Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Tasnádi Rita: Van remény
Délutánra olyan fáradt lettem, hogy akárhova lefeküdtem volna. Haza nem mehettem, mert alig két órám volt estig, hogy visszamenjek a gyerekhez, éjszaka vigyázni rá, náluk aludni. A suliból hoztam el, az is jó messze volt, utána főztem, tanultunk keveset, Mary hazaérkezett, így eljöhettem. Vonszoltam magam, alig éreztem tagjaimat a gyengeségtől, a februári cudar hidegben mégsem fekhettem a közeli park padjára, így bementem a Plázába. Kőrbejártam a folyosókon, padot kerestem, mindegy, gondoltam, csak feküdni le, bármelyikre, gyorsan, de ahogy elmentem mellettük-rengeteg pad volt-,egyikre sem mertem ledőlni. Nem tudtam állni, menni, mindenképp vízszintes helyzetre vágytam, nehéz ezt pontosan indokolni, de nem csakis az alvás miatt, az alvás szándékával...én magam sem értettem, sosem éreztem ilyet azóta sem. A Pláza zsúfolásig tele volt fiatalokkal, bár igen rosszul voltam, de elvegyültem a tömegben. Mígnem eszembe jutott a mosdó. Ott senki sem lát. Vagy hívjam fel Mary-t, hogy előbb érkezem?-fontolgattam a lehetőségeket. Tudtam, hogy ez a nő, hiába orvos, hiába vagyok a betege, valójában azt sem tudja, mi történik velem. Ki is mondta, hogy ő nem szokta kérdezni: "Hogy van?", senkitől, és tényleg egyszer sem kérdezett, pedig három hónapig vigyáztam a kisfiára, Ben-re. Közelítettem a mosdóhoz, tömve volt az is, hosszas álldogálás után magamra zártam a wc ajtaját, habozás nélkül vettem le kabátomat, a kövezetre terítettem, igen szűk helyre lefeküdtem.
Csodálatos érzés volt vízszintben lenni, utólag visszagondolva semmi szagot nem éreztem, a tisztasággal sem törődtem, mint mikor kijőve a partra ledobom magam a legközelebbi nyugágyra, pontosan úgy megkönnyebbültem. Kábán, öntudatlan éberséggel feküdtem, pihentem, a kagyló és az ajtó közti talán egy méternél is kisebb helyen, ki tudja, meddig, arra sem emlékszem, kopogott-e valaki.
Kipihenten tápászkodtam fel a keskeny kis helyiségben, lelkileg sokkal kiegyensúlyozottabban, felvettem kabátomat, kijöttem. Három kis wc előtt hosszú sor állt, egész kis fiatal serdülők, emlékszem, nem kérdezték, mit csináltam odabent annyi ideig. De az egyik kis hosszú, barna hajú gúnyosan odasúgta a másiknak: -Biztos belőtte magát! A választ már nem figyeltem, semmi nem érdekelt. Mit számított bárki véleménye, vagy bármilyen ember, helyszín, esemény, amikor otthon anyámmal súlyos cirkuszok naponta ismétlődtek, bepanaszolt a Hivatalban, ők megbűntettek, tiszta nonszensz helyzetben voltam. És akkor ott volt a gyerek, az anyja, a bébiszitter munkám felelőssége is rám nehezedett, és a lelki gondjaim, válságban volt az egész életem. Biztos belőttem magam! Aha! Biztos, mert más eszedbe sem juthat! Kisokos!-gondoltam, órámra néztem, még fél óra estig, azt éreztem, még azt sem bírom ki. Kiléptem a Plázából, szépen lassan sétáltam a házukig...
