Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.16. 11:48
Szép napot mindenkinek! Coffee cup

2019.07.16. 09:33
Szép napot HM lakók! Éva Rose

2019.07.15. 22:43
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.15. 22:27
Szép álmokat kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.07.15. 22:06
Sarolta, semmiről nem késtél le. A könyvbe e-mailben kérjük elküldeni az írásokat.

2019.07.15. 11:10
Szép napot mindenkinek. Smile

2019.07.15. 11:10
Kedves Ferenc, várjuk írásaidat e-mailben..

2019.07.15. 09:43
Kedves József! Szeretnek küldeni anyagot az " így írunk mi" kötetbe ! Lehetséges? Köszönettel. Feri.

2019.07.15. 07:28
Jó reggelt, szép új hetet kívánok. gratulálok a pályázati nyerteseknek! Éva

2019.07.14. 21:52
Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: xEsztiix
» Online vendégek: 3
» Online tagok: 1
bigeszab
Vlasics Bálint: Lúcia, 8. fejezet: A kérő (2. rész) - befejezés
- Mi? Nem! Az nem lehet!!! - üvöltötte Béla torkaszakadtából a folyosón. - A fenébe is!
A hírt hozó katona önkéntelenűl hátrált egy aprócska lépést a tétlenségében dühös ember elől, nehogy mérgében széjjel találja tépdesni őt, a rossz hír hozóját ez a veszettül tomboló fenevad. Minden bizonnyal lehet, hogy mégis úgy járna a jobban, ha a várúr azon mód cafatokká tépné a saját karmaival, mint hogy egy ostromot kelljen idebent végigszenvednie. Minden bajban a legrosszabb a tétlenség volt, hát most duplán megkapták azt a keserű érzést!
Az elébb még éppen vadul szerelmeskedett Béla úr a fekete hajú gyönggyével - ahogyan emlegetni szokta minden katonájának, szolgálójának, amikor már tekintetes mennyiséget öntött le a garatra a jó fajta Vas-hegy béli hordókból. Bizony olyankor mindig eljárt a szája, hogy melyik asszonnyal mikor, hol és éppen milyen furfangokat találtak ki egymásnak.
Aztán megérkezett ő a rossz hírrel. Őt is meglepte, kissé megrémült talán tőle, de mégsem annyira, mint azt tette Béla, amikor tudomásul vette, hogy mit jelent az, hogy János püspököt elfogták a gaz ostromlók és elevenen felkoncolták, meglátva a pecsétes levelet nála. Béla egyből tudta, hogy immár Márkusék az ostrom előkészületein babrálkodnak, így elsőként körülvették a várat is. Senki sem megy már ki, senki sem jön már be... Külső segítségben már nem reménykedhetnek... Maguk maradtak, támasz nélkül, miközben bármelyik percben megindulhat a Márkus hömpölygő hada ellenük.
Béla idegesen csapkodta a vastag kőfalakat, belefájdúlt a keze neki. Most mit tegyen? Mégis mit kéne, mit tudna most tenni?
Ekkor nyílt a folyosó távoli ajtaja - honnan annak szemfüles lakója alaposan kihallgathatta a beszélgetést - és megjelent a nyíláson kilépő Lúcia. Próbálta letörölni az elégedett vigyort az arcáról. Béla észrevette és vadálati képével felé fordult.
- Te! Te, átkozott szajha! Te mihaszna kis... Takarodj a szemem elől, csak rontod itt a levegőt! - kiáltotta dühösen miközben elindult villámló szemekkel és csapásra emelt kézzel a nő felé.
Lúcia egyenesen állt ott, már nem félt Bélától, megtapasztalta annak sátáni dühét, tudta, hogy nagyobb baja nem eshet. Főleg most...
- Ha csak egy ujjal is hozzám mersz érni - lépett határozottan elé Lúcia, felszegett állal. - Akkor Márkus elevenen koncóltat fel!
Béla ökle megdermedt a levegőben. Erre nem számított. Most, hogy el van zárva a külső segítségektől, s hogy Márkus kezében van az élete, már tényleg nem lenne ajánlott hozzányúlni az asszonyhoz, hiszen úgy csak még jobban rontana a helyzetén. Türtőztetnie kell magát és be kell látnia, hogy a mérleg most keservesen Márkus oldalára billent. De talán még nem teljesen... Csak fel kell ismernie azt a kiskaput...
- Csak most az egyszer lennél végre igazi férfi! - mondta Lúcia a magán nehezen önuralmat tartó Béla arcába, kinek vonásain még mindig vad düh hullámzott; habár kezét már nem tartotta fenyegetően a levegőben felesége felé.
- Mit tudsz te ezekről? - förmedt rá, miközben a hangját is csitította, mintha attól félne, hogy Márkus a hatalmas távolságot áthídalva is meghallhatja szavait. - Te, ki az egész életedet a várban töltötted!
- A férjem zárt be ide! - bökött megvetően a férfi felé, majd sarkon fordult, s magára zárta az ajtót.
Béla tétlenül nézett utána, úgy érezte, minden ereje elszállt, s hogy mindjárt ágynak esik. Talán, ha másképp nem, muszály lesz előlépnie az árnyéból és megvédenie magát a várat és dicsőséges őseit. Muszáj lesz tennie valamit... Úgy kell táncolnia, ahogy Márkus fügyül - jelen pillanatban... Mert ahogy túléli ezt a megaláztatást, az első szabad gondolatával azon lesz, hogy kegyetlen módon vissza csapjon... Nem fog sok időt várni a megtorlásra.

