Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Tasnádi Rita: "Csak élni szeretnék!"
Már egy hónapja rajta volt a szokásos, időnként előjövő nyugtalanság, mániákus játszmakényszere. Amikor elment, köszönt, de nem köszönt be, megjövetkor. Első héten nem tudtam értelmezni, nem éreztem semmit, bíztam a valamennyire elviselhető kapcsolatunkban, semmi rosszra nem gondoltam. Második héten furcsának kezdtem tartani, de nem szóltam érte. Mivel más feltűnőt nem tett, nem szóltam. Harmadik héten már előfordult, hogy indulásakor sem köszönt, elkezdtem feszült lenni, szorongani, félni. Negyedik héten jeleztem neki, hogy szeretném, ha hangosan köszönne, mert nem mindig hallom. Erre kijelentette, hogy hát mikor elindul, van, hogy ő háromszor, vagy négyszer is köszön, de nem hallom, de nem baj, biztos tévézek, amiatt. Megbeszéltem vele, hogy akkor mindketten hangosan fogunk köszönni. Másnap jó hangosan beköszönt, én a szobámban füleltem, rendben is volt így, majd egyik délután durván, haragos hangon bemkiabált hozzám, ki tudja, mit, hiszen fülhallgató van fülemben, zene nélkül, tompítva járkálását, köhintését. Még attól is felébred bennem a nyolc év bántalmazása, ha megnyitja a fürdőben a csapot. Ez a félelem azóta újult ki, mióta a kórházból hazajöttem. Három napig feküdtem a neurológián, amire nem is emlékszem. Arra sem, hogy előtte reggel véres szájjal keltem ismét, ahogyan februárban, aztán áprilisban, amikor mentő vitt be a sűrgősségire. Aznap még állítólag jártam az abulancián a neurológusomnál, adott kórházi beutalót, elkűldött a másik orvoshoz, hogy majd azután feküdjek be. Sőt, ott jártam a másik orvosnőnél, akihez havonta megyek, de erre sem emlékszem. Belegondolok, milyen szerencse, hogy az epilepsziás roham pont ott alakult ki, és nem az utcán, vagy a metrón. Onnan a sűrgősségire mentem, végül a kórházba. Semmi emlékem ezekről. A papírokból, és a google térkép idővonalából tudtam meg. Aztán epilepsziát állapított meg az orvos, és hazajövett itthon elkezdtem rettegni tőle, anyámtól. És nem tudom, hogyan újult ki ez a félelem, pont olyan súlyos, mint a nyolc év élő halott korszakomban, anyám uralma, elnyomása, és bántásai alatt. És most, hogy játszmázik, duzzog, nem köszön, durván beszél, ajtaját becsapja, csak úgy, bizony kiborultam. Egyik este, sjtajánál megálltam, és kértem, hagyja ezt abba. Erre kijött, tág, mérges szemekkel, és azonnal veszekedett, hogy miket hadart el mérgében, csak ő tudja, a fülhallgató jóvoltából nem értettem. Háromszor érthetően, lassan kértem őt: fe-jezd-be! Na, ekkor már kiabálva pörölt velem, egy darabig néztem kerek, húsos arcát, dülledt szemeit, majd azt mondtam, légy szíves ne említsed többet az anyai ösztönödet. Ugyanis a jelen játszmájának harmadik hetében megkértem, ne vegyen ételeket, mert nem igénylem, van pénzem, és van mit ennem. Ez a sértődése még csak növelte a rám terhelt ok nélküli, értelmetlen haragját. Rá két napra jeleztem felé, hogy jól van, vegyen, elfogadom. Aztán történt részemről a békülés, majd ennek megszegése másnap részéről. Két hete zajlik mindez, naponta