hogyan fürödhetek, mit olvashatok, mit ehetek, és mindezt szabadon megtehette velem. Nem szeretett, folyton haragot mutatott, azzal vádolt, hogy nem szeretem, többször veszekedést provokált, játszmázott, és tehetetlenül, bénultan tűrtem mindezt. Volt, hogy megkérdeztem, miért nem szeret, ilyenkor hisztizni kezdett, és szörnyű mondatokat mondott, melyek azóta is fájnak:
"-Sosem érdekelt, mi van veled! A gyűlöletnél is kevesebbet érzek irántad! Sosem volt benned örömöm!"
És mindez igaz, köztünk kiskoromban sem volt valós anya-lánya kapcsolat, úgy hiszem, ennek kialakítása nem egy apró gyerek feladata, és az örömszerzés anyának sem egy kisgyerek dolga, az anyaság nem ez, egészen másról szól, és tudom, ezt neki hiába magyaráznám, egy sérült nő, akit édesanyja sosem szeretett, elutasított, és kegyetlen szigorban tartotta, apja pedig rendszeresen verte, sarokban térdeltette.A csoda az, hogy nagyi már velem tudott más lenni, szeretni tudott, és első tíz évemben betöltötte az igazi, valódi anyai szerepet, anyámat pótolva. Anyámmal pár évet egyhuzamban általános iskolásként éltem, és gimnazista koromban, de akkori zsarnokságait gyerekfejjel másképp láttam, és már az is nehezen viselhető volt, de ennyire nem vitte túlzásba.
Itthon anyám ezt a terrort nyolc évig tehette ellenem, amikor azt mondtam, itt a vége. És valóban vége lett, határozottan megparancsoltam neki, hogy hozzám be nem jön, akkor szól hozzám amikor én is akarom, és én mosom a ruháimat, azt teszek, amit akarok, oda megyek, amikor akarok, és semmibe nem szól bele. Ez még konkrétabb lett, amikor zárni kezdtem a szobámat, igaz ezt ő kezdte, ő zárta előbb az övét, egy-két nappal. Ezután közöltem, hogy nincs több játszma, nincs veszekedés, béke van, alkalmazkodunk egymáshoz, meg minden, és az ajtózárás, és nagyon ritka kommunikálás az, ami mindezt biztosítja. Az jól látszott, hogy összeférhetetlenség van köztünk. Úgy érzem, nem rajtam múlt.
Ebben az időszakban mentem el a hivatalba, segítséget, védelmet kérni. Az ügyintézőm korábbról ismerte anyámat, és rendhagyó módon szerette is. Anyám mindenhol szerető, gondoskodó anyaként mutatta magát, és a nyolc év vége felé azt is elhitette mindenhol, hogy szenved tőlem, sőt veszélyes vagyok, nem szeretem, ártok neki, és lényegében ő egy áldozat. Ismeretes, hogy mindez a nárcisztikus anyák jellemzője, ez egy súlyos személyiségi sérülés, gyógyítani, javítani lehetetlen. Szakemberek tanácsolták, költözzek el és szakítsak meg vele minden kapcsolatot.
A hivatalban szerették őt, ami már alapból furcsa, nem igazán helyes, az ügyintézőm és egyik férfi munkatársa karöltve hatáskörükkel visszaélve komolyan megtettek mindent, hogy megtanuljam, az anyákat szeretni és tisztelni kell, különösen az én anyámat nekem. A férfi egy ügyvéd volt, és bejárt hozzá anyám, én is párszor, próbáltam elmondani neki, mi a valós helyzetünk itthon, de azt mondta:
"-Ne várja tőlünk, hogy ne szeressük az édesanyját!"
Majd máskor szinte ártatlanul megkérdezte:
"-Nem tett az ügyében ön jognyilatkozatot? És jegyzőkönyv sem készült?"
Ezzel a két kérdéssel a hivatali visszaélés kezdetét írta le, és csodálkoztam, hogy a hivatal dolgozója tudatában vétkének szemembe néz, beszél hozzám, fogad engem, és ez így megtörténhet, és mint ember, mint ügyfél, mint az, aki tőlük segítséget kér, végoig kell ezt néznem, nincs lehetőségem védekezni, de megkérdezni sem hogy ezt hogy képzelték. Halkan, szerényen tűrtem, talán még akkor bizonytalan lehettem, féltem, vagy el sem hittem, hogy mindez a valóság. Anyám egy alkalommal hazajőve a hivatalból mondta:
"-Az ügyvéd azt mondta, rajtad példát kell statuálni."
Nem szóltam, nem kérdeztem, bejöttem a szobámba, és azon gondolkoztam, vajon azt elmesélte-e nekik anyám, hogy mikor tüdőbetegsége miatt fulladt, mentőt hívtam, és kiérkeztükig mellette ültem az ágyán, átöleltem, és nyugtatgattam, simogattam, vígasztaltam? A kórházba bementem hozzá, haza velem jött, és akkor azt mondta nekem:
"-Sose felejtem el, hogy segítettél!"
Rá egy hónapra folytatta ugyanazt, majd egy kirohanásában ezt mondta:
"-Meggyóntam, hogy nem szeretlek. Azt mondta a pap, az nem baj, csak ne bántsa őt."
Nagyon sötét mondataira emlékszem, szinte rosszul vagyok, ha muszájból valamit meg kell beszélnünk, végülis békében élünk, így, hogy tartom a távolságot, nincs alkalma kötekedni, uralkodni, dirigálni, egészsége felől szoktam kérdezni, és valahogy megenyhült, látom, hogy sután, de igyekszik felnőttként viselkedni. Bevallom, van, hogy megsajnálom, és egy elesett, megviselt, sérült embert látok benne, az okokat is ismerem, csak azt nem értem, hogy tetteire miért volt szükség, ahogy egy szakember mondta:
"-Magyarázat van mindarra, amit tett, de mentség nincs."
Egyik súlyos mondata, amire nincs magyarázat, hogy:
"-Isten tudja, hogy én jó vagyok! Te a pokolba jutsz, én a mennybe!"
Kiskorától ezzel küzd, hogy ő jó. Anyja végig rossznak tartotta, felnőttként is ezt éreztette vele, igyekezett megfelelni, de sosem tudott. Nagyi ezt az elesett kislányt, anyámat hatéves korában azzal riogatta, hogy intézetbe teszi, mert rossz, kédőbb ezügyben intézkedett is, de végül otthon maradhatott. Az biztos, hogy anyám kicsi korától szokatlanul akaratos, hisztis, ellenkező volt, nagyi talán kezelhetetlennek érezte. Anyám még azt is nehezen tűrte, hogy nagyi a fiát elfogadta, őt meg nem. Emésztette a féltékenység, emlékszem, ez még akkor is megvolt, mikor családi ünnepeken ültünk az asztalnál, nagyi töltött csirkét és finom húslevest főzött, anyám pedig megjegyzéseket tett, hogy ő mellőzve van, és öccsére jobban figyelnek, többször családi cirkusz alakult ki a végére. Innen nézve egy szenvedő gyerek sorsa az övé.
Hosszú hónapokba telt, míg a hivatalban megvédtem magam. Segítséget kértem tőlük, leírtam kérelmemben a tényeket, anyám tetteit, szavait, és fogalmam sem volt arról, hogy szeretik anyámat, és hogyan mutatta be önmagát. Az ügyintéző elvárta, hogy anyámat szeressem, az anyákat általában szeretni, tisztelni kell, nem lehet bántani őket, és így tovább...Hogyan csúszhatott félre ennyire minden, a valóság hogyan fordult ki ennyire, ezek a jogi szakemberek hogyan vesztették el ítélőképességüket, és a hivatalvezető miért hagyta mindezt? Érzelmi, szubjektív alapon hoztak hivatalos döntéseket, határozatokat. Úgy, hogy hivataluknak az én megbűntetésemhez nem volt hatásköre, de senkinek a megbűntetése sem, ez nem ilyen hivatal, de nem tudom, van-e olyan hivatal, ahol az olyanokat bűntetik, akik nem szeretik az anyjukat. És most, hogy tudják, mi a realitás, valóban elfogadták, hogy engem bántott anyám, tényekkel együtt ismerik, vajon őt miért nem bűntetik, ráadásul tudják, hogy manilulálta őket, félrevezette a hivatalt, tettei letagadása ott van náluk, anyám aláírásával, és semmit nem tesznek.
A hivatalnak már sem ő, sem én nem vagyunk ügyfelei, és nem is leszünk soha. Az emlékek, események úgy élnek bennem, mintha épp most történnének, a lelki fájdalmak is, hogy ne jussanak eszembe, erősnem kell lennem, nehéz a jelenben lenni, élni, de már egyre jobban és hosszaban sikerül.
Rengeteg kérdés van bennem, és elfogadom, hogy sosem lesz ezekre válasz, és hogy abban a sok-sok évben élhettem volna, boldogan, szabadon, békességben, nyugalomban, szeretetben, és nem értem, miért kellett ezt tőlem elvenni?
4962
Tasnadirita - 2018. július 14. 19:36:26