- Ha tényleg olyan nagy vitéz vagy, mint azt Esztergomtól a Szentföldig híreszteled magadról, akkor lovagiasan kiállsz velem a te szerelmedért! - kiáltotta Béla a vár fokán állva szerte a töménytelen katona közt álló veres színű sátor felé, hol apró pontnak látta Márkust (úgy, ahogyan valójábban látni is szerette volna őt). - Ha te győzöl, megkapod, s viheted, ahová csak akarod... Ha viszont én...! - itt olyan heves mozdulatot tett, mintha le szeretne ugrani a várból, hirtelenjében. - Kő kövön nem marad belőletek!!!
Márkus a sátor alatti asztalnál ült és Béla távoli hangját hallgatva iszogatta borát. Jólesően bólogatott, hogy végre megjött ennek a tulok Vashegyi utódnak is az a maradék esze, s ráébredt, hogy hogyan kell az ilyen asszonyokról szóló dolgot elintézni. Bár illő lett volna azonnal ezzel kezdeni, de hát Vashegyi Béla mindig is az előtte álló feladatok könnyebbik részét választotta, vagy ha senki sem kötelezte rá, akkor alattomban elsomforgott mesze a munka közeléből.
Hamarosan megint kinyílt a vár kapuja, s megint csak kivágtatott a két követ, kik már ismerve a járást, ugyanazok voltak, akik tegnap is.
- Nos, mi jó hírt tudtok még hozni nekem? - kérdezte Márkus szándékosan ilyen illetlenül a büszke tartású Opos vezér újbóli látásán.
- Urunk, a mi fényességes Vashegyi Béla urunk... - húzta, vonta a vitéz hosszúra mondandóját, s a végén már maga is röhögött rajta, csak a mellette levő apródnak volt még mindig falfehér az ábrázata.
Ha ezt Béla úr megtudja... Jaj lesz nekünk! - réműldözött a kisember.
- ...azt kívánja, hogy öltsél vértet, s tarts velünk a vár udvarában tartandó tjostírozáshoz. - harákolta hétrét görnyedve
Márkus összevont szemöldökkel bámult a a beszélő Oposra.
- Én ugyan be nem teszem a lábam a várba, míg amottan Béla az úr! - szögezte le szilárdan. - A küzdelem idekint fog megtörténni! Ekképpen öltözzön be Béla uratok!
A követek fejet hajtottak és ugyanazzal a gyors tempóval, mellyel ide tartottak, nyargaltak is vissza a várba.
Márkus hosszan nézte a hatalmas vas-hegyi erődítményt. A meleg nyári napfényben igazán daliás látványt nyújtott, hatalmas erőt sugárzott magából, még akkor is, ha ő tudta, hogy milyen egy gyáva féreg lakja ezeket a várfalakat. Merengett még kicsit maga elé, majd felhajtva a kupában maradt bort, felállt, s öltözködni kezdett a párbajhoz. Véget akart vetni az idő fölösleges pocsékolásának.

