Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Tasnádi Rita: Mondd meg az igazat, és...
A neves intézményben sokminden negatív dolog rejtetten zajlott. A harmincéves nő és a dúvad pszichiáter közti konfliktus is, a híres vagy mások szemében hírhedt kórház falai közt. A beteg nő egy másik osztályról került ide, ott tíz évet szenvedett a kiközösítéstől, rengeteg bántástól. Az egy rehabilitációs hely volt, többek időszakosan befeküdtek, aztán dolgoztak a műhelyben, volt egy kisebb részleg, ahol lakhattak is a betegek, hosszú földszintes épület, onnan jártak dolgozni a műhelybe. Itt Éva nagyon sokat szenvedett, mellőzték, utálták, megalázták. Sajnos ő okozta ezt a helyzetet, amikor felvették, látván a sok negatívumot, egy csoportos foglalkozáson a legnaívabb lélekkel elkezdett beszélni, kritikát gyakorolt: a vezető orvos beszed pénzt azért, hogy benttartsa azokat a pszichés betegeket, akiket otthon nem tudnak ellátni vagy elviselni. Havonta több tízezret adnak a hozzátartozók neki betegenként. Ezen kívül azon betegektől is szed 20-30 ezret, havonta, akik ott mint bentlakók dolgoznak. Ők többnyire otthontalanok. Azért is szed pénzt, hogy elhelyezze más otthonba a beteget, ahol élete végéig lakhat, főleg vidéki városokba. Az épületekről is beszélt, hogy a kórházi részlegen a kórtermek pici szűk helyiségek, bejárati ajtó helyett lepedő van, a négy kis lukat csak kartonfal választja el, két méter magas, egy légtérben vannak. Említette a rengeteg hatalmas csótányt is, amik a betegek ágyába is bemásznak. Nagy hiba volt! Éva további sorsát megpecsételte ez a tiszta kritikai érzék.
Évát főnöke is zaklatta, orvosi segítséget a tít évben nem kapott, de még betegtársai is utálták, megvetették, ő azonban bejárt dolgozni, tette a dolgát, becsületesen, szorgalmasan, persze senki sem értékelte őt semmire. A tizedik év végére ez és otthoni helyzete eljuttatta őt egy olyan lelki állapotba, hogy öngyilkossági szándékkal rengeteg tablettát beszedett, így került dúvad pszichiáternő kezei közé, a híres hírhedt intézmény hatalmas épületébe, innen, a rehabilitációról. Már két hete feküdt ezen a sötét helyen, mikor hárman meglátogatták a rehabról, ilyen kis fiatalabb nők, szociális munkások, vagy mentor félék, hogy közöljék vele, ki van rúgva. Nem mehet oda vissza, munkája sincs. Meglepődtek, mikor Évát cseppet sem viselte meg a dolog, hárman is jöttek, hogy a trauma ne viselje meg, de más történt mint amire készültek. Éva megnyugtatta őket, ne aggódjanak, mert nem érdekli az egész.
