Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Zentai Eta: Az őrangyal (2018. december)
Lassan ment, minden kirakat előtt megállt, osztálytársai rendre megelőzték. Kicsit különc gyerek volt, a szünetekben is rajzolt játék helyett. A rajzok különösen élénk fantáziát jeleztek, olyat, amit még nem nyesett formára a kötelező tanmenet. Sokáig húzta az időt, szeretett sétálni a mozgalmas utcákon, különösen így karácsony előtt. A hó barátságosan ropogott a talpa alatt, eltakarta a koszos macskaköveket, közben orvul fagyosra csípte lábait, és ez a séta végét jelentette.
A régi bérház hatalmas, kopott kapuja nyomasztóan hatott rá. Nehezen engedte be, aztán mikor döngve becsapódott mögötte, úgy érezte, sose engedi ki. Mikor belépett és ott állt egyedül, a visszafordulást fontolgatta. Tudta nem teheti, mert ha nem veszi fel a telefont a szokott időben, anyját megrémíti. Szorongással töltötte el, az üres lakás, amit fantáziája furcsa zajokkal népesített be. A négy méter magas falak olyan messzeségbe emelték a mennyezetet, hogy alattuk elveszettnek érezte magát. A sötét, nehézkes bútorok, az öreg, száradó parketta halk reccsenései, a súlyos bársonyfüggönyök esetleges mozgásai, ijesztették. Azonnal felkapcsolta a villanyt, de a mesterséges fény, csak bántó kontrasztja volt a kinti, szikrázó napsütésnek. A kapaszkodót apja festményei jelentették, a tompa, meleg színek a fény hatására felízzottak, és ettől még a hűvös falak is meleget leheltek. Szobájában - ami kicsiben olyan volt, mint a lakás többi része - ledobta táskáját, és a konyhába ment. Megmelegítette az ebédjét, a hűtőben talált gyümölcsöt és a közeli cukrászdából süteményt.
Este nyolc óra felé megjött anyja is, fáradt volt, megcsókolta a fejebúbját, és belenézett a készülő rajzba.
– Mindig ezek a furcsa állatok – sóhajtott - nem rajzolnál egyszer csendéletet, virágokat, amikből nem mászik ki semmi meghökkentő? – Hanna nem reagált az ezerszer hallott mondatra.
– Az iskolában minden rendben? – kérdezett vissza a válla fölött, de a választ már nem várta meg, elment zuhanyozni. A víz barátságos zubogása, és az elképzelt látvány, ahogy karcsú anyja szembenéz a zuhanyrózsával, ami előbb játékosan megvakítja, majd simára nyalja hullámos haját, javításra késztette. Kezében a ceruza derűt varázsolt, a dús szirmok közül előbukkanó bolyhos állatka, előbb még gondterhelt arcára. A kritika jogos volt, de hatástalan. Sokasodó rajzain az apró szörnyek, az emberarcú állatok, egyaránt nélkülözték a Walt Disney féle édeskés bájt, és a modern rajzfilmek hőseinek csúnyácska, elnagyolt vonásait. A szemlélő aprólékosan kidolgozott, a környezetből váratlanul előbukkanó furcsa állatokkal találkozott. Képeinek jellegzetessége a rajzból kitekintő óriási, az egész arcot eluraló szempár volt.
A kész rajzot odatartotta apja bekeretezett fényképe elé, majd elsüllyesztette a többi közé. Anyja fején a turbánná csavart törülközővel, tanúja volt a jelenetnek. Szíve elszorult, egyre gyakrabban érezte, hogy a kamaszodó Hannának nem tudja pótolni az apját. Annak okát, hogy halála után Hanna száműzte rajzaiból a színeket, végig se merte gondolni. Félt a karácsonytól, melyet most először töltenek kettesben.

