Váronné Darabos Klára: Napló: Tizenhatodik történet (Napló-gondolatok) (2019. február)
Kinek, mit jelent a napló? Lehet: naponként készített magánjellegű feljegyzések sorozata, irodalmi műfaj. Vagy lehet nagyi napló, macsó napló, csajos napló, E-napló, Dunántúli Napló és még sorolhatnám. Nekem volt egy osztálynaplóm 1983-ból, ami tavaly ismét a kezembe került harmincöt év után. Volt diákjaim osztálytalálkozót szerveztek. Számomra egyértelmű volt, hogy feltúrjam az irattárat és megtaláljam az akkori osztálynaplót. Mit gondolnának volt diákjaim, ha napló nélkül jelennék meg? Nem ugyan az lenne a kép!
Az akkori osztálynaplónk barnássárga, kopott kemény-táblás fedele alatt már igen csak megsárgultak a papírlapok. Akkor még mindent szépséges betűinkkel írtunk az osztálynaplóba, legalább is akkor azt hittem, hogy szépen írtam. Most láttam, hogy néhány betűm nem volt valami szabályos, lehetett volna szebb is a folyóírásom!
Legnagyobb meglepetésemre ennyi idő után csak a lapok sárgultak meg, a golyóstoll kékje még a régi volt. Kinyitottam az utolsó oldalon, végigolvastam pályám első osztályának névsorát. Leültem az irattárba egy poros aktakupac tetejére és minden névhez még mindig tudtam arcokat kapcsolni és nemcsak arcokat, hanem családokat, sorsokat, már felnőtt arcokat is, melyek mára anyukák és apukák arcai voltak. Mindenféle gondolatok, emlékképek kavarogtak benne: az akkori volt főnököm, aki mint fiatal pályakezdőnek bizalmat szavazott. A régi, ma már nyugdíjas kollégák, akik szívélyesen fogadtak, felajánlották segítségüket és én ezt örömmel el is fogadtam. A szülők, akik tanító néninek láttak, annak is szólítottak. A gyerekek az elmaradhatatlan kék nylon iskolaköpenyükben, ahogy várakozással tekintenek rám. Rám az alig 21 éves fehér köpenyes új tanító nénire.
Nosztalgiázásomból a csengetés hangja térített magamhoz, az a csengetés, amely különös dallamot játszott, mert automatára van állítva, nem az, amelyiket egyszer hosszan megnyomott a karbantartó, mikor vége lett az órának. Az a karbantartó, aki minden reggel öt után befűtötte a nyolc tanterem kandallóját, odakészítette a szenesvödröt, hogy napközben sem hagyjuk elaludni a tüzet.
Az osztálytalálkozót Szabolcs szervezte. Sajnos bármennyire is igyekezett az elmúlt 35 év túl hosszú volt. Voltak olyan társai, akikről azóta egyáltalán semmit sem hallott, vagy hallottak a többiek, akikkel addig beszélt. Voltak olyanok, akik külföldre költöztek, vagy az ország másik végében laknak. Azok, akik a környéken maradtak már nagyon kevesen voltak. Végül is az 1983-mas első osztály 39 tanulójából tizenötöt sikerült megtalálnia és meghívnia a találkozóra.
Az étterem előtt találkoztam volt kollégáimmal: egyikük már nyugdíjas, ketten több mint 25 éve másik iskolában tanítanak, és én, aki 35 éve itt tanítok.
Együtt mentünk be az étterembe. Ott ült az a tizenöt gyerek - akik mára már családanyák és családapák - annál a szépen megterített hosszú asztalnál. Annak a tizenöt felnőtt embernek a látványa, ahogy ránk néztek, az semmihez sem volt fogható. Olyanok voltak, mint akkor ott az első osztályban harmincöt évvel ezelőtt. Nehéz volt odaállnom az asztal végéhez, kezemben az osztálynaplóval, nagyon nehéz! Amikor a névsort olvastam, mindig vártam egy kicsit, hogy akarnak-e a többiek valamit mondani, eszükbe jut-e valami arról az osztálytársukról, maradt-e meg valami kis emlékkép, vagy bármi, amit el szeretnének mondani. Persze mi is hozzáfűztünk egy-egy számunkra is emlékezetes esetet. Az enyém Angéla esete volt: alacsony növésű, duci kislány volt, hatalmas fekete keretes szemüveggel, akit édesanyja egyedül nevelt. Minden reggel nagypapája kísérte iskolába. Tesi óra volt, épp kötelet akartunk mászni, ahogy felkapaszkodott a kötélre, már le is huppant és ömlött a szájából a vér, mert elharapta a nyelvét. Aminek semmi hátrányát nem látta az elkövetkezendő években. Ma a kollégám és matematika szakos tanár.
Mari kolléganőm és a többiek is meséltek egy-egy érdekes esetet, amit a mai napig sem felejtettek el. Mire a névsor végére értünk, mindannyian jól szórakoztunk az emlékeinken.
Aztán az a tizenöt gyerek, aki ott volt megnézhette a bejegyzéseket, jegyeket a neve mellett, amiről azt hiszem némelyikük már meg is feledkezett. Elő is kerültek az okos telefonok, hogy megörökítsék a napló egy-egy lapját.
Milyen beírások is voltak abban a naplóban? Osztályfőnöki figyelmeztetések, dicséretek, családlátogatások időpontjai, okai. Versenyeredmények. Kitűnők, elégségesek. Egy-egy problémásabbnak tűnő esetnél beírtam, hogy folyamatos beszédre még nem képes. Mindjárt rosszul is kezdtem érezni magam, mert ez a valaki mára már megjárta Afganisztánt, egy csodás kislány apukája. Egy olyan apuka, akit annak idején a nagyszülők neveltek fel, ilyen remek emberré. Egy másik esetben a családlátogatás oka: apa egyedül neveli kislányát. Ez a kislány mára már többgyermekes anyuka, nemsokára boldog nagymama. Imádja a családját, mindenre képes, hogy tökéletes anyuka legyen és az is lett! Sorolhatnám tovább, de az biztos, hogy mikor ránéztem a megsárgult lapokra, eszembe jutott, hogy az út, amelyet választottak messze vezetett ebből az első osztályból. Azon is elgondolkodtam, hogy mennyire nem láttam, nem is gondoltam volna, hogy egy-egy tanítványomba milyen emlékek maradnak az iskoláról, vagy akár rólam.
Voltak olyan gyerekek, akikről elképzelni sem tudtam, hogy majd idővel egyáltalán kíváncsiak lesznek volt iskolájukra, vagy akár rám. Furcsaságokat produkál az élt! Olyan gyerekektől kaptam vissza pozitív megerősítést, akikkel voltak problémák, gondok, talán csak most láttam meg bennük azt, amit akkor kellett volna! Azoktól, akiktől talán elvártam volna, könnyedén túlléptek ezen. Mint, ahogy a mondás tartja, sokan vagyunk sokfélék, és ez így van jól.
Emlékszem, mikor Szabolccsal találkoztam az utcán és azt mondta a lányainak:
-Látjátok, ez a néni volt az én tanító nénim első osztályban, róla meséltem neked!
Most 2019-ben az e-naplóba írunk, vagyis begépeljük a névsort, jegyeket, feljegyzéseket, ha éppen nem túlterhelt a rendszer, vagy nem fagyott le a gép. Ebben az osztálynaplóban már nem sárgulnak meg a lapok és a golyóstoll kékje sem lesz már kék. Az, hogy szépen írtam, vagy sem, az már nem számít, mert minden egyforma a Times New Roman 12-es betűméretével. Iskolaköpeny már régóta nincs, nem is lesz. Az új tanító néni még mindig tanít, de már nem szólítják tanító néninek. A fiatal kollégákat szívesen fogadjuk, de nincs szükségük a segítségünkre. A csengő minden reggel nyolckor automatikusan megszólal. A kandallócsempék már nem melegítenek, és néha úgy érzem, hogy hiába van központi fűtés az iskolában, mégis fázom!
6288
Petra - 2019. február 06. 20:30:02