A hatalmas várkapuk kinyíltak, a vasrácsokat felvonták, s a katonák által szabadon hagyott hosszú síkra kirajzottak a kemény páncélt viselő katonák, majd a párbajhoz méltóan felsorakoztak Márkus hadserege előtt hatalmas teret hagyva, hol már a Szentföldről megérkező lovag éppen abban a pillanatban ugrott fel lova nyergébe, mikor a vashegyi katonák alkotta sorok középen szétnyíltak, s díszes lovas porzott el köztük kimért ügetéssel. Nem szerette volna ha katonái észreveszik rajta a félelem apró ám mindennél nyilvánvalóbb jeleit. Ahogy kilépett a vár hatalmas kapuján már érezte, hogy nem kellett volna elfogadnia a párbajt, csak hát bármilyen fortélyt is vetett be, Márkus túlságosan is jól ismerte őt és a vár adta előnyöket, kijáratokat, rejtekajtókat. Ha akarta volna, már régen beözönlöttek volna katonái a várba, de Márkus nem akart cselhez folyamodni - Béla jól tudta, miért. Egyenesen meg akarta őt nyílt párbajban alázni. Csakhogy ő meg nem fogja hagyni magát! Ha kell itt veszik a porban, de nem fog megalázkodni egy jöttment jobbágyfajzat előtt! Ha viszont ő kerül olyan kényelmes helyzetbe, hát bizony nem fog kegyelmezni! A fejét levágva oda adja majd Lúciának, hogy a test nélküli arcot csókolgassa csak ha feltörnének könnyei!
Daliásan ülte meg a lovat, kihúzta magát a nyeregben, s lassú vágtára fogta lovát, hogy a másik türelmét feszegesse. Hiszen ő maga ráér a hősiességét mutogatni, hát ne siettesse ez a betolakodó senkiházi!
Dél körül járhatott az idő, most volt a legmelegebb. A Nap az égbolt legtetejéről ágaskodva figyelte a vár előtt felgyülemlett katonák közre fogta lapos síkon egymás felé közeledő párbajozókat, kik most még csak laza tempóban vágtattak egymás felé, hogy jó lovagokhoz illő módon üdvözöljék egymást és megbizonyosodjanak a másik kilétéről, hogy nem-e egy náluknál sokkal jobb vitéz küzdene az ura nevében. Márkus erről különösen fontosnak tartotta megbizonyosodni, hiszen Vashegyi Bélával szemben soha nem mehet biztosra semmiben sem.
Na, mi van, csak nem üdvözölni szeretnél engem te jobbágyivadék?! - mondta magában váltott szitkokkal árasztva el a felé közeledő szentföldi lovagot. Valóbban nagyon meleg volt az idő, Béla érezte, ahogy a vaspáncél és az alatta viselt vastag aláöltözetek alatt bőszen csurog keresztül testén dús verejtéke.
A két hatalmas sereg formálta küzdőtér közepén álltak meg az igric előtt. Ünnepélyesen fedetlen fővel meghajoltak egymás felé, miközben a párbajt levezénylő igric kikiáltotta a két szemben álló fél nevét és címüket. Bélának egyáltalán nem tetszett ahogy egykori mostoha öccsét a kikiáltó a király legfőbb lovagjának nevezte. Márkus megértette Béla rosszalló tekintetének az okát, s arckifejezésével mintha azt sugallta volna felé: Ne aggódj lesz még ennél rosszabb is!
Az illedelmes és kényszeredett bemutatkozást követve, a két ellenfél felhúzta nehéz vassisakjukat, s a rögtönzött tribün két ellentétes széle felé vágtattak. Ott apródjaik várták őket, s miután saját katonáik előtt megfordúltak magkapták a párbajhoz nélkülözhetetlen aprónak tűnő pajzsukat, s az ellenfélre meredező vaskos lándzsájukat. Ezt követve sokatmondóan lecsapták sisakuk rostéját, s támadó állásba helyezkedtek, jelezve a fanfárok felé, hogy készen állnak.
Márkus ujjai elfehéredtek, annyira erősen szorította lándzsájának a nyelét. Győzni akart. Győzni, minden áron. Be akarta törni annak az önelégült nemes királyfinak az őrajta mindig gúnyosan kacarászó arcát.