A dúvadnak volt egy kolleganője, egy olyan zakkantabb kis nő, de jó szándékú pszichiáter volt, gondoskodó, törődő, figyelmes, minden kis beteg sorsát szívére vette. Mégis Éva neki köszönhette sorsának további romlását. Ez az orvosnő a széles folyosó orvosi mosdójában volt, amikor Éva az ajtaja előtt összefutott egy volt rehabos ápolóval, akinek arra volt dolga. Ővele jóban volt, kérdésére, hogy van, mi újság, azt találta válaszolni, hogy ez az új hely is csak olyan mint a rehab, magyarán szólva nagyon rossz. Ekkor végzett a nő a mosdóban, mérgesen kijött, nyilván hallott mindent. Majd kipukkant, jól bevágta a wc ajtót, határozott léptekkel, dühösen masírozott be a szobájába. Itt vége volt mindennek. Dúvad úgy megharagudott Évára, elkezdte őt cikizni, bántani. A becsületes kolleganő jobban tette volna, ha hallgat, s nem meséli el a wc jelenetet Dúvadnak. Ez a vad természetű pokróc nő többet nem ment oda vizitkor Évához, szóba sem állt vele. Ő meg nem értette, hiszen csak azt mondta, amit tapasztalt. Ez aztán még nagyobb hiba volt. Kereste is orvosa segítségét, nagyon sokszor oda ült szobája elé, halkan, egy szót sem szólt, az orvosnő ki-be járkált, őt észre sem vette. Majd egyszer lehajolt hozzá, arcához egészen közel, sziszegve leszídta, menjen vissza az osztályra, ne ott üljön, vegyen részt az osztály életében, alkalmazkodjon, de ne üljön az ajtajánál. Ő másnap megint leült a Dúvad ajtajához. Be is hívta az orvos, és semleges témákról kérdezgette. Majd rágyújtott és a füstöt egyenesen Éva arcába fújta. A beteg csak nézte, várta a segítséget, bizakodott, reménykedett. Aztán nem ült oda többet, pár napra rá zárójelentéssel hazamehetett. Naponta járt be az osztályra, továbbra is rosszul érezte magát, kereste a kapcsolatot ezzel a pszichiáternővel. Egyik nap ebéd után indult haza, már a Moszkva téren állt a buszmegállóban, mikor hirtelen elhatározta, nem lesz nyuszi többet, fel is hívta Dúvadot, hamar odajött a telefonhoz. Kérte, fogadja, beszélni szeretne vele és rosszul is van. A nő válasza: -Jöjjön, várom.
Örülni sem tudott, belegondolt, most utazzon újra vissza, oda fel a hegyre, nem is bírja ki, olyan fáradt volt. Mégis erősen összeszedte magát, elgyalogolt a másik buszhoz, várt tíz percet, utána tizenötöt utazott, majd ott fel a hosszú meredek emelkedőn. Odaért a folyosó elé, az orvosnője épp elment mellette, odaszólt neki, most elébb hívott, hogy jöjjek, vár...Ez a nő kissé gúnyosan mosolyogva röviden azt felelte: - De nem most!- és azzal sietett is a dolgára. Éva leforrázva jött ki a kapun, hazament. Másnap kézműves foglakozás, ő rajzolgatott, lehetett bármit csinálni, kötni, varrni, vagy akár csak festegetni. Mélázva, nyugodtan hajolt közel a papírhoz, és kiüresedett lélekkel még csak nem is gondolkodott, a háttérben kellemes halk zene volt feltéve. A betegek az asztalt körbeték, a szakember pedig fontoskodva járkált, figyelt, tanácsokat osztott, vagyis segített. Aki elakadt a horgolásban, vagy bármiben, annak segített, hosszasan magyarázott, talán túl sokat is. Hallani lehetett a folyosóról a magassarkú cipők nagy csattogásait a kövezeten. Egyre közelebb és közelebb...Éva szíve erősen dobogott, még közelebb hajolt az asztalhoz, az orvosa ekkor belépett a terembe. Vidáman dúdolgatott, leült közéjük, barátságosan, kedélyesen kérdezgette végig betegeit, majd egyikről véleményt is mondott: -Feri jól van, sikeresen gyógyul, nemsokára mehet újra dolgozni, Feri 100 százalékos! Utána jött Éva, róla csak ezt mondta sajnálkozva: - Éva viszont csak 40 százalékos. Majd ugyanolyan lendülettel felállt és vidáman dúdolgatva kiment. Lehetett hallani ahogy kimegy az osztályról, tűsarka csattogott, csapódott az ajtó, majd nagy csend. Éva szinte belezuhant arccal a rajzlapba. Szégyellte magát, bűntudata volt.
Mindez rejtetten, de megtörténhetett egy neves Kórház falai közt. Senki sem tudott róla, akik hallották, talán nem is értették. Vad lelkű középkorú és nagydarab, magas, elhízott pszichiáter hölgyről lenne még mit mesélnem, Éva sorsát ez az ellenséges szándék hosszú időre meghatározta. Ha nem is szabadna ilyennek megtörténnie, mégis ez a doktornő azóta hogy a nagy kórházat bezárták, megszűnt, elment egy rendelőbe dolgozni és ott vezető főorvossá lett!
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.