Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.19. 19:53
Kedves Józsi! Elküldtem world dokumentumban, a verseket amiket az í gy írunk mi , könyvpályázatra szántam! Nem tudom megèrkezett-e
nem k... Bővebben

2019.07.19. 18:19
Kedves Józsi! Eltèvesztettem
a bizonytalanság 4. című iràsomnál nem jelöltem hogy folytatásos történet ha lehet potoljad üdv Kevelin kö... Bővebben

2019.07.19. 17:46
Szép kora estét kívánok szeretettel! Heart

2019.07.19. 14:53
Kedves Mama! Sajnálom, hogy nem tehetek eleget kedves kérésednek, de a Berkenyeágon kismadár kötetek összes példánya elfogyott. Írtam Neked privát... Bővebben

2019.07.19. 14:49
Szépséges napot mindenkinek! Smile Rose

2019.07.19. 12:33
Szép napot mindenkinek! Smile

2019.07.19. 12:31
Az ÚJ Verselő vers cím: BŰVÖLET. Ezzel a címmel vagy tartalommal várjuk a verselő vers rovatba pályázataitokat.

2019.07.19. 10:27
Szép nyári napot, kellemes pihenést, remek alkotásokat kívánva, üdvözöllek benneteket. Éva Rose

2019.07.19. 06:42
Kellemes, szép napot kívánok kedves Holnaposok! Rose Heart

2019.07.18. 21:59
A feltöltés befejeződött. Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: mama
» Online vendégek: 7
» Online tagok: 0
Vlasics Bálint: Zárt ajtók (2018. november)
Mintha lebegő semmiben ébredtem volna. Még emlékszem, amikor lefeküdtem, hogy kipihenhessem fáradalmaimat, erősen szédültem. Gyenge voltam, émelyegtem, s forgott velem a világ. Aztán hirtelen elhallgatott minden apró zaj morzsa, s jeges némaság vett körül a sötétségben.
Riadtan kerestem valami fogódzót, kapaszkodót körülöttem, de csak a hideg semmit tudtam markolászni. Mintha üres levegő vett volna körül, mégis sűrűbb volt az annál. Azonban hatalmas nyugalom áradt szét bensőmben, mintha már egyáltalán nem tudna semmi sem ártani nekem. Mintha megleltem volna a tökéletes biztonságot, azonban a menedékről, az örök nyugalomról sohasem képzeltem volna, hogy az ekkora sötétségben rejlik. Végtelen sötétség...
Nem lebegtem, szilárdan álltam a talpamon. Mámorító, süllyedő érzés fogott el, de mégsem süllyedhettem, helyette inkább talán csak a lábam süppedt bele valamibe, mintha forró, friss beton izzana alattam.
Réveteg tekintettel figyeltem a messzeséget, de csak sötétet láttam ezen a világon. Borzasztó, bizonytalan érzés fogott el, pedig tudtam, hogy senki sem fog bántani, mégis a dermedt sötét, a dermedt némaság jelentette most számomra a legnagyobb veszélyt.
Féltem. Bevallom, féltem. Csak azt nem tudtam, hogy mitől. Nem tudhattam, hiszen a sötétségből bárhonnan előjöhetett volna valaki. És a sötét alaktalanságban a rémálmok legrémesebb szörnyei bújhatnak meg...
Lassan felemeltem a lábam. Könnyű volt, olyan súlytalan. Mintha nem is én emelném. Mégis én irányítottam, én vontam magam után a másikat is, hogy egyre előrébb hatolhassak a semmiben, mégis a legkevesebb fáradság, erőkifejtés nélkül mozogtam.
Határtalanul jó érzés volt ez a szabadság, de ugyanakkor mégis bizarr. Tudtam, hogy nem földi dolgok vesznek körül, s nem abban a világban vagyok, ahol aznap lefeküdtem. Mintha álom lenne, csak mégis az egész túl valóságosnak tetszett...
Váratlanul a távol legmélyebb pontján megláttam egy aprócska kis fényfoszlányt, s boldogan, őrült erővel kezdtem rohanni a különös pont felé. Éreztem, hogy fáradság, erőveszteség nélkül rohanok, mégsem kap bele a szél a hajamba, nem érzem lágy ujjait ketté omlani arcomon. Mintha soha nem is létezett volna az a bizsergés...