rosszul leszek, 90 feletti a szívverésem, ma 119-et vert percenként, napi sétámon két hétig minden nap félelem közt gondolkodtam, ma is, mit tegyek, hogy nyugalomban élhessek. Itthon úgy ébredek két hete, naponta, hogy első gondolatom anyám, és egész délelőtt azon gondolkodom, hogyan oldjam ezt meg. Mai sétámon is több verzió eszembe jutott, végül az irgalom, és szeretet jutott eszembe, siettem haza. Kitettem kisebb ajándékot neki, amit nem fogadott el. Bekopogtam, kijött, és kedvesen, halkan kértem, mondja el, mi a baj. Tudtam, hogy semmi, ez csak játszma, de a félelem miatt a megoldásra törekedtem. Előre tudtam, felesleges lesz, és nem is szabadna ártanom magamnak azzal, hogy betegen terheljem magam, mégis megtettem. Szóba sem állt velem, becsukta sjtaját. Ekkor bementem hozzá, ágyán ült, odamentem, nyújtottam kezem, elfordult, elutasított. Kitartottam, megfogtam jobb kezét, kérleltem, mondja el, mi a baj. Hisztisen felállt, mérgesen és haragosan nézett, valamiket mondott, a fülhallgatón ezúttal zene is volt, megvédett engem szavaitól. A légyeg a békekötés volt, s mivel csak felesleges cirkusz volt minden, szavait nem kellett hallanom. Álltunk, fogtam a kezét, nyíltan, szeretettel, mélyen néztem szemébe, így belekezdett, csak mondta, mondta. Tudtam, egy lelki beteg kezét fogom, aki jó ember szeretne lenni, amióta csak él, de sosem sikerült, anyja oly gonoszul bánt vele, hogy belezavarodott. Értelmetlen mondatai jöttek egymás után, bólogattam, és arra gondoltam, ezek a játszmák minek vannak, békésen is élhetnénk, és főleg nyolc év tettei, majd árulása minek volt, ha szívében szeretet lenne, mindez meg sem történt volna, boldog anya-lánya kapcsolatunk lenne, és ő csak sorolta a nem is tudom miket. Aztán cinkosan rámosolyogtam, már két kezemmel fogtam kezét, és láttam, elmosolyodik. Olyan jó érzés volt, hogy valódi szeretetet éreztem, és megpusziltam kezét. Majdnem elsírta magát. A baj az, hogy ugyanúgy beszélt tovább, a zene lehalkult, így hallottam, miket mond. Emiatt csendre intettem, és elmondtam, mit gondolok kettőnk közös életéről, folyton beleszólt, csak nagy türelemmel tudtam nyugodt maradni. Sokszor intettem, hogy hallgasson végig. Elmondtam, amit már százszor, hogy nyolc évig hallgattam, mindent megtehetett, órákon át naponta beszélhetett, és tulajdonképpen nem kéne most fognom, és csókolnom a kezét, de békével vagyok itt, és elnézem azt is, hogy a nyolc év tetteit letagadja, csak legyen már békével. Ismét mérges lett, kirántotta kezeit, az ajtórs mutatott, és azt mondta, kifelé. Mondtam neki, nézze, békülni jöttem, meghallgattam, és csak vádol, szíd, veszekszik. Kifelé, kiabálta. Majd lenyugtattam, és hosszú percekig beszélni hagytam. Két zeneszám között meghallottam, hogy azt mondja, az emberek beszélgetni szoktak egymással. Itt aztán nyugalmamnak vége lett, de semmit nem mutattam ebből, higgadt hangon válaszoltam: igen, és az emberek nem szokták bántani egymást. Nagyon dühös lett, a zene miatt nem hallottam, de arca megzavarodottságról árulkodott, és nagyon erősen gesztikulált, hisztizett.