Béla zárt sisakrostléján keresztül görcsösen szorongatta lándzsáját, s a rajt előtti utolsó pillanataiban azon fohászkodott, hogy mihamarabb túl lehessen ezen végre, s győzelmi pompával visszatérve a várba ismét magáta zárhassa az ajtót azzal a fekete hajú szépséggel...
De persze csak miután Lúcia elé dobta Márkus letépett fejét, mint kutyának a koncot! Az átkozott! Mégis mit képzel magáról?! Azt hiszi, hogy egy kis időre is, de feltarthatja Vashegyi Bélát az ő kicsinyes dolgai miatt? Kit érdekel az a boszorkány Lúcia! Gondolkodott volna el arról, hogy mit akar, még mielőtt a világra jött! Kegyetlen árat fognak fizetni ezért mindketten!
A katonák körülállta tribünön nyári gyenge szellő suhant végig, port fakasztva a keményre repedezett talajból, hol pillanatok múlva két vasba öltözött ember fog egymás torkának szaladni, hogy kivessék nyergéből a másikat.
A tjostírozást levezénylő igric kezével a levegőben lecsapott és elbődülve jelezte, hogy kezdetét veheti a viadal. A két lovas megeresztett zablával megindult egymás felé, majd erőteljesebb dübörgésük jelezte gyorsulásukat, miközben paripáik izmos lábaikkal szökőkútként verték fel maguk mögött egyre gyorsulva a frissen ide hordatott apró szemcsés homokot. Gyorsan közeledtek egymás felé, s az egyre csökkenő távolság közepette a két lovas egymás felé célzásra emelte lándzsáját, miközben pillanatok múlva összetalálkoztak.
A tribün alkotta katonák sorai felhördültek, miután izgatottan, lélegzetvisszafolytva figyelték, hogy mi történik a két támadó közt. A két lovas úgy siklott el egymás mellett, mint szél fötörte vékony nádszál. Csattanás hangzott, miként Márkus lándzsája Béla pajzsát csak a szélén találta el, eképpen a lándzsa nyele roncsolódott, ugyanakkor Béla kezéből is kiesett a pajzs, s kezét fájlalva tartotta magát a nyeregben - az ütés csaknem kicsavarta csuklóját.
Márkus elégedetlenül húzta vissza lova kantárját a tribün sarkában álldogálló Vashegyi apródok előtt. Látva, hogy ellenfelét nem tudta kivetni a nyeregből, bosszúsan hajította a földbe megroncsolódott lándzsáját. Lova felhorkant.
Egymástól jókora távolságban ügettek vissza méregüktől némán a saját apródaikhoz, kik pótolták az iménti összecsapásban elszenvedett veszteségeiket. A súlyos páncélok alatt eme déli órában izzott a Nap tündöklő hevében testük. A páncél alatt csurgott bőrükön a verejték töménytelen számban.
Megfordultak. Az igric újból jelt adott, s a két lovas gyűlöletben forrva elindult ismételt erővel egymás ellen. Előre szegezett lándzsájuk nyelén megcsillant a Nap fénye, a távolság irtózatos mód csökkent közöttük, s a körülöttük álló katonák szívverést kihagyva figyelték a két lovast, amint egymásba csörtetnek.
Hirtelen Béla dühtől duzzadva felüvöltött, s egy hatalmas roppanással tört bele lándzsája hegye ellenfele páncélos mellkasába. Márkus teste megrándult a nyeregben. Paripája még bősszen szaladt, de már látni lehetett, hogy lovasa kábultan hajlong a nyeregben. Béla izgatottan fordult meg a sarkon, s győzedelmesen felüvöltött.