Rohantam, mint eszeveszett vadállat az erdőben, prédája után. Boldogságot éreztem a rohanás közben, jó érzés volt szinte lebegve szállni a végtelenségben. Gyorsan haladtam, rohantam az előttem ragyogó fényforrás felé. Hirtelen mintha átléptem volna valami képzeletbeli határon, szertefoszlott a sötétség, s egy szürke, homályos folyosón találtam magam. Végtelenbe tetsző szűk, kihalt folyosó volt, melyen hideg csapott át.
A földre bicsaklott a lábam, s elterültem a kísérteties folyosó hideg kövén. Meglepő érzés volt biztos, szilárd talajt érezni magam alatt. Olyan kemény volt, olyan dermedt rideg... A másik új érzés a már jól ismert fájdalom volt. Görcs marta testem, sokáig csak görnyedten feküdtem mozdulatlanul. Lassan oldódni kezdett a fájdalom lényemben, küszködve feltápászkodtam, de a belső fájdalom, mely hideg fuvallatként marta testem, nem hagyott alább, belülről feszített, mint egy ököl.
Felálltam, de nem tudtam kiegyenesedni. Görnyedten dőltem neki a végtelen folyosó jeges falának. Lassan botorkáltam hát tovább a falnak támaszkodva, borzasztó fájdalmakkal küszködve. Reménykedtem benne, hogy van kiút, hogy vége lehet az útnak, hol van bármi segítség, menekülés a lehetetlenből, a kísérteties végtelenből. Segítségért kiáltottam, de senki sem hallotta meg szavaimat a magányos, zord folyosón.
A túlsó falról aprócska fénynyaláb tünedezett elő. Reménykedve pillantottam oda, s láttam, hogy egy ajtó áll ott, honnan fény szűrődött ki. Gyenge léptekkel szaladtam oda a túlsó falhoz és láttam, hogy az ajtón hatalmas ablak éktelenkedik, ahonnan az a vakító fényesség vetült ki a hideg folyosóra. Révetegen, a hirtelen fényváltozástól hunyorogva pillantottam be rajta. A szemem csak nehezen tudta megszokni az erős fényt, de amikor a zöld karikák eltünedeztek a szemem elől, csak akkor láthattam az odabent tolongó alakokat, akik lassan emberi alakot öltöttek zavaros szemem előtt. Lassan kezdtem csak felismerni az ismerős színeket, vonalakat.
Emberek voltak, tele élettel. Sokan voltak, kortól és nemtől függetlenül. Egy hatalmas, díszített termett láttam körülöttük. Teljes díszben pompáztak, mintha ünnepelnének valamit. A falakon sűrű díszek lógtak, drága festmények, szép bundák. Valami pompázatos esemény szemtanújává váltam, ahol mindenkin csinos, drága öltöny volt. Éppen asztalhoz ültek, s szolgáltak fel nekik valamit. Valamilyen sütemény lehetett - torta volt. Az asztal közepén ült, megbecsült helyen az ünnepelt, egy tizenéves forma fiú, akinek fülig ért a mosolya.
Boldogan, jókedvűen láttak hozzá falatozgatni az emberek, miközben beszélgettek egymással, történeteket mesélgettek egymásnak, melyeken a többség a hasát fogva nevetett. Őket nézve, kellemes érzés öntötte el szívemet. Nem értettem az egészet, lehet, hogy csak eltévedtem valahogy, gondoltam, így jókedvűen nekiindultam, látva az örömteli vigasságot, hogy csatlakozhassak az ünneplő sokasághoz.
Azonban, ahogy le akartam nyomni a faajtó kilincsét, az merev maradt, s nem tudtam kinyitni azt. Fáradtan neki feszültem, de se a kilincs, se az ajtó nem mozdult. Kétségbeesetten rohantam neki a kemény ajtónak, de az szilárdan állta helyét, mintha a tokba lenne vésve. Nem engedett. Csak néztem szánakozva az ünneplő sokaságot, s megértettem, hogy nem mehetek közéjük, nem léphetek be hozzájuk, nem lehetek a részese az ő boldogságuknak.
Fájdalmas kín mart a szívembe, s éreztem, hogy tovább kell keresnem egy másik kiutat, különben szívem kettéhasad e fájdalomtól. Miért nem lehetek olyan, mint ők? Miért kell látnom boldogságukat, ha én nem osztozhatok velük? Kín és szenvedés...
