Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.16. 11:48
Szép napot mindenkinek! Coffee cup

2019.07.16. 09:33
Szép napot HM lakók! Éva Rose

2019.07.15. 22:43
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.15. 22:27
Szép álmokat kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.07.15. 22:06
Sarolta, semmiről nem késtél le. A könyvbe e-mailben kérjük elküldeni az írásokat.

2019.07.15. 11:10
Szép napot mindenkinek. Smile

2019.07.15. 11:10
Kedves Ferenc, várjuk írásaidat e-mailben..

2019.07.15. 09:43
Kedves József! Szeretnek küldeni anyagot az " így írunk mi" kötetbe ! Lehetséges? Köszönettel. Feri.

2019.07.15. 07:28
Jó reggelt, szép új hetet kívánok. gratulálok a pályázati nyerteseknek! Éva

2019.07.14. 21:52
Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: xEsztiix
» Online vendégek: 2
» Online tagok: 1
Magdolna43
Szabó Georgina: Kazinczy a Kazinczyban
Az volt a sokadik ősz a pokolban, fullasztó töménységű parfümillatával és az elveszett reggelek hidegével. Úgyanúgy kelt, mint mindig, várva, hogy már hazajöhessen, mikor még ki sem tette lábát a küszöbön. Izgalmi állapotban volt, bár az iskolás reggelek velejárójává vált ez: halhatatlan szerelmével fantáziálni, a halandóval, az ikrekkel, a szép szőkével, meg a zöldszemű barnával, aztán az összes teremtett lénnyel együtt, egy evilágon kívüli orgiában: ördögi kör volt ez, és a buszon csak fokozódott. Mikor tudta, hogy nem dől hozzá, de ő belső párájával belehelte az üveget, hogy szívet rajzoljon neki - Ő meg rajzolja majd köré a nagyszivet. Tizenhat éves lehetett, vagy tizenöt talán. Frufrus volt, reménytelen szemű, és néha elhízott. Gyűlölte az iskolát. Megvetette a tanárokat. Azok meg őt. Menekült. Mással foglalkozott. Beleásta magát a képzelt Paradicsom mézédes földjébe, ha az iskolás légkör neki már nem volt megfelelő. Aznap is kapott belőle bőven. Aznap ünnepség volt, ő persze tudta, hogy tojik az egészre, s színtelen csillámrúzsával és bőrhöztapadó szoknyájával egy olyan bálra öltözött, amit fehér hajón tartanak. Matróz volt ő, a matrózblúz már meg is volt: hófehér, mint a hajó, és a hullámok vágta él. Aztán ott állhatott valahol a fedélzeten, mellette képzelt barátai: Colin, ki véreres szemű fiú, és beleőrült az életbe, s a hosszú, aranyhajú király, ki a tünde nép uralkodója. Izgalmas álom volt ez, már hátradőlt volna benne, mikor emberi hangok zavarták meg a mennyei csendet.

-Felállni! Gabi! Te mit képzelsz magadról? Azaz mit nem, kérdezhetném - haha, s a csoport gyermeki színjátékba fullasztotta nevetését a német tanár reggelhez mérve erősen szúrós megjegyzésén. Már az iskolában volt, valóban. Összekapta magát.

-Kata! Aztán te mért nem jöttél matrózblúzba, mi? Csak azt ne mondd, hogy nem tudtad!
-De, én hoztam, én itt átve... - magyarázkodott a vékony, csengő hangú teremtés, de az ítélet már látszott az idős hölgy megfeszített arckifejezésén.

-Azt nem itt kell átvenni! Azt majd azér' késel a műsorról, mi? - nem hagyott választ. - micsoda luxus kérem! - s nagy nehezen letelepedett az asztalkához. Előnytelen alkat volt vékony csontozattal és előre domborodó hassal, a jóindulatot is figyelembe véve. Seszínű hajának lenövése már a tövén felcsillant, ezt persze semmi pénzért senki nem jegyezte volna meg.