Márkus mellkasa isszonyatos fájdalomban égett. Pillanatokig fuldokolt a merev sisak alatt, nem bírt levegőt venni. Érezte, ahogy vaskesztyűs ujjai alól kiszalad a lovának kantárszára. Még érezte, ahogy lova lassítani kezd. Utolsó erejével megpróbált előre dőlni, hogy megkapaszkodjon lova nyakában, de hirtelen egyensúlyát vesztve oldalra dőlve teljes súlyával zuhanni kezdett kifelé a nyeregből. Az utolsó pillanatban kapta el lova kantárszárát, mikor újra megtudta levegővel telíteni tüdejét. Törzse még mindig vészesen dőlt kifelé az alápányvázott nyeregből, s az utolsó pillanatban lábait összezárva tartotta meg magát a ló véknyájának felső részén. Ijedten húzta el lova kantárát, mely így oldalra fordúlva csaknem belegázolt a vashegyi katonák soraiba, ha azok nem hökköltek volna hátra mihamarabb ijedtükben.
Béla feltolt sisakrostéján keresztül kerek szemekkel, hitetlenkedve nézett Márkusra, amint az lassan visszatornászta magát a ló nyergébe. Az egész egy pillanat alatt történt, ahogy ütköztek, s utána hátra fordulva látta már-már kidőlni a nyeregből Márkust, mire az mégis az utolsó utáni pillanatában mentette meg helyzetét talpig súlyos vasakban. Amint tisztes távolba ért tőle Márkus, megállt előtte és rostéját fel sem hajtva csak bólintott felé, hogy induljon az apródaihoz, hogy ismét készen álljon.
A viadal folytatódott.
Még egyszer nem lesz ilyen nagy szerencséd! Most már rájöttem, hogyan foglak kivetni a nyeregből, te átkozott! Még egyszer vissza nem mászol már oda, az hétszentség! - dühöngött magában Béla, miközben apródai vaskezei közé adták az újabb lándzsát. A harmadikat, amely egyben az utolsó is lesz - ezt biztosra vette. Indulattól remegve fordult ellenfele felé.
Az igric megadta a harmadik jelet is és a két lovas erőltetett a minden eddiginél gyorsabban közeledő vágtában rohant a másik felé. Pár pillanat múlva már egymásnak szegezett lándzsáik nyúltak a másik nyerge felé. Márkus fegyvere megállíthatatlan gyorsasággal tört előre, s izzó fúróként csapódott bele a másik mellvértjébe. A hegyes lándzsa isszonyatos csörtetéssel tört át a kemény páncél fémjén, átszakítva annak sodronyingét és méllyen belevágódott a kibélelt felszerelés mélyébe.
Vashegyi Béla testét az ütközés okozta törő hullám járta át, majd a nyeregből isteni kezek segítségével először az ég felé repülve, végül rohamos sebességgel zuhanva ért földet a homokban. Egy erős koppanás hallatszott, s Béla vasba öltözött teste a talajba becsapódva elnyúlt a homokban.
Az idő megállt. A küzdőteret övező katonák némán nézték a nyergéből kivetett, már nem vergődő páncélos testet. A hosszú csöndben csak Márkus lovának erős fújtatása hallatszott, amint még mindig rohanva csörtet, a homokban taposva súlyos patáival. Márkus teste szédelegve hullámzott a nyeregben az előbb kiadott ütésétől minden erejét elvesztve. A vashegyi katonák rémülten tértek ki az útjából, majd lassan visszatért belé az élet, s megállította lovát a kantárszáránál meghúzva.
Lassan vágtatott vissza a küzdőtérre, ahol látta a Béla földön fekvő eszméletlen teste felett igyekvő igricet, amint a súlyos sisakot rángatja le a várúr fejéről. A tömeg közelebb húzódott köré, pár hű katonája a várból hozta ki sietve a hordágyat.
Az igric lemondóan intett feléjük - itt már nincs mit menteni, a várúr mellkasát mélyen átszúrta ellenfele dárdája, s a hatalmas lökéstől való földetérésben a gerincét törte.
Immár csak Vashegyi Béla teteme hevert a viadalnak teret adó tribün homokján.
A vashegyi katonák értetlenül néztek a lovon ügető lovagra. Viadalban legyőzte hát urukat... Most ezek után mihez kezdenek? Nincs más vashegyi örökös...
