Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Tasnádi Rita: Te miről álmodsz...
Gondoltam, augusztus közepén, az ősz közeledtével lehet kabátot kapni, így miután a vízszerelő elment, felöltöztem, mindenem izzadt volt, a nap még erősen égetett. A jókélű kopasz középkorú férfi egy jó kis összeget kért, már rohant is a következő helyszínre, szürke kínai pólója itt-ott sötétszürkén izmos vállára, mellkasára tapadt, sejteni lehetett, hogy jól kiizadt. Köszönt, undorodó arckifejezéssel, nem csoda, az eldugult lefolyó szagát nem lehet megszokni. Utánanéztem, ahogy fiatalosan lerohant a harmadikról. A csap és a lefolyó letudva, már csak a kabát volt hátra aznap. A szobámat kulcsra zártam, fülemben a headset, ordító zenével, elköszöntem a Szörnytől. A lejtős utcákon óvatosan, lassan jutottam a villamosig. A nap perzselt, amerre mentem, úgy éreztem, egy tűzforró búrát borít rám, semmiképp sem szabadulhattam. Nagyon-nagyon lassan, de megérkezett a plázához a 61-es, az úttesten most jobban vigyáztam, mint bármikor, az árnyékos, szűk utcában álmodozó lélekkel, a melegtől féléberen haladtam, szemben jött egy 60-as kis asszonyka, észrevettem, milyen tarka ölzözetben. A blúza, a szoknyája teljesen más, apró mintával, elütő színekkel, a szoknya alatt még egy szoknya, térdigérő tarka zokni, s oly apró kis nő, szörnyen sovány. A karjai csontsoványak, görnyedve járt, arca könyörgő, ijedt, szeme karikás, ősz haja igen ritka, hosszú és fésületlen, egy piros hajpánttal összefogva. Megsajnáltam, egyenesen felém tartott, tenyerét nyújtotta, megszólított, éhes, enni szeretne, és még mindenfélét magyarázott, csak hogy adjak pár forintot. Kértem, ne magyarázkodjon, úgyis megértem, de most csak keveset tudok adni, mert most kevesebb van nekem is. Nem baj, csak adjak, mert éhes. Elsőre nem akartam adni, az elmúlt hetekben elment az ilyen emberekre jó sok pénzem, de megszólalt bennem egy hang: "Aki kér, annak adj!" Tenyerébe tettem a pénzt, kedves mosollyal sorolta jókívánságait, elköszöntünk, amikor újabb mondat hangzott: "Nekem adtál enni, mikor adtál az éhezőnek!" Mindez csodálatos érzés volt, jól tettem, hogy adtam, és a harmadik mondat így szólt: "Mindenben kövess engem, tedd, amit tanítottam, és élni fogsz!"
A plázához közeledve tudtam, muszáj bemennem, két kabátom volt évek óta, az egyik volt csak hosszabb, kellett egy ugyanilyen, télen gyakran felfázom. Sietve, gyorsan néztem a polcokat, sokminden tetszett, kabát csakis derékig érő volt mindhárom üzletben. Így futkároztam, legalábbis a bambulókhoz képest, az a tudat is zavart, hogy tele van a pláza biztonságiakkal, akik minket figyelnek, mert lopunk. Illetve én lopok. Ez egy külön félelmem, mindig azt érzem, rám biztos azt hiszik, lopni megyek be, azért vagyok nyugtalan, azért sietek. Sőt, igen egyszerűen öltözködöm, sem magabiztos, sem beképzelt, sem lassan bambuló nem vagyok. Szemeim éberek, tudatosak, egyszerűen egy ember vagyok, nem bábú, sorsnélküli gép. Ezzel magamra is vontam a biztonsági őrök figyelmét, a szorongó tekintet, nyugtalan, gyors járás számukra egyértelmű.
Vettem egykék alapon fehér pöttyös pulóvert kabát helyett, mert abból is kevés van. Ahogy mellettem megállt egy őr, figyelte mozdulataimat, az ismerős borzalmas lelki állapotba kerültem, fizettem, szatyromban a pulcsival már egy másik ember voltam, nem önmagam, csak egy lopni akaró valaki...Hazáig rosszul voltam. A 61-esen egy új világ képe alakult bennem: a hatalmas pláza emeletein büszke, gőggel teli, sorsnélküli gépemberek sétálgatnak, nézegetnek, mint évtizedekkel azelőtt a múzeumokban, a festmények, szobrok közt, csak azok Emberek voltak.
Nem számít, ki vagy, egy gép, vagy a tested, vásárolj, vásárolj, legyél olyan, mint itt mindenki, nincs lelked, nincs sorsod, te nem is számítasz. Viselkedj is ennek megfelelően, nézz mereven, bambán, senki sem vagy, csak az, aki vesz, aki költ, mert van pénzed, az eladók emiatt tisztelnek, rád mosolyognak, és az őröknek sem vagy gyanús. Jézusom! - Borzadtam el, s továbbgondoltam: az őr, aki rám volt állítva, vajon ha máshol találkozunk, meglátja-e, hogy egy ember vagyok, aki múlt héten járt orvosánál, aki segít rajta, akinek otthon nehéz, szorongató a kapcsolata anyjával, akinek fáj a keze, ízületei, sorolhatnám, min ment keresztül. Van sorsom, értelmem, élek. Ember vagyok! Nem lopok! És mivé lesznek emberek, elvégzik a biztonsági őr tanfolyamot, állást kapnak, és a bamba gépeket figyelik, lopnak, nem lopnak? Maguk is embrrtelen gépekké váltak. Egy cél: vedd meg! Minél többet, értékesebbet, és lehetőleg gyakran tedd ezt! Mert: van pénzed! És: emiatt értékes vagy! De: mi nagxon vigyázunk rád, nehogy lopj! Nem kellessz, csak a pénzed! Ez a borzalom átjárta csontjaimat, szaggatta szívemet, és nagyon mélyen fájt, hogy egy idősödő férfinak a plázában pusztán csak egy személytelen gyanús nem is tudom ki, vagx mi voltam, megint és újra, ahogy zötténni szokott...
Fembe tettem a headsetet, jó hangosra állítottam, fel a lejtős utcákon, a lakásba lépve köszöntem a Szörnynek, szobámban levettem szandálomat, pólót húztam, ittam két pohár vizet, kezet mostam. De hiszen egy ember vagyok! Már besötétedett, gyógyszereimet bevettem, ettem, újabb pohár víz. Késő este elalszom, és egy szépséges Világról álmodom...
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.