Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.23. 01:52
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.23. 00:47
Kedves Babu, Marika! Köszönöm a jókívánágotokat és Szeretettel köszöntöm a többi Magdolnát Kellemes hetet és jó éjszakat kívánok, Magdi

2019.07.23. 00:14
Jó éjt, szép álmokat kívánok mindenkinek! Heart - Léna Magdolna

2019.07.23. 00:13
babumargaretta , Szaipne Kiss Maria és mindenki másnak köszönöm szépen a névnapi köszöntést. Rose Heart A MAGDOLNÁKNAK boldog névnapot kívánok szere... Bővebben

2019.07.22. 23:20
Kedves Magdolnak! Nagyon Boldog Nevnapot kivanok. Szeretettel. Rose Heart Rose

2019.07.22. 22:14
Szép álmokat kívánok szeretettel! Heart

2019.07.22. 22:13
Drága Magdolnák ! Nagyon Boldog Névnapot kívánok ! Rose Rose Rose

2019.07.22. 20:02
Kedves Józsi. Megkaptam a H.Magazin számát. Köszönöm, hogy helyet kapott benne a versem.

2019.07.22. 19:44
Köszönöm a névnapi jókívánságokat, Szeretettel, Magdi

2019.07.22. 19:34
Indulnak ŐSZI vers és prózaíró kurzusaink! MÁR lehet jelentkezni. Ne maradjatok le róla. Minden kurzuson csak 10-10 főt tudunk fogadni!