Márkus levette vassisakját, alatta verejtékben csillogó arc nézett szét rajtuk, hosszú haja sötétbarna csutakba csomósodva hevert, mélyen a koponyájához ragadva.
- Uratokat tisztességes párbajban győztem le! - zengte lováról diadalmasan szónokolva. - Ő hívott ki engem, mert a vára alá jöttem seregemmel, hogy megkaphassam azt, ami az enyém, azt amit én megérdemlek, s azt... azt a valakit, akit ő szégyenszemre megalázott mindenki előtt! - itt szünetet tartott, mert észrevette a vár kapujában álló gyönyörű női alakot. - Nem idegen vagyok, hiszen jól ismerhettek engem... Engem, ki ebben a várba nevelkedtem... engem, kivel együtt gyakorlatoztatok jó néhányan... Béla engem mégis idegennek tekintett! Igen, idegen vagyok; a király becsületes vitéze, ki puszta jobbágyból szorgalma révén lett seregek parancsnoka abban a hadjáratban, melyet Andreás királyunk vezetett messzi idegenbe. Abban a hadjáratban szereztem meg vagyonomat, én, kinek őseibe semmi nemesi vér nem csordogált... Míg én királyunkért és az országért küzdöttem, addig a töménytelen nemesi őst felmutató Vashegyi Béla kibújt kötelezettségei alól, s nem kísérte, nem segítette királyát, ahogyan azt nevéhez híven tennie kellett volna! Helyette kiélvezte alattvalói alávetett sorát, s rajtuk hatalmaskodott! - ezekre a szavakra a vashegyi katonák bőszen összenéztek, s elégedetten fordultak Márkus felé. - Idegen úr vagyok, de... ki elsőként áll seregembe, azt dicső méltóságba emeltetik a kérésemre hivatkozva őfelségénél. Mostantól én és Lúcia vagyunk a ti uralkodótok, ezentúl nekünk vagytok alárendelve, a mi parancsainkat követitek! Mostantól miénk az összes vashegyi birtok! - tárta szét kezeit minden irányba.
A katonák közt hangos éljenzés, vivátozás tört fel a megkönnyebbűlt lelkekből, de még a beszédet szájtátva hallgató szolgálókból is, kik a vár mellvérdjéről hallgatták és figyelték az eseményeket.
Hirtelen azonban izgatott sustorgás és mozgolódás kélt. Márkus meglepetten fordult meg, s észrevette, amint a szétnyíló katonák sorai közt rohan felé lélekszakadva Lúcia. Márkus azonnal leugrott a nyeregből, lova kantárszárát odaadta egy oda ugró apródnak, ő pedig vastag, kemény vértlemezeit letépkedve magáról és messzire hajítva őket, tárta ki fájó karjait a hozzá rohanó Lúcia felé. Szőke haja madárként repdesett körülötte, miként a szél verte, s Márkus végre ismét megpillanthatta azokat a tengerkék árnyalatban tündöklő ábrándos szemeket.
5825
vlasics_balint - 2018. október 19. 17:03:35

Kedves Rita!

Köszönöm szépen őszinte, igaz szavaidat! Igyekezni fogok követni a tanácsodat!

BálintRose

5825
vlasics_balint - 2018. szeptember 13. 19:06:47

Kedves Anita!
Köszönöm szépen a megtisztelő véleményt!Heart

4302
Fedak Anita - 2018. szeptember 11. 19:52:17

Kedves Bálint!
Folytasd, szerintem, történelmi témájú írásokkal úgy is ritkán találkozunk. Ezt a novellát fordulatos, izgalmas szálakkal szőtted.
Barátsággal: Anita

5825
vlasics_balint - 2018. augusztus 24. 10:21:05

Szeretném megköszönni azoknak az olvasóknak, akik végigolvasták a Lúcia című történelmi vonatkozású folytatásos történetemet! Remélem mindannyian örömötöket leltétek II. András királyunk uralkodásának zavaros korszakában! Smile

Mégis megszeretném kérdezni: szeretnétek olvasni ebből a történetből folytatást? Érdemesnek tartjátok ezt a történetet egy folytatásra?

Válaszaitokat előre is köszönöm!Heart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.