-Mit csináltunk múltórán? Tudom, te semmit - pillantott Martinra lekezelőleg. Gabi mélyre nyomta magában a nevetést, egy későbbi és szabad alkalomra tartogatva, hiszen sorstársról volt szó, továbbá ez a megjegyzés neki is szólhatott volna. Németen sosem csinált semmit. Ha nyelvvizsgára kerül a sor, bele kell húzzon, de ennek a tanárnőnek? Ó, ugyan. Meg kell majd változzon. Persze a halhatatlanok szeretik így, éjjelenként, magányosan és összetörten, széttúrt haját és roncsolt szemöldökét, ódon combjait és teste rejtett részletét. De ő tudja, hogy az egy párhuzamos világ, csak az álmok világában válik valóssá. Ez viszont torz volt, csodalények nélkül: ezt hívták valóságnak.

-Na, munkafüzetet elő! Fünfunddreißig, Aufgabe vier!

Fényévekbe telt, mire előkotorta a munkafüzetét, de végül meg lett. Borítóján kiegészültek az élettelen alakok vicces párbeszédeikkel és kedves feliratokkal, na de ezt senki más nem láthatta.

-Tanárnő, nekem, nincs itt a munkafüzetem!
-Hm? - húzta orrára apró szemüvegét. - te, Lotti, és ezt mért nem óra elején jelezted?
-Elnézést, csak most vettem észre, meg nem volt benne házi... - mentegetőzött a rézbőrű, csillogószemű sportolólány, bájos idomai és kedves arca azonban nem törte meg a jeget.
-Jó, engem nem érdekel, beírtam az egyest. - nyitotta a naplón. Arckifejezése elárulta, büszke éppeni tettére, Gabi észlelte mindezt. Begyújtana azzal a naplóval. Meggyújtana egy cigarettát is. Pedig nem is dohányzik, de azért meggyújtana. A nő beindult, rossz előérzete volt.

-Még óra eleje van, tanárnő! - szólt közbe gyermeki mosollyal kedves Martin. Szemrevaló teremtés volt filmekbe olvadó külsővel, álomalak volt a megbolydult agytekervényeknek, akit lopva lehetett lesni hátulról órán, de már foglalt volt. Gabi viszont felfigyelt a férfias kiállásra. Elképzelte, hogy ezt érte teszik meg. A csuklójára írta filccel, angolul: „rám vár a sulinál űrhajóval”. Na de hol is parkolhatna le ott az űrhajó? Az nagyon nagy feltűnést keltene, a végén még valami megháborodott rendőrt hívna. Jöjjön el inkább a király, szarvason érte. Az sem gyakori jelenség a városban, legfeljebb felkerülnének a Győrben hallottamba, de hát kinek fáj az?

-Martin, fiacskám, már ne is haragudjál, de te abba ne dumáljál bele! Na, folytassuk! Lotti, te meg, majd kijavítod. Bár tanulni úgyse szoktál, úgy nehéz lesz.
Ezen a megjegyzésen senki sem nevetett, késsel lehetett vágni a feszültséget.

-Na Martin, neked meg van? Ha annyira okoskodsz, olvashatod ám! Négyes föladat!
A föladat szó eleinte mindig mulatságosan szólt, pár hónap után azonban jelzője lett ennek a fönséges tanárnak, így gyűlölték. De ilyen volt a setét és a vala is, mit előszeretettel mondogatott.

-Die Hauskatze gehört zur Familie, die Katzen, wie, der... - szólt Martin már megrezgő hangján a feladat. Tudtuk, hogy ez nem volt házi, de ezt persze senki nem merte mondani, ő sem. Gabi gyáva volt, mindig, és azért is élvezett fantáziákra, mert ő csak ezt küzdötte ki magának. A valóéletben semmit nem ért el, így az nem elégíthette ki. A valóság kényszerű volt, megvető. Így újra betakarózott egy halhatatlan világgal, uralkodója hatalmas kertjébe, ami a néhai éden volt, de azt ők nászajándékba kapták. Egészen klassz nászajándék volt, s bár kígyó nem járt hozzá, így is mindig bűnbe estek természetfölötti férjével, ki egyszer ott egy gyűrűt adott neki. Ez most is rajta volt, de a feliratát nem értette. „Egyszer majd ezt is megérted, mert megtanítom neked. Ahogy annyi minden mást is megértesz majd, azok közül, amik veled történnek, vagy pont azok, amik nem történnek meg.” - ezeket a szavakat mondta neki akkor nyáron, és elsétáltak a gyümölcsfák illatos gyönyörében. De ennek felidézését nem fejezhette be, mert az élet közbeszólt a némettanár szeretetreméltó személyében, de csak a szavajárását gyakorolta:

-Andersen meghalt, mese nincs! Mi lesz már Martin, nem csináltad ezt meg? - szinte felpattant az asztaltól, persze hála a Mennyei Gondviselésnek, ez nem történhetett meg, fizikai állapotából adódóan.

Utálta ezt a mondást, mélységesen megvetette. Méghogy Andersen meghalt! Hisz a szellemi művek szerzői örökké élnek! Non omnis moriar, a nem halok meg egészen, vajon neki mit jelentene? Bosszantó volt, és soha nem vághatott közbe senki. Gabi persze értékelte volna, ha egyszer beállít egy középmagas férfi korabeli ruhában és szélfújta hajjal, németül beszél, és Andersennek mutatkozik be. Bár hitetlenségére az is holmi kevés lett volna. Mese van! Nekem mindig mese van! - ordított volna a padból egy következmény nélküli világban, de tudomása szerint ez nem az volt. „Eredetileg az élet-sztorid sem mesés, megsúgom” - magyarázta egyszer neki Colin a rózsaszín tengernél. Üvegsziklán ültek. „De te mindig törekedj arra, hogy légy jobb író a sorsnál. Múldd fölül azt, ami úgyis lenne!” - s ezek voltak aznap utolsó szavai, s beugrott a tengerbe, de Gabit nem vihette magával, ő csak ember. Habteste eltűnt a hullámokban. Még most is látná azt a rezdületlen horizontot, amibe felcsap a víz - most is látja, de a tanár épp beleordít a képbe.

-Martin, komolyan mondom, kiváglak innen, ha nem mondod! - s a sejtelemsen felpillantó lány megfigyelhette, miként nyeli el arcát sajátságosan tomboló rohamán vöröslő rózsája. Pokoli jelenség volt, de egyben mulatságos is. Nevetni ilyenen persze az igen drága mulatságok közé tartozott. Senki sem tette, a levegő persze megfagyott.

-Tanárnő, ez nem is vo... - merészkedett az ifjú. Ó, Gabi, hogy pártjára kelne, barátja ha volna! Így nem volt, ahogy az összetartozás halvány jelét is aligha érzékelni lehetett, tán csak a kifejezetten arra kiélezett pillanatokban. Persze ez a lány máshogy érezte, tudta, hogy a társtalanság, bizonyos fokon és határok között élete természetes következménye, ahogy a halál is mindenkié. Na persze nem mindenkié, elképzelt Colin Hanteer halhatatlan fogja véres tengerparti életének, ahogyan a tündekirály is halhatatlan, mint a meg nem születettek, vagy fantáziája ellenálhatatlan ikrei, akik minden pontos részletükben ugyanolyan bájosak. Ők folytatódjanak majdan egy másik agyban, de a probléma szűnjön meg a halál beálltakor, azúrkék kristályok hűsítő nyugalmát várja a haláltól! Nem okozná egyik halhatatlannak sem azt a gyötrelmet, hogy a karjaiban haljon meg. Nem akar drámát, regényt akar. Hogy lányregény e, vagy merő fájdalom, nos azt éppen írja.

-Jó, nekem ebből elegem van, vegyétek elő a füzetet, a tegnapi fordítást nem ússzátok meg, márpedig, mert az igenis házi volt! - ekkor már az asztalra csapott. Szögletes tekintette Gabira terelődött. Ilyenkor megnőtt lapozási sebessége, s azonnal a kívánt fordítására pillantott. Hajaj, ha ezt felolbvassa, lesz itt parádé, mert itt féligazságok vannak félnémetül. Irgalmat!