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: czekmana
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 0
Vlasics Bálint: Lúcia, 6. fejezet: A szökés
Lassan jött a várva várt este. Lassan ereszkedett alá a Nap a kék égbolt meredek szélén, hogy aztán ő is egy időre kipihenje egetrengető fáradalmait, melyek abból eredeznek, hogy próbálja kiszolgálni a földi emberek bonyolúlt és igen nagyra törő vágyakozásait. No, de teljesíteni ő sem tud mindent. Lassan ment le, lassan nyugodott fénye, mintha örömét lelte volna abban, hogy valakinek a kínjait tulajdon létével hosszabbítja.
A tavaszi napok közben dús meleget sugárzó égitest, amint vöröses derengést vonva a maga és környezete köré, eltűnik a láthatáron, máris kegyetlen szellő csap át a még aprón forró talajon, hogy aztán a sötétséggel együtt határtalanul garázdálkodhassanak, erejük teljében lévén.
Lúcia a torkában dobogó szívvel figyelte ablakából, amint a Nap életúnva lassan bandukol rőten izzó korong képében. Az alkony varázsa vöröses színekbe vonta a tarka felhőkkel borított eget.
A naplementével együtt a természet is elvesztette érdeklődését a világ dolgai felett, ahogyan a vad erdők, a dús ligetek és a lágy rétek lassan elhalkultak, miként az állatok fülüket-farkukat behúzva inaltak fészkeikbe, odvaikba, hogy szeretteik közt töltsék az éjszakát. Lassan minden elhalkult, elcsendesült. Minden kísértetiesen némává vált.
Vas-hegy várának hideg kőfalai közt is ekképpen tünedeztek el a magas hangú szolgák, s lassan, falatokban kezdte meg uralmát a vad csendesség. A cselédek is elvonultak szállásukra, már nem lébecoltak a homályos folyosókon. Lassan, csendben lépegetett azok helyén a némaság. Lassan a konyhában is elpakoltak, befejezték a forró dézsában mosást, s levetkezve fekhelyeikre bandukoltak.
Már csak egy-egy nevetés, egy sejtelmes hang üti fel fejét a folyosón, mert idáig hallani Béla bujálkodását szeretőivel. Lúcia már kora este kiküldte szolgálóit a szobájából, azzal az indokkal, hogy betegnek érzi magát, s ki kell aludnia ragályát, ezért ne is zavarják - így legalább időt nyert tervéhez, hogy csak késő reggel, vagy a délelőtt folyamán szóljanak csak Bélának az eltűnéséről, pedig akkor már messze lesznek, bizony ám!
Lúcia elhajolt az ablaktól, s gyorsan szedelőzködni kezdett. Lovagló ruhában volt, mely kényelmet biztosított számára a hosszú úthoz. Házassági ládáját már jó előre összepakolta, benne minden fontos ruhájával, s egyben emlékeivel is. Gyorsan kanyarított magára egy apró köpenyt, majd még egyszer átvizsgálva a láda tartalmát, lezárta annak fedelét. Leült az ágyra és várt. Várt, ahogy azt megbeszélték előre.
Hamarosan kintről halk kopogásra figyelt fel, óvatosan odasomfordált az ajtóhoz, s a harmadik röpke, halk kopogás után ajtót nyitott. Katalin nevű szolgálója állt szorosan az ajtó küszöbén, s ahogy Lúcia kinyitotta az ajtót, egyből bent is termett, s közösen bezárták azt. Katalin hevesen vette a levegőt, melle csak haragosan emelkedett minden lélegzetvételkor.
- Mi történt drága Linám? - kérdezte Lúcia kétségbeesve.
- Az az átkozott püspök itt ténfereg a várban, mintha az Urat keresné...
- Szerinted megsejtett valamit? - kérdezte Lúcia a szívét markolászva.
- Nem hiszem... - rázta a fejét Katalin. - De cseppet sem tetszik nekem, hogy itt ólálkodik az a vén kuvasz!
Lúcia nagy levegőt vett. Próbálta csitítani izgalmát. Hiszen már annyit tervezték ők ketten ezt a napot, nem hagyhatja, hogy az a patkányképű püspök keresztülhúzza a számításaikat!
Hirtelen újabb kopogás ütötte meg a fülüket. Megdermedtek. Mindketten egymásra néztek. Ez meg ki az átok lehet? Lúcia elfehéredő arccal nézett szolgálójára. Most mit tegyenek?
Egy pillanat alatt eldöntötték a dolgot. Katalin kinyitja az ajtót, Lúcia az ajtó rés mellett lesz, s mindketten azonnal bevonszolják azt, bárki is legyen és a konyháról szedett henger lapáttal leütik a kéretlen jövevényt. Lúcia nem hajlott volna máskor az ilyen radikálisnak tűnő megoldásra, de most mindketten a tulajdon életükkel játszanak, ha kiderül, hogy szökni készülnek, Béla széttépeti őket cafatokra. Lúcia tudta, hogy férje dühében képes lenne ilyen messzire is elmenni, hogy aztán majd véletlen balesetnek álcázzák a történteket.
