Lovas József Pál: Hiánycikk (2018. október)
Most léptem le a falvédőről. Dobbantottam. Sima ügy – jelenti ki Bogyó, alias Boros Gy. Olivér újságíró, utalva ezzel az emberi naivitás határtalan mélységeire. Arra, hogy némely halandó mennyire hiszékeny tud lenni. Egyébiránt Belfegor kollégának szövegel, aki nevéből és viselkedésmódjából következtetve kapta ajándékba eme sokak részéről ötletesnek kikiáltott becenevet. Hősünk a tituluson azért meglepődik egy kicsit, mivel a nevezett személyt sem emberileg, sem szakmailag nem tartotta kollégájának. Ám mielőtt korrigálná a gondolatban rejtőzködő súlyos tévedést, szavak helyett, inkább legyint az egészre.
– Kolléga?! Hagyjuk! – mondja. – A fejemre ültetett, kedvesnek egyáltalán nem titulálható emberke jól átverte a bogyómat. Meg másokét is. Hatalmasat hazudott. Bele a szemünkbe. Hogy azután jól belénk rúghasson.
Jó barátja, Lala, a lélekbúvár értetlenül áll a történtek előtt. Nem is hagyja szó nélkül a dolgot, rákérdezve nyomban neki szegezi a frankót:
– Leléptél? Miért? – kérdezi. – Nem volt az úgy jó neked? Pianóban?
Bogyó azonnal kész a válasszal.
– Hát nem! Már elegem lett a sok hülyeségből! Hogy legtöbbször én húzzam a rövidebbet. A selejtje meg röhög a markába. Nekik így a kényelmesebb. Megtehetik, stabil a hátterük. Egy kedvükre játszó nagyfőnökkel, hozzá lojális relációban működő örökmozgó nyelvvel máris jobban megy az egész. Félre ne értse senki, esetükben nem a munkáról beszélek, hiszen arról nekik halvány fogalmuk sincs. Talán eszik, talán isszák, mondják ők. Hogy mégis idáig jutottak a szamárlétrán? Egyszerű a magyarázat: jókor voltak jó helyen.
Mindketten elmosolyodnak a hallottakon, míg az újságíró kis szünetet tart, aztán némi nosztalgiát vegyítve mondandójába, így folytatja.
– A katonaviselt sorstársak közül bizonyára sokan emlékeznek még a mindenben hibát kereső, önmagukat túlontúl okosnak vélő őrmesterekre. Tudom, már az említésük hallatán is a hátuk borsódzik belé. Ők voltak azok, akik szinte örömüket lelték abban, ha kitolhattak a szerencsétlen kiskatonával. Élvezték a bulit. Nos, én hozzájuk hasonlítanám ezeket a nagy arcú kisfőnököket. Aljasságuk, a hatalmukkal való visszaélésük határtalan. Akkor érzik jól magukat, ha hülyét csinálhatnak a beosztottakból. A megalázóan fillérekért güriző munkásból, abból az emberből, akiből tulajdonképpen élnek.
Lala, a lélekbúvár haver nagyokat bólogat. Aztán meg is szólal.
– Hát szakmai képesítés nélkül mindenképpen visszataszító az egész. És ez Belfegornál duplán is bejön. Ott van ugye a rádió és az újság. De ha már az őrmestereket említetted, őket azért csak-csak kiképezték valamelyest. Sokuknál inkább az iskolai végzettséggel volt probléma. Ami pedig a munkabért illeti, egyre rázósabb és sürgetőbb téma lett a fizetésemelés. Megjegyzések, érvek, bizonyos megmozdulások hallatán némely vállalatnál azonnal rávágják a követelésekre, hogy miből. Pedig egyszerű lenne az egész: ha másképp nem megy, akár cégen belüli ésszerűbb elosztással. Valamivel kevesebb pénz a vezérigazgató úrnak, az igazgatóknak, több a dolgozónak.
Most meg az újságíró megy át bólogatósba.
– Jó, jó. Talán ez is egyféle megoldás lehet. Tudjuk, hogy a vezetők bére nagyon elszaladt a termelésben dolgozókétól, de úgy gondolod, hogy emberi szempontból kivitelezhető mindaz, amiről beszélsz?
– Drága barátom nincs más lehetőség, különben elfogy a munkaerő. Nem lesz, aki termeljen. És hát a robotokra még jó pár évet várni kell.
Bogyó hangosan felnevet.
– Hihetetlen, de Belfegornak is robotok voltak az álmai. Azokkal szeretett volna dolgoztatni. Csakhogy a robotokat kezelni, irányítani kell, ahhoz pedig ész és tehetség szükségeltetik. Ami ugyebár nála…
Lala itt gyorsan leinti barátját.
– Állj! Állj! Ki ne mond! – kiáltja. – Hiánycikkekről most ne beszéljünk.

Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.