Hanna egyik nap nem találta kulcsait, hiába túrta fel a táskáját. Nézte a lakók névtábláját, kinek csengethetne fel, hogy beengedje, de nem ismert senkit. Szerencsére jött a fiatal, gyors lábú postás, beengedte, és elviharzott mellette az emeletre. Hívhatta volna anyját is, de tudta ma nehéz napja van, nem elérhető. Megvárja majd az ajtó előtt, amíg papír és ceruza van, nem unatkozik. A lábtörlőre kuporodott.
– Elhagytad a kulcsodat Hanna? - meglepődve nézett fel, egy idős, fehérkötényes asszony hajolt fölé, a szeme halványkék, arca gyűrt selyem, illata aromás leves és édes piskóta, izgató keveréke. A kislány gyomra jelezni kezdett. – A szomszédod vagyok, Katus, csak így egyszerűen.
Hanna később megpróbált visszaemlékezni, hogy került Katus konyhájába, és az asszony honnan tudta a nevét. Úgy tűnt, minden emléket elnyomott a húsleves íze, a benne úszkáló, vajszínű, kövérre hízott grízgaluska, a friss, levegős piskótakocka, megfestve érett meggyszemekkel. Kiéheztetett érzékszervei mohón szívták be Katus konyhájának illatát. Ilyen is lehet egy konyha? Eszébe jutott az otthoni, az igazi illatoktól mentes, szinte steril, ahol a vásárolt ételeket csak felmelegítik, és a sütemények mindig másnaposak.
Ebéd után Katus betessékelte a nappaliba, hogy írja meg a leckéjét, vagy rajzoljon, ahogy jólesik. Itt érte Hannát az ízek után, a második roham, a színeké, mert ebben a szobában fellelhető volt minden árnyalat. Virágos függönyök, hímzett, színes díszpárnák, élénk színű szőnyegek, vörös brokáttal behúzott bútorok. A porcelán lámpa az asztal fölött olyan volt, mint egy rózsaszínű, díszes levesestál, amit vastag, bordó selyemzsinór erősített a mennyezethez. Ösztönösen felkapcsolta a villanyt, és a lámpán körben élni kezdtek, a finom rajzú, pasztellruhás, táncoló, női alakok. A tizenkét éves Hanna számára otthona letisztult, elegáns, kicsit távolságtartó miliője, nem volt versenyképes Katus színekben pompázó, mégis egyfajta harmóniát árasztó lakásával szemben. Ő, aki apja halála óta fekete-fehérben látta a világot, most szivacsként szívta magába a színeket és illatokat. Azonnal otthon érezte magát ebben a barátságos, tarka fészekben. Végignézte a falakat borító képeket figyelmesen, ahogy apja tanította. Mikor Katus belépett, éppen az egyik kép előtt álldogált. Egy rozoga hídon áthaladó kislányra, kiterjesztett karú Angyal vigyázott. Kérdő tekintetére azonnal jött a válasz.
– A képen egy őrangyalt látsz. – mivel Hanna továbbra is szótlanul nézte a festményt, folytatta. – Mindenkinek van őrangyala, neked is.
– Nekem ugyan nincs, sose láttam. – nevette el magát Hanna váratlanul.
Katus nem zavartatta magát.
– Mert láthatatlan. Mit gondolsz, ha nem vigyázott volna rád, most itt beszélgetnénk? Ott ülnél a kapu előtt, ha nem jön a postás egy váratlan távirattal, vagy az ajtótok előtt, ha nem nézek ki az ablakon.
– Ezek véletlenek. – mondta kicsit dacosan.
– Attól, hogy nem hiszel benne, még létezik. – zárta le Katus a vitát.