Elhelyezkedett az ajtó nyílás mellett a falhoz simulva. Katalin nagy levegőt vett, kezében a henger lapáttal, s kinyitotta az ajtót. A meglepődött alakot azonnal behurcolták, a száját befogták, az oldalába léptek és Katalin a kemény henger lapáttal már csaknem arcon csűrte, amikor felismerte benne legutolsó pillanatában a lovászfiút.
- Palkó! Az istenedet! Mi a szentséges Szűz Máriát keresel itt? Megmondtam, hogy az istállóban várj reánk! - szórtak villámot Lúcia kedves dajkájának a szemei.
A Palkó nevezetű lovászfiú az oldalát fogdosta keserű fájdalmában, majd a kínoktól könnyes szemmel válaszolt.
- Igen, de morogtál Jancsi püspökre... Aztán az öcsém meg szólt, hogy...
- Az öcsédet is belevetted te istentelen?! - kérdezte Katalin még mérgesebben a rémülettől.
Igen, de csak annyit mondtam neki, hogy figyeljen a Patkány Jancsira... Többet nem esküszöm! - mentegetőzött, mikor látta a Katalin kezében rámeredő henger lapátot. Katalin nehezen tartotta vissza magát az ütéstől.
- Mit csinált a tekintetes úr? - kérdezte izgatottságtól áthatva Lúcia.
- Kilovagolt a környékre, mondván széjjelnéz a környező falvakban... - hebegte a még mindig kínzó fájdalmaktól szenvedő lovászifjú.
- Ez lehetséges volna? - lepődött meg Lúcia. - Mármint, minek ment volna ki éjnek-évadján a falvakba...? S pont most?
- Biztos ott keresi a Mindenhatót... - vont vállat Katalin. - Vagy lehet, hogy nem viseli jól a cölibátust...
- Nekem ez nem tetszik... - vonta össze a szemöldökét gyanakvóan Lúcia. - Akkor most mi legyen?
- Hogyhogy mi? Igyekezzünk, még mielőtt az a patkány arcú püspök visszatér... Nincs más választásunk! - győzte meg rövid érvvel a többieket a szolgálónő, s azzal nekiindultak.
Elsőnek Katalin dugta ki a fejét a folyosóra, majd miután nem látott semmi lelket sem a közelben, intett Lúciának, hogy jöhet, végül a sort pedig Palkó zárta, ki a hátán vitte a nagyasszony tulajdon ládáját. A lépcsőnél segítettek leemelni a lovászfiúnak, majd útjára engedték, ők pedig másik úton vonultak az istálló felé. Minden csendes volt és kihalt, sehol nem találkoztak lábatlankodókkal. Nyugodt volt az útjuk az istálló felé. A várudvaron szorosan a falhoz simulva vonultak, nehogy véletlen észrevegye őket egy szájtáti éberen nyugvó őrtiszt.
Mikor beértek az istállóba Palkó már az egyik ló hátára erősítgette éppen a súlyos ládát, majd elégedetten vezette elő a két szép pej lovat. A két nő gyorsan magára öltötte a szalmán heverő két apáca ruhát, melyet már előre Katalin ide bújtatott, majd felmásztak mindketten a nyeregbe, s búcsút intve a megbízható, de igencsak tesze-tosza lovászifjúnak, azzal halk léptekkel kiléptettek az istállóból. Igyekeztek egyenesen ülni a lovon, s határozottan, mintha semmi titkolni valójuk nem volna.
Lúcia idegesen húzta vissza lova kantárszárát, amikor a kapuhoz kellő távolságba értek, s szemet szúrt neki, hogy a kapu ki van tárva, de őr nincs ott egy sem. Valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Közelhúzódott kedves Linájához, s jelezte neki észrevételét.
- Na és? Lehet, hogy székelési gondjaik támadtak... Ők is emberek, még ha vasból van a koponyájuk is. - mondta, azzal lassan ügettek tovább, de Lúciát ezzel az indokkal nem lehetett készségesen megnyugtatni. Folyamatosan hátra-hátra felé tekintgetett, nyugtalanul.
Hirtelen a lova is felhorkant, akár csak mintha veszélyt érezne, Lúcia idegesen simogatta gebéje megfeszült nyakát. Hirtelen azon kapta magát, hogy a elkezd remegni teste a nyeregben.
- Kérlek forduljunk vissza, könyörgök! Drága Linám, balsejtelem gyötri oldalam... Nem lesz ennek jó vége, úgy érzem! - fakadt ki rémületében.
Lina nyugodt maradt, s közelhajolva megpaskolta a nő arcát.
- Ne aggódj kedves Lúciám! Mindjárt túl leszünk rajta! Már nem adhatjuk fel! Mindjárt kint leszünk a várból! - próbálta kedves úrnőjében tartani a reményt férfi lelkeket megszégyenítő bátorsággal és elszántsággal Katalin.
Azonban mikor a nyitott várkapu hídja alá értek, a vár kapujának rozsdás szárnyai becsukódtak előttük, s a kapu mellől talpig felfegyverkezve jó tucat katona lépett hirtelen elő, feléjük szegezve lándzsáját.
Lúcia ijedten fordult hátra, a várból büszke léptekkel közeledett feléjük Béla kárörvendően mosolygós ábrázata, János püspökkel az oldalán, aki patkányarcával somolygott kárörvendően rájuk. Lúcia lova kísértetiesen felhorkant, a nő ijedten tartotta vissza, szíve a torkában dobogott.