-Gabi olvasd az elsőt! - rivallt rá kizökkentve abból a meleg párából, amiben élt, ha nem szóltak hozzá. A lány kapkodva szemét kereste a kósza mondatok közt a kellőt. Gépiesen olvasott - természetesen a magyar mondat végéig.

-Mikor kisgyerek volt, minden évben elvitték szánkózni a hegyekbe... - fölnézett. A nő vérbefagyott tekintete nem rezdült. „Tovább!”-ot jelentett ez, egyértelműen, bár a lány fantáziája engedte volna, hogy a mondat német megfelelőjét valaki mással olvastassa fel. Zavarában a mondat láncszemét kereste fejében. Rájött, hogy nincs meg a szókincsben.

-Wenn er ein Kleinkind wäre... - kezdte riadtan, de nem is fejezhette be, a tanárnő robotszerűen felpattant, és a padja előtt termett egy pillanat alatt, hogy szemügyre vehesse az álcát. De hát tényleg megírta! Ő ezt írta! Ő hülye! De hát senki se magyarázza el, ő ezt írta le, ezt, hogy wäre! Ő nem érti, és megint fejleordítás jön, ennek az a módszere, hogy kiabál és hisztizik, ahelyett, hogy tanítana is olykor!

-Ebbe a szoknyába mész az ünnepségre? Igen? - váltogatta a hangszínét, mire már mindenki Gabit nézte. Nem ez volt a cél, hogy mindenki őt bámulja. De nem érezte, hogy bűnt követ el azzal, hogy nem ad igazat egy konzervatív öreglánynak életmarta mérgéből fakadólag.
Bólintott. Gyenge és határozatlan mozdulat volt. Ó, Thranduil, Colin, most segítsetek!

-Ezt a füzetet te szépen újraírod. - rázta a fejét önmaga kijelentésébe beleegyezve a hölgy. - bizony, az egészet. Nem vagy túl igényes rá.
Farkasszemet néztek, az idegösszeroppanás, és a menekülő rettenet. Elszürkült szemek voltak. Aztán tovább olvasták a füzetet.

-Te mindet wäre-vel írtad? A jó ég áldjon meg! - rivallt rá az asztalra csapva, padtársával együtt megrezzentek. - Gabi, idefigyeljél, most kivételesen, én tudom, hogy te „más” vagy, DE, azt ne hidd, hogy neked nem kell mindent ugyanúgy megcsinálni, mint a többieknek! Mi a frászt képzelsz magadról mégis, most mondd el, hadd halljam?!

A levegő megfagyott. Ilyenkor mégis hol van az, hogy az álmok élni akarnak? Meg az újratermő, írandó valóság, és a csodalények? Vigyék innen, messze, messze, az elvarázsolt erdőbe!
S mikor már majdnem megszólalt, mikor épp azt kívánta mondani „nem értettem”, akkor kopogtattak. Vagy csak ő hallotta azt? De nem. Mindenki odanézett.
-Ki az! - szólt oda a nő csípőre tett kézzel. S mikor az ajtó tágra nyílt, majd valami érthetetlen széltől becsukódott az illető után, nos, akkor már senki nem értette, mi zajlik abban az elátkozottnak hitt harminckettes teremben, azon a gyűlöletes hétfő első órai németórán. Valójában csak látták, hallották, telejsen befogadták tagadhatatlannak hitt igazát a valóságnak a diákok, de senki nem tudott szólni.
A jelenség emberalkatú volt, karcsú, magas, szép alakkal, kék kabátja volt - nemesi, s oly elegáns! - alatta fehér inggel. Cipője matt fekete volt, a haja ősz, olyan szeme volt, mint az őznek. Sétapálcát viselt - oly elegánsan! S ahogy belépett, az ember azt érezte, moziban van, de most részese lett a filmnek, csak azt nem fogja föl. Azt érezte, kevert homokórák színes üvegcsöveken folyó homokja összeköti a múltat a jelennel, s összemossa mindeddig írt határait a történelmi koroknak. Az ember úgy vélte ott, hirtelen otthon lett egy siralmas helyből, amit a kényszer éltet. Azt érezte, hogy az élet tartója egy asztal, azon könyvek vannak, és ő is szereplője egynek, ki közéjük belépett, csak, hogy egy egészen régi, más, és távoli regénynek.