Anyjának napokig erről a délutánról mesélt, de az őrangyalról nem tett említést, érezte, hogy kétségeit az angyal létezését illetően, anyja csak megerősítené. Hanna és Katus barátsága nem szűnt meg. A kislányt egyre jobban vonzotta a kép, titokban azt kívánta, igaz legyen, amit Katus mesélt. Egyik délután fehér zsírkrétát, meg fekete kartonpapírt vásárolt, és rajzolni kezdte saját őrangyalát. A kép szépen alakult, a karcsú, könnyed test szinte úszott a levegőben, a szárnyak olyan tökéletesek voltak, hogy hallani vélte suhogásukat, a lebegő, fehér ruha finom redői, lágyan az angyal testére simultak, a kitárt karok ölelését szinte érezte. Már készen volt a fej is, a körötte repkedő hosszú hajjal, csak a lényeg, a szem hiányzott.
. Mikor anyja megjött este, eldugta a rajzot, egy alibi papírt vett elő, és a kíváncsiskodó boldogan látta, hogy a lassan készülő rajzon csak virágok vannak. Hanna egyhangú színvilágába az angyal szeme hozott áttörést. Sokáig tartott, míg elszánta magát, pedig az első perctől tudta, hogy a színe csakis kék lehet, nem is akármilyen kék, hanem más kékekhez nem hasonlító, minden létező kéket magába foglaló. Nem zsírkrétát használt, hanem temperákból keverte ki. Elfogyott pár tubus, mire sikerült eltalálni az igazit. Mikor az üres, mandulaformát megtöltötte tartalommal, az angyal szemei azonnal élni kezdtek. Hannát nézték vigyázó-, szerető-, katuskéken. Mióta az angyalt a lakásban tudta, hazatéréskor első útja hozzávezetett, magányát, szorongását mintha elfújták volna.

Karácsony napja volt. A kis fenyő még a sarokban álldogált, a fényes díszek dobozokban az asztalon. Hanna mindig apjával együtt díszítette fel a fát, mikor készen lett, anyja boldogan körbetáncolta és ujjongott, mint egy gyerek. Már hallotta is a lépteit, ígéretéhez híven korán jött haza, Hannának alig maradt ideje elrejteni az angyalt. Kár volt kapkodnia, mert anyja nem figyelt semmire, csak belezuhant az ágyba. A kislány teát főzött, lázat mért, patikába szaladt. Hiába a gondos ápolás, nem lett jobban, a magas lázat nem nyomták le tartósan a gyógyszerek. Hanna saját, didergő emlékeire támaszkodva hűtőfürdőt készített, de anyját már nem tudta eltámogatni a kádig, annyira gyenge volt. Ijedtségét fokozta, mikor dobálni kezdte magát az ágyon, és őt sem ismerte meg. Összefüggéstelenül, izgatottan beszélt, mintha halott férjével pelekedne, hogy miért hagyta egyedül? Hanna komolyan megrémült. Éjfél volt már mikor átrohant Katushoz, és verni kezdte az ajtót. Az asszony olyan hamar nyitotta ki, mintha mögötte állt volna. Mályvaszín pongyolájában, hímzett posztó papucsában, úgy suhant a kislány előtt, mint egy jelenés. Az események felpörögtek, megjött az orvos. Hanna az ajtóhoz tapadva mindent hallott. Vírusos influenza, anyja valami kombinált injekciót kapott, Katus meg pontos eligazítást az ápolást illetően.
Hanna csak akkor volt hajlandó lefeküdni, mikor látta, hogy anyja megnyugszik, és a láza is csökken. Félig alva még visszabotorkált, és az angyalt felragasztotta a falra az ággyal szemben. A betegnél a hagymázas állapotot, egyfajta kábaság váltotta fel. Mikor Katus borogatást cserélt, az anya sötét szemei idegenül kutatták az arcát, fejét forgatva kereste a másik arcot, amit ismert.
– Katus vagyok, tudja a szomszéd – duruzsolta. – Hannát lefektettem, itt maradok, amíg meggyógyul, vigyázok mindkettőjükre. - Szavaira, az anya feszült teste elernyedt, tekintetében felismerés derengett. Pillantása hosszan megült Katuson, majd vándorolni kezdett a félhomályos szobán, és meglátta a képet. A fehér angyal szinte világított a falon. Sokáig nézte, aztán tekintete újra az asszonyra siklott, felváltva nézte Katust és az angyalt, míg az álom egyetlen képpé mosta őket.
5738
miminke3 - 2018. december 02. 14:42:57

Kedves Eta!
Nagyon tetszik a novellád, remek mesélő vagy! Szeretettel gratulálok.
Margit

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.