- Lám, lám... Nélkülem akar az én kedves kis menyecském éjjel kilovagolni a váramból? Hát miért nem szólt nekem, hiszen szívesen eltudtam volna én is kísérni a Sárkány Barlangjához... - röhögött kárörvendő vígsággal Béla, örömét látta felesége riadt ábrázatán és azon, hogy sikerült túljárnia az eszén. - Engem mégis miért nem avattál be az ügyes kis tervedbe? Hiszen segítettem volna a "saját akaratából boldogságba gyünni..." - idézte Márkus levelének szövegét, majd meglobogtatta maga előtt a papírost.
Lúcia elsápadt.
- Honnan...? - lesett rá a pergamenre, s felrémlett előtte, hogy pár napja tényleg nem találta, mikor egyszer ebéd után visszament a szobájába. Biztos a püspök egyik segédje lopakodott be titkon a szobájába! Gyalázat! - Mi közöd hozzá?! Add vissza és engedj el minket! - szólt parancsolóan.
Béla nagyokat nevetett, majd ellenségesen megszólalt:
- Tudod szívesen megtenném, mert már elegem van belőled, de mivel sajnos el nem válhatunk, s mivel már te is a dicső famíliámhoz tartozol, nem engedhetem el azt a "gyűrűs kezed"... ha érted, hogy értem... - röhögött bele szenvedélyesen, majd kimért hangon folytatta: - Azt ugye te sem akarod, hogy a tetves jobbágynép is énrajtam röhögjön... Vashegyi Bélán, aki elől a felesége elszaladt egy mocskos jobbágyivadék karjaiba! Szégyent akartál hozni rám és dicső családomra...! - ordította eltorzult arckifejezéssel, majd intett a lándzsásoknak, mire Katalin lovát a kantárjánál fogva elvezették, míg Lúciát lerántották a nyeregből, s a porban végighúzva Béla elé vetették, ki vadállat módján neki esve, letépkedte róla az apáca egyenruhát és az alatta levő lovagló ruháját is, majd végigtekintve pőre testén a földre taszajtotta magától.
Lúciának eleredtek a könnyei és sírva feküdt a poros földön, összehúzva mezítelen testét a nyirkos szelek elől. Zokogott, Béla a katonái előtt alázta meg, holott a megaláztatásai és a szenvedései még nem értek végett. Béla arcát eltorzította gyűlölet és a véres bosszú lángjának maró érzése. Még nem elégült ki a bosszúvágya ebben a büntetésben. Többet akart. Olyat akart, mely Lúciát egy életre megtöri, hogy többé eszébe se jusson többet ilyet tenni. Eszébe se jussanak többé az ilyen gondolatoknak még a csírája sem! Egy olyan büntetést kívánt, mely olyan nyomot hagy rajta, melyre ránézve eszébe jut majd mindig ez a nap. Ez a fájdalmas nap!
Lúcia könnyes szemeivel tekintett fel, s látta a Béla kezében elnyúló hosszú ostort. A férfi egyenesen őt nézte azzal a vad tekintetével, mellyel embert is képes volt csatában ölni.
- Neee! - sikította a szerencsétlen asszony, mire remegve feltápászkodott, hogy bemeneküljön a várba, de már nem volt elég ideje rá.
Épp csak négykézlábra emelkedett, mikor Béla megsuhintotta ostorát, s a lány hátába iszonyatos fájdalom csípett, mely felégette tulajdon bőrét.
- NEEE! - sikította miközben könnyei ezerszámra hullottak gyöngy két szeméből, ám Bélát már nem lehetett megállítani kegyetlenkedésében, ismét lecsapott.
Lúcia újabb sikolyát még a távoli falvakban is lehetett hallani. A védtelen jobbágycsaládok felriadtak álmukból, s réműlten az ablakhoz rohantak, egyesek még az ajtóba is kiálltak, hogy onnan keressék a szerencsétlen hang gazdáját. De nem találták a közeli utcákon. A jobbágycsaládok remegve bújtak össze réműltükben. Ki lehet az, aki így ordít? Mit csinálhatnak vele? S ki lehet az az elvetemült ki azt teszi vele?
Válasz gyanánt messze magasodott tőlük a hatalmas domtetőn Vas-hegy rideg vára.
5825
vlasics_balint - 2018. augusztus 30. 12:17:54

Kedves Mária!

Ezzel én is egyetértek! Minden estre Béla karaktere csúnyán eldurvult és egyébként hazudnék ha azt mondanám, hogy ilyen nem történt a középkorban... Sajnos ez a kőkemény valóság. Mentségemre szolgáljon, hogy maga a történet voltaképpen a főhősnő meneküléséről szól egy házasságból. Ha Béla nem lett volna ilyen, akkor sajnos Lúciára vetülne a rossz fény, miszerint ő "csalta" meg a hitvesurát.

De ígérem, több ilyen nem fog előfordulni a történetben!

Köszönöm, hogy olvastál: BálintRose

3757
jegmadar - 2018. augusztus 30. 09:40:15

Nem szeretem az erőszakot, pláne ha nőt vernek, de sajnos ez van. Az írás jó.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.