-Nagyérdemű asszonyom! - szólt kedves hangja egy poros világból. Szemöldökének árnyas íve, álla ívben hajlott vonulata festményre emlékeztette az embert. A festmény ott volt a teremben is valahol, de a döbbenettől senki nem nézett hátra, mindenki az úriembert figyelte - külsejéből fakadóan bizonyosan úr volt, csak egy letűnt korban, ahol még hölgyek voltak és urak.

-Immáron esztendeje járok itt, midőn egyszer csaknem megemészte a bosszankodás, hallván e zajt, mi fülemet sérti. Előttem nem kedves e szó, s ha meg nem csal képzelődésem, az ifjúság által emez becsülni s érteni nem látszatik, újobban sérteni leginkább. Sok esztendőkkel ezelőtt immár, elmúlhatatlanúl s mindenek felett az kívántatott meg, hogy az oskolákban magyar nyelven tanítasson az ifjúság. Igaz és szép. Azonban eme haszontalan hosszas csevegés és főképp kedvesség nélküli beszéd egészen bánt, engem megsértő nevem alatt vonulván, kiváltképp, mivel valami mennyei trombita arról harsogott, mit hazánk fiainak hagytam, az szép magyar beszéd. Midőn mint jóindulatú ember, azt találhatom, tudatlanságbol ejt fájdalmat e szép és tiszta lelkeken, kik megbecsűlhetetlen ifjai a véres Földnek. Ez nem ideál a távol-jövők oskoláikban, erről figyelmztetésem adom.


Az a nyarakba olvadó melegség, ami a hangjából áradt, az az örök visszahozhatatlanság, ami szavai után maradt, az az arc, az a hang, az a jellem, az az úr, az az ember. Valahol mindenkiben ott élt, mégsem tudtunk róla. Pedig hozzá tartoztunk, mint Mennyei Gondviselőhöz, a csillagok vezéréhez, vagy juhászhoz, ki magához vette nyáját. Vagy talán egy ódon múlt csalfa lidércfénye lett volna, ki egy régi könyvből életre kelt, áthallván poros lapjain, mi megy itt?

-Ne vegye azért rossz néven, ha hallgatni fogok, noha ugyan, legalább még most nem látom szükségesnek, hogy örökre elnémuljunk, hiszen azt sem tudjuk egymásról, élünk e még, vagy megholtunk. - s ezzel tiszteletét adta meghajlítva kedves testét, aztán eltűnt. Az ajtón ment át, de az már nem csapódott vissza. Senki nem rohant utána. Tudták, hogy nem lesz ott. Nem akarták azt látni, hogy nincs. Hinni akarták, Gabi is, ahogyan mindig hinni akart a legszebb álmoknak és képzeteknek, a hallucinogén szerek előidézett képeinek, hinni akart abban, hogy a filmek és könyvek valahol igazak, hogy világuk él, ugyanúgy, ahogy az övé. Továbbképzelte csendben azt a szép embert, milyen a hely, ahol él, ahonnan eljött és ahova visszamegy. Elképzelte, ahogy vérrel írja a naplóját. Sétapálcájával jár-kel a fagyos őszben, és azt hiszik, vízió.

Senki sem szólt a csendbe, az mindig nehéz. A tanár levegőt vett, a lány készen állt a leszámolásra. Három, kettő...
Mikor már minden véget ért, utolsónak hagyta el a termet. Valaki elejthetett egy papírcédulát, mert a folyosón sodródott a lábak által keltett légáramlat viharában. Ez az elvetemült meg felkapta. Elnyújtott betűit lassan megformálta szavakká, s a következőképp hangzott:
„Hogy ősszel a hideg gyötrött, sajnálom. Óhajtom, hogy egyszer megszabadultál légyen gyötréseidtől.”
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.