Már tudtam, sejésem igazolódott, értelmetlenül kínoztam magam a béküléssel, egy olyan embert próbáltam már sokadszorra meggyőzni a szeretetről, a nyugalomról, akinek a veszekedések, a cirkusz, a kínzásom a lételeme. És ekkor támadt egy ötletem, már jelenlegi konfliktus megoldása nem érdekelt, Jézus, és tanítása jutott eszembe, és a minden bizonnyal halálunk utáni kérdések, melyeket Isten fog megkérdezni, és anyámtól is. Furán hsngozhat, de éreztem, hogy segítenem kell neki felismerni a vslóságot, azt aki ő, a szerep mögött, a beteges tagadása minden bűnének, rossztettének, és a fanatikus jó vagyok mögött meglátni önmagát. Nyolc évig bántalmaztál! Nyolc évig bántalmaztál! Nyolc évig bántalmaztál! Higgadtan, egészen mélyen néztem a szemébe, és újra elmondtam a tényt, a valóságot. De nem nézett a szemembe, a vállam felett nézett mögém. Közben erösen taszigált, nem mozdultam. Nyolc évig bántalmaztál! Ismételtem közömbös, nyugodt hangon. Reméltem, hogy segít neki ez a mondat, belátja, beismeri, nemcsak miattam, és elkezdi megbánni, végül megszelidül, észhez tér, és egy normális ember lesz, aki már tisztán, szerényen tud Isten kérdéseire válszolni. Már lökdösött, majdnem elestem, amikor végúl kijöttem tőle, rám csukta az ajtót, onnan mondtam még: és közben templomba jártál.
Olvastam, hogy a bántalmazott nők, gyerekek, vsgy bárki, ha a bántalmazónak azt tudja mondani, te bántalmaztál engem, akkor ez a lelki megszabadulás jele. Szakemberek ajánlják, az áldozat jusson el eddig, és meggyógyul. Anyám értmetlen egy hónapja tartó dühe, haragja most ezerszeresére nőtt, újabb játszmába kezdett, a sértett lett, ha kijön szobájából, hangosan fordítja el a kulcsot, majd ha bemegy újra, hsngosan csukja, és gyorsan, idegesen, dühvel, hangosan bekulcsolja. Sosem viselte, ha szemébe mondták hibáit, tetteit, vagy bűnét. Úgy sejtem, bevallani, megbánni sosem késő, talán egyszer sikerül...de addig is jó lenne élni, nyugalomban, bajaimból meggyógyulni, és sokáig élni.
4962
Tasnadirita - 2018. október 07. 18:03:00

Kedves Anita! Bizony! Őt már gyerekkorában anyukája intézetbe akarta adni, mert nem lehetett bírni vele. Amióta kimondtam, hogy bántalmazott, és azt is mondtam, mostmár élni fogok, lehiggadt. Egy hétig idegesen csapkodta ajtaját, meg próbált veszekedni, de nem reagáltam. Jelenleg nyugi van itthon. A nyolc évi borzalomban többször azt mondta, hogy gyáva vagyok, arra érthette, hogy nem védekeztem. Igen, sajnos ahogy nagyi, ő is már ideköltözésem előtti években haladt a demencia felé. Ez egy tény. Van ilyen, és sajnos ő is megszenvedi, még ha én okot nem adok rá, akkor is. Nem lehet segíteni, mert váltig állítja, hogy neki sosem voltak, nincsenek pszichés problémái. Hát...de mondjuk az nem baj, sokaknak van, a másikat azért nem kell tönkretenni.
Köszönöm véleményed, barátsággal, Rita

4302
Fedak Anita - 2018. október 07. 17:07:36

Kedves Rita!
Felkavaró ez az írásod is. Bevallom, én nem olvastam olyanról, hogy ha a bántalmazott elmondja a bántalmazójának, hogy veri, akkor lelkileg megtisztul. Én ebben nem hiszek. Osztályfőnökként találkoztam bántalmazott gyerekkel, aki csavargott késő estig, csak ne kelljen hazamennie. Persze ez a tanulás rovására ment. Kétlem, hogy szembe mert volna szállni az alkoholista apával. Nos, valóban soha nem késő megbánni a tetteket, de ne a bántalmazott, lelki nyomorba taszított szenvedjen mindig.
Érdekes, hogy egy ilyen embert miért nem adnak be valamilyen elmeotthonba?
Barátsággal: Anita

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.