Kedves Kata! Igen, ez a valós életem. Ha csak mint embert nézem őt, eltekintve tetteitől, egész személye egy tragédia, nem szeretnék a helyében lenni. Lehet sajnálni, nagyon súlyos rosszá válni, lelkiismeret nélkül élni, és a rossztetteket megtenni, jónak tartani magát. Úgy érzem, az emberek célja fejlődni, jónak lenni, másokat szeretni, segíteni, lelkiismerettel. Amit érzek vele kapcsolatban, az sosem volt harag, elborzadok, félek tőle, a hangját nem bírom, ha látom, viszolygás fog el, és mára már idegen lett, úgy érzem, nincs kötelék részemről. A sorsa tragikus, és áldás, hogy nem tudatosul benne. Boldog vagyok, hogy nem tudott olyanná tenni, mint őt az anyja. Örülök, hogy elolvastad.
SzeretettelHeart
Rita

5772
Saranghe - 2018. július 13. 21:06:32

Kedves Rita!

Megrendítő, szívszorító írásod, amit könnyek nélkül megírni, és olvasni nem lehet. Sajnos úgy érzem, ez a valós életedről szól. Elkeserítő, hogy egy rossz nevelés, milyen lelki betegséget okoz, amitől rossz emberré válik. Mert hiába akarja elhitetni magával, hogy ő jó ember. Nem szereti a gyerekét, az kevésbé súlyos bűn, mint az, hogy még büszkén hangoztatja is, és azt gondolja, hogy ez helyes. Szörnyű! Őszintén sajnálom! Nehéz, vagy inkább lehetetlen egy ilyen anya mellett, lelkileg erős, és egészséges felnőtté válni.

Szeretettel olvastalak: Rose

Kata

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.