Szilasi Katalin: Hétköznapi történet
Az öregember nagyon elfáradt a temetésen. Sokan voltak. Rokonok, ismerősök, ismeretlenek. A szertartás is hosszú volt. Mikor kellett, az öregember felállt, mikor kellett, leült, ahogy az elő volt írva. De valójában úgy érezte, hogy nincs jelen.
Mert minek is lenne? A könnyeit rég elsírta. Egy suta simogatással már elbúcsúzott a feleségétől is. Még el is csodálkozott rajta, hogy milyen szép halott lett. Kis, öreg arcán kisimultak a ráncok, mintha letett volna valami nehezen cipelt, nagy bánatot. Talán az utolsó órában - bár nem kérte - neki is megbocsátotta, amit ellene vétett.
Az utóbbi öt évben csak éltek egymás mellett. Keveset beszéltek, a legszükségesebb szavakkal. Mások öreg korukra összeszoknak, ha nem is volt nagy a szerelem. Náluk fordítva történt. A hatalmas érzelmek elmúltával egyre távolabb kerültek egymástól. Már nem is volt miről beszélniük. A fiuk felnőtt, elment idegenbe, ott is nősült. A menyét most a temetésen látta először. Unoka nem volt, vártak még vele a fiatalok. Pedig a felesége hogy szerette volna!
Aztán egyszer megtörtént az, aminek nem kellett volna megtörténnie. Az az asszony a házban lakott, a harmadik emeleten. Az öregember egy reggel meglátta kombinéban az erkélyen állni. Attól fogva nem volt nyugovása. Mindenféle hírek terjedtek a nőről, hogy elvált, egyedül él, meg hogy "olyan". Régebben meg sem hallotta az efféle szóbeszédet, de a kombinés eset óta érdekelte, mit mondanak az asszonyról. Egy este aztán bement hozzá.
Mikor kilépett tőle, az ajtóban a feleségébe botlott. Szegény gyalog vánszorgott fel a hatodikra, nem működött a lift. Egy darabig csak nézett a férjére, majd megindult tovább, fölfelé. Se egy kérdés, se egy megjegyzés, gúnyos vagy bántó, felháborodott vagy kétségbeesett. És ettől kezdve nem beszéltek. Azt is a fiától tudta meg, hogy a felesége az eset után el akarta őt hagyni. Oda szeretett volna költözni a gyerekéhez, de a fiú akkoriban nősült, ezért hát maradt. Haláláig.
A temetés utáni toron kevesen voltak. A fia, a menye, a feleségének a húga a férjével. Nem is nagyon fértek volna el többen a csöpp lakásban. Az ételt a fia rendelte, szendvicsek voltak meg valami salátaféle.
Ő nem evett. Ivott egy pohár bort, aztán kiment az erkélyre, rágyújtani. A fia követte.
- Aztán most hogy lesz tovább, apám? Itt marad egyedül?
- Itt.
- Elvinnénk magunkkal, de... de tudja, jövőre terveztük a gyereket. Meg Mary-t nagyon bántja, hogy nem tud magával beszélni. Nálunk otthon csak angolul folyik a társalgás.
Így mondta, otthon. Az öreg ránézett. Hasonlít az anyjára, jobban, mint őrá. De most volt rajta valami ismeretlen vonás is.
Megint erőt vett rajta a fáradtság, mint a temetőben.
- Elleszek itthon. Én idegenek közé nem megyek - mondta.
Elnyomta a csikket, és visszament a szobába, a boldog, boldogtalan emlékei közé.
5940
silberin - 2018. november 26. 14:04:17

Kedves Magdi!

Köszönöm, hogy elolvastad. Bonyolultak az emberi kapcsolatok, főleg, ha ilyen bonyolult korban él az ember.
Üdv: Kati

1403
titanil - 2018. november 26. 13:51:13

Kedves Katalin!
Nagyon szomorú és elgondolkodtató a történeted. Sajnos nem ritka eset, hogy idős korban nem a megértés, az egymás segítése, hanem az elidegenedés a jellemző olyan mértékben, hogy inkább a magányt vállalja, még a fiát is idegennek tekinti.
Szeretettel olvastalak: Magdi Rose

5940
silberin - 2018. november 26. 10:28:38

Kedves Viola!

Én ugyan nem élek egyedül, bár néha mégis úgy érzem, hogy egyre magányosabb leszek.
Köszönöm a névnapi üdvözletedet.
Szeretettel: Kati

277
farkas viola - 2018. november 26. 06:30:09

Kedves Katalin!
Nagyon tetszett a történeted, szomorúsága ellenére. Az emberek elmagányosodása, még a családban is. Ha meg egyedül van, akkor az idő múlásával egyre idegenebb lesz mindenki, ezt magamon is tapasztalom, sajnos.
Szeretettel köszöntelek NÉVNAPOD alkalmából: Viola RoseHeartRose

5940
silberin - 2018. november 24. 15:37:56

Kedves Klári!

Talán nem is az emlékek, hanem a megválaszolatlan kérdések a legnyomasztóbbak. Köszönöm, hogy elolvastad a történetet.

Szeretettel: Kati

5940
silberin - 2018. november 24. 15:35:53

Köszönöm Babu!

Talán nem nőtt még fel az ember ahhoz, hogy az életét maradéktalanul boldogan élje. Köszönöm, hogy elolvastad.

Szeretettel: Kati

5548
babumargareta - 2018. november 24. 15:08:23

Kedves Katalin!
Nagyon tetszett a történeted !
Érdekes az életben mennyi mindennel találkozunk és mennyi
mindent fedezünk fel !
Végül is ,ha meggondolom,nem annyira furcs az eset ,
de mégis szívbe markoló a közönyösség az iránt akivel együtt
leélted az életed.
Carpe diem !Smile
Gratulálok szeretettel....BabuRose

6081
varonklari - 2018. november 24. 13:56:14

Kedves Katalin!
Szomorú történeted elgondolkodtató. Sokan vannak hasonló helyzetben: egymás mellett, de mégis egyedül vannak, és várnak, nem tesznek semmit a változásokért. A végén ahogy írtad, minden és mindenki már idegen lesz, maradnak az emlékek, és a megválaszolatlan kérdések.
Szeretettel: Klári

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.