Kedves Tollforgató!
Nagyon érdekes és tanulságos történet. Eszembe jutott vajon az én tanító nénim, hogy emlékszik vissza rám? És vajon mit gondol, én hogy emlékszem vissza rá? Szívmelengető visszagondolni rá és az írásodból ítélve azt hiszem a legtöbb valaha volt tanítványod rád is ugyanolyan szeretettel gondol vissza, mint én az enyémre! Smile
Szeretettel gratulálok az írásodhoz!
Üdvözlettel: Petra

6191
Magdolna43 - 2019. február 06. 11:42:34

Kedves Tollforgató!
Örömmel olvastam, szórakoztató írásodat, ami kicsi viszavitt gondolatban a gyerekkorba, amikor az osztálynapló fontos szerepet töltőtt be az életünkben.
Sok szeretettel gratulálok,
Magdi

1403
titanil - 2019. február 05. 11:53:02

Kedves Tollforgató!
Nagy érdeklődéssel olvastam a 35 éves osztálytalálkozóról írt történeted. Meglepő, hogy a 39 fős osztályból csak 15 volt tanuló vett részt a találkozón. Felső tagozatos koromban én is, sőt még fiam is kék köpenyben járt iskolába. Nekik még lehetőségük van megnézni a megsárgult osztálynaplót, de vajon a most tanuló fiataloknak mit jelent majd 35 év múlva az E-napló? Nagyot változott a világ...
Sok szeretettel olvastalak: Magdi Rose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.