És ne túlozzak? "-Az erkélyemen a kaktusz meg szokott nőni, ahogy nekimegyek, megszúr. Megint le kell vágni az ágait, mindig levágom, mert megszúr."- mondta, és mobilján megmutatta ezt a kaktuszt, valami távoli országból hozta, majd egy másik fotón egy papagájvirágot is mutatott. Aztán, vagy még előtte ujját nézte aggodalmasan, ahova a kaktusz tüskéje befúródott. Miután behívott a Rendelőjébe, leült és megcsípte valami a széken, odanyúlt, vizsgálgatta kezét, azt hitte elsőre, bogár csípte meg, mert valamit elkapott ott lent. Bogár sehol, ekkor rájött, a kaktusz volt. Onnan a szoknyájából beszúródott most az ujjába. Még fel is szisszent. Elsőre komolynak vettem a dolgot, és nem tudtam, ez még annál is komolyabb. A pszichológus, szimbólumokkal kommunikált velem. Igaz, akkoriban, mikor Mary-t otthagytam, a munkát és a gyermeket is, és már igen súlyos helyzetben voltam, ebbe a Rendelőbe jöttem el, először új orvosnőmhöz, majd a pszichológus hölgyhöz, és sajnos nem éreztem a depresszió teszt eltúlzásának súlyát. És most, három évvel Mary után nem nyíltan, csak így jelképekkel, viszont nagy tapintattal közli velem, túloztam a tesztet. Én is tudom, tudtam akkor is. Sőt: tudatos volt! Úgy éreztem,az a rengeteg komolyan veszélyes helyzet, ami rám nehezedett, azt jelezni akartam, tudatni az orvossal, és bizony ennek akkor ezt az egy módját láttam. Nem ismertem őt, és azt, hogy hogy vagyok, én úgy éreztem, csak a teszt kitöltésével lehetett elmondani, szóban a kérdéseket nem tette fel. Ám ha teszt nem lett volna, de megkérdezi, felteszi szemembe nézve a teszt kérdéseit, akkor is túlzásba vittem volna a válaszaimat! Megbántva, elárulva, mellőzve éreztem magam a sok-sok sérelmem miatt, sértett, dacos voltam, eltúloztam mindent, apróságoktól a nagyobb dolgokig. Így történt tehát, viszont a doktornő, nem tudni, miért, nem kérdezett rá, egyre mérgesebben, dühösebben viselkedett velem, én pedig nem értettem miért.
Levágom a túlnőtt ágakat, megszúrnak, és az nem jó, és ez szimbólum, és ne túlozzak, és szúr, és fáj, és Mary, és az ő etikai vétsége, a tárgyalás, és az a rengeteg borzalom, ...ígérem, nem túlzok! És ma, így késő este, fekszem, csuklóim gyulladtak, merevek, fájnak, lábaimból kiment az erő, szédelgek, azon gondolkodom, kell-e válaszolnom a pszichológus kaktuszára, vagy sem. Ha igen, nyíltan mondjam el, amit úgyis már százszor elmondtam, ismételgettem, hónapról hónapra, panaszkodtam, folyton csak panaszkodtam. Vagy reagáljak szimbólummal, miszerint a kaktuszát talán túl sok eső érte, még jégeső, hó is, ott az erkélyen, túlnőttek az ágai, jelezvén, hogy nem jó neki, ön meg vagdossa. Mert néha véletlenül nekimegy. A ruhájába fúródnak a tüskék.
Nem, nem...szerintem nem ez a lényeg...még két nap, és találkozunk, és akkor minden jó hírt elmesélek neki, azt, mennyi jó történik velem a napokban, hogyan fogok új életet kezdeni, hogyan gyógyulok meg, és úgy érzem, szívből fog örülni! Semmi kaktusz, tüske, eső, hó, csak a napsütés, a gyógyulás, az öröm és a jó!
4962
Tasnadirita - 2018. október 24. 03:58:54

Kedves Anita! Köszönöm, nemsokára könnyedén lerázom ezt a szenvedést és jót nevetek az egészen, ez vagy itt lesz még életemben vagy majd "fenn", de akár most is megtehetném...Smile
Szeretettel, Rita

4302
Fedak Anita - 2018. október 23. 22:20:55

Kedves Rita!
Hogy a szimbólumoknál maradjunk, a kaktusznak gyönyörű virágai is vannak, zöld színéről nem is beszélve, amit a remény színeként aposztrofálnak. Te is kinyíltál, virulsz, hiszen már örülni tudsz minden apró jó dolognak is.
Szeretettel olvastalak: Anita

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.