Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Tasnádi Rita: Tehetek érted?
Mára volt időpontom az endokrinológiára. Induláskor arra gondoltam, ez egy teljesen fölösleges orvosi látogatás, el sem kellene mennem, de az ember sokmindent tesz meg úgy, hogy tudja, nincs értelme. Gondoltam, nem baj, közért előtt benézek oda is, a délután elmegy mindenképp, elindultam az erős napsütésben, már a villamoshoz érve folyt rólam a víz, a szél viszont jólesően fújt, enyhített rajtam. Ma mintha jobban lettem volna, bár délelőtt, és kora délután anyám problémázott, fel is zaklatott. A rendelőben is még szorongtam, arra gondoltam, a szeretet életet ad, épít, hozzátesz, a szeretet ellentéte elvesz belőled, beszűkít, nem tudsz önmagad lenni, s ha ezt bántalmazással tetézik, gyakran élő halottá válsz, megszűnsz önmagad lenni. Szóval ott ültem, vártam asoromra, s arra, hogy ne gondoljak anyámra. Az ápoló kijött, és nevemet szólította, beléptem a tágas rendelőbe, az ismerős kövér szemüveges, középkorú orvos már várt, megint éreztem, hogy nem kéne itt lennem, leültem. Panasza van? Nincs. A vérképről a papírt átadtam. Minden rendben, állapította meg. Panaszaimat nem mondtam el, nem függenek össze a doktor úrral és jelen rendeléssel sem. Írt egy újabb vérképre beutalót, ultrahangra, majd alaposan leszídott, mert egy éve írt ultrahang beutalót, amit elfelejtettem, én pedig bűnbánóan bocsánatát kértem. Elköszöntem, és már akkor tudtam, vérvételre biztosan nem jövök, kiléptem a tűző napsütésre, tétován körbenéztem, merre induljak, a pláza közért legyen vagy a sarki kisebb bolt, az utóbbi jobbnak tűnt. Teljes nyugalommal, a naptól kábán elindultam. Egy nőre és egy hajlèktalanra figyeltem fel, a nő pénzt adott át. Megálltam és figyeltem a szegény idősebb kis nőt, öltözéke zilált, szakadt volt, kétségbeesettség ült ki arcára, nagyon elesett volt, lassan vánszorgott, betegnek láttam. Elővettem tárcámat, ő botorkálva elment mellettem, senkitől sem kért, majdnem sírt, odamentem hozzá, kezébe tettem a pénzt, a Jóisten áldja meg, mondta. Majd remegő hangon folytatta: Én csak élni szeretnék! Ezzel szívembe markolt, mondtam, fog élni, mire válasza: Már nem sokáig! A fojtó sírás miatt megszólalni nem mertem, éreztem, nem tudnék érthetően beszélni, szerettem volna mondani neki, de igen, fog élni, majd azt kérdezte: Merre megy? Távolodtam tőle, elköszönni nem tudtam, amikor a sírás fojtogat, beszélni sem tudok, így intettem felé, könnyekkel a szememben. A kis nő hirtelen elhallgatott, ahogy néztem, értett mindent. Aztán utamat folytattam, a közért felé, és akkor kitört a sírás, a szembe jövők miatt szégyelltem, utcán sírni, milyen az.
A fájdalmat a lelkiismeret kérdései követték. Ott hagytam, nem segítettem. Ő ott megy az utcán, mit él át? Ő is elment, mint mindenki, senki nem segít, és meg fogok halni. És valóban, senki nem menti meg, nincs lehetőségem, sem hatalmam megmenteni őt. Eszembe jutott, amikor veszélyben voltam, ugyanígy senkinek nem volt hatalma, lehetősége beavatkozni, kimenteni sorsomból. Nem hiszem, hogy előre meg van írva. Mégis az események jönnek egymás után, emberek vesznek körül, szándékokkal, veszélybe sodorhatnak, és van, hogy nincs kiút. Van, hogy önmagadat sem tudod megmenteni. Van, mikor magadra maradsz, és mindent át kell élned. Van, hogy mindez elvezet a véghez, ahogy érzem, a kis nő végül meghal, érzem, őrá ez vár csak, és nincs módom változtatni rajta. És tudom, mit él át, és ez nagyon fáj. És vállalnom kell, ahogy minden járókelőnek ott, hogy hagytuk meghalni. Ö biztosan ezt érzi. És szerény volt, alázatos, szinte megértő, csak élni szeretnék, ezt mondta. Itthon is könnyeztem, felelősnek éreztem magam, ahogy másokat is, a jómódú hatalmasokat, akik ezért vannak, értünk, akik óriási fizetést kapnak, lakástámogatást is...elborzadtam. De hogy ők hogyan mentsenek meg ennyi hajléktalant, azt elképzelni sem tudom. Vigyék őket egy vagy több házba, helyezzék el termekben, ágyakon, vagy hogyan? Aztán kiüresedve ültem, könnyes szemmel, mardosó fájdalommal, kiábrándult lélekkel. Hogyan élhetünk ilyen világban? Milyen is az ember?
Ablakomból a lemenni készülő nap gyönyőrű halványsárga színét figyelem, még árad be a forró levegő, fáradtan fekszem, lelkem nyugodt, szívemben békesség, újra megtelik agyam saját problémákkal, és megint csak saját életem foglalkoztat. Mosolygok, mert eszembe jut egy angyal, egy szeretettel teli ember, egy jó, tiszta lelkű, egy segítő, aki nekem vígaszt és reményt ad, és egy másik, szitén jótevőm. Szívem megtelik hálával és szeretettel...
4962
Tasnadirita - 2018. július 22. 21:50:45

Kedves Ági!
Sajnos így van, köszönöm!
Rita

5990
csillag54 - 2018. július 22. 19:45:44

Kedves Rita!

A mindennapi valóságot néha nehéz megélni, főleg ha nem tudunk segíteni másokon. Sajnos nem vállalhatjuk fel a világ sorsát, de úgy gondolom egy mosoly vagy pár forint amit adni tudunk a pillanatnyi rosszban a legjobb cselekedet.

Ági

4962
Tasnadirita - 2018. július 21. 09:17:29

Kedves Anita!
Köszönöm,szeretettelHeart
Rita

4302
Fedak Anita - 2018. július 20. 20:34:48

Kedves Rita!
Hogyan élhetünk ilyen világban? Milyen is az ember? teszed fel kérdéseidet. Nos, ilyen. Amilyennek leírtad. Nem mindenkinek adatik meg a jólét és a boldog, biztonságot adó család.
Ezért jó ha segítünk, ahol tudunk és lehetőségeinkhez mérten, akár egy kedves mosollyal vagy kedves szóval is bátoríthatjuk az elesetteket.
Szeretettel olvastalak: Anita

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.