Mintha szívem egyetlen hatalmas, izzó görcsbe állt volna, s eme fájdalomtól megduzzadva agyon akarta volna préselni belső szerveimet. Tüdőmbe fájdalom mart, mintha össze akarna szűkülni, hogy ne kapjak levegőt. A fájdalmaktól szenvedve, fulladva lépdeltem elkeseredetten a zord, fekete folyosón. Megint megpillantottam egy másik ajtót az egyik oldalon, honnan szürkés fények tódultak sápadtan a folyosóra, melyek ragyogó világosságot adtak a sötét kihaltságban.
Lassan oda támolyogtam. Ugyanolyan volt ez az ajtó is, mint az előző. Az ablakán benézve egy utca képe tűnt a szemem elé. Közvetlenül az ajtó túloldalán egy buszmegálló állt, ahol emberek sokasága várt, ki-ki a maga járatára. Az emberek itt sem vettek rólam tudomást. Némelyik a buszmegálló tábla alatt silabizálta ki a menetrendet, mások pedig beszélgettek, ismerkedtek egymással. Volt egy fülhallgatós zenét hallgató fiatal lány, aki pontosan háttal állt nekem. Hosszú, szalmasárga haja volt, piros sapkát viselt a fején. Ismerősnek tűnt, de csak az arcát láttam, így képtelen voltam megbizonyosodni róla, hogy ismerem-e.
Ismét megpróbálkoztam vele, lenyomtam a kilincset, de az ajtó ezúttal sem engedett, nem nyílt ki. Kétségbeesve rángattam a kemény kilincset, de az megmakacsolta magát. Mérgemben öklömmel sújtottam az ajtóra.
Őszre járhatott az idő, lágy szél fújt át az emberek vékony kabátján, s a távoli fák is csoda színekbe öltözve hervadoztak. Hirtelen egy busz állt meg lassítva a megállóban, majd ahogy kinyíltak ajtajai, emberek sokasága zavarta fel a békés képet - ki-ki fel, ki pedig éppen leszállt a tömött buszról. Egy pillanat alatt megváltozott a dolgukra igyekvő emberek látképe. A szalmasárga hajú lány is eltűnt, s már csukódtak is be a busz ajtajai, éles, mélyen fülbe markoló csengőszóval.
Hallottam a csengőt, ahogy a busz ajtajainak csukódását is, miként az elinduló, nagyot bőgő motort is, ahogyan a busz kigurult a megállóból. Idegesen estem neki az előttem tornyosuló ajtónak, megpróbálva felfeszíteni. Amaz nem mozdult. Testemet újabb kínok járták át, melyekről éreztem, hogy lassan az eszemet veszik. Mérgesen, teljes dühből beleütöttem az ajtóba. Amannak egy fájdalmas szava sem volt, ellenben nekem vér buggyant öklömön az ütés nyomán. Iszonyatosan fájt.
Kétségbeesve néztem körül. Egyre nehezebben kaptam levegőt, úgy éreztem, hogy tüdőm összeroppan a belülről feszítő fájdalom nyomán. A távolban megint megláttam egy ajtót a folyosón, melyből fény sugárzott ki. Vakító fehérségű fény. Utolsó erőmmel rohantam oda, s még be sem néztem annak ablakán, amikor indulatosan belerúgtam, majd kezemmel kezdtem el ütni a szilárd ajtót, hátha valaki meghallja segélykiáltásaimat.
Az az ajtó is szilárdan állta a helyét, képtelen voltam felfeszíteni. Elkeseredetten vágtam bele öklömet a szilárd ajtóba. Jeges verejték ütött ki bőrömön, szívem vadul kalimpált. Pánik tört rám. Pánik, melyet kétségbeesés hevített. Megértettem, hogy sehova sem fogadnak be, sehova sem kaphatok bebocsátást, s örökké ezen a folyosón kereshetem a helyem...
Kétségbeesve hagytam ott azt az ajtót is, és a folyosó túlsó falán álló másik ajtó felé szaladtam. Az is zárva volt. Félelmemben dühödten vertem az ajtó falát, de válasz továbbra sem érkezett sehonnan. Éreztem, hogy már nem lesz segítség... Reményt keresve néztem széjjel a folyosón, hátha utolsó erőmmel megpillantok valakit a közelben. Jeges némaság volt szüntelen a végtelenségben. Forgott velem a magányos folyosó, hol én voltam az egyetlen lény - mégsem éreztem magamat biztonságban eme élettelen magányban.
- Segítség! - kiáltottam önkívületi állapotban. - Ne hagyjatok egyedül!
Válasz nem érkezett rá. Mintha csak a jeges folyosó nevetése visszhangzott volna fejemben...
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.