Bejelentkezés
Felhasználónév

Jelszó

Regisztráció Elfelejtett jelszó

Kiemelt támogatók
Üzenőfal
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezned.

2019.07.16. 11:48
Szép napot mindenkinek! Coffee cup

2019.07.16. 09:33
Szép napot HM lakók! Éva Rose

2019.07.15. 22:43
A feltöltés befejeződött. Jó éjszakát mindenkinek. Smile

2019.07.15. 22:27
Szép álmokat kívánok szeretettel Mindenkinek! Heart

2019.07.15. 22:06
Sarolta, semmiről nem késtél le. A könyvbe e-mailben kérjük elküldeni az írásokat.

2019.07.15. 11:10
Szép napot mindenkinek. Smile

2019.07.15. 11:10
Kedves Ferenc, várjuk írásaidat e-mailben..

2019.07.15. 09:43
Kedves József! Szeretnek küldeni anyagot az " így írunk mi" kötetbe ! Lehetséges? Köszönettel. Feri.

2019.07.15. 07:28
Jó reggelt, szép új hetet kívánok. gratulálok a pályázati nyerteseknek! Éva

2019.07.14. 21:52
Szép estét és jó éjszakát mindenkinek. Smile

Archívum
Felhasználók
» Legújabb tag: xEsztiix
» Online vendégek: 4
» Online tagok: 1
Zseraldina19
Till Dávid B.: A kecske és gazdája (2019. február)
Hideg november végi éjszaka volt. A csillagok fényét elnyelték a haragosan gomolygó korom fekete felhők, még a Hold sugarai sem tudtak utat lelni közöttük. A falu házai sötétbe burkolóztak, és kéményeiken keresztül füstcsóvákat eregetve halkan szuszogtak az éjjeli csendben. Aprócska település volt ez, még talán kétszázan sem lakták, ezért kitűnően belesimult a környező dombok és völgyek ködös, sivár egyhangúságába. A madarak sem jártak arra, hiszen a magasból talán nem is látták a házakat. Egyedül a templom tornya lógott ki a foltos, moha fedte cseréptetők sokaságából, de az néhány hete ledőlt, amikor az épület kigyulladt. Senki sem tudta, mi okozhatta a tüzet, az emberek már arra ébredtek, hogy a lángok az eget nyaldossák. A megfeketedett kereszt alakú csúcsdísz még most is ott hevert a templom udvarában, a sírok között, félig elmerülve a szürke sárban. Egyébként sem járt arra pap hosszú évek óta, aki pedig ott volt plébános, nyolc éve meghalt. Ahogy telt az éjszaka, lassan szállingózni kezdett a hó. Csak napok kérdése, és az utak valószínűleg járhatatlanná válnak a zord időjárás miatt. Az emberek nem érezték, de ott, a világnak ezen apró szegletében megállt az idő. Nem volt telefon, nem volt távírógép, még postakocsi sem járt. Alexej, a boltos volt az utolsó, aki eljárt a faluból friss áruért, de az egyik útjáról soha nem tért haza. Onnantól fogva az emberek magukra lettek utalva. Idővel mindent sikerült megtermelniük, amire szükségük volt, lassan elfelejtették a külvilágot. A falu közepén egy magas lámpaoszlop ácsorgott. Sápadt fénye messzire elragyogott, de ahhoz gyenge volt, hogy a legközelebbi ház falát megvilágítsa. Már jócskán elmúlt éjfél, az olaj is fogyóban volt, amikor valami váratlan dolog történt. Halk neszek zavarták meg az éjszaka addig töretlen csendjét: egy kabát csapkodása a szélben és a járda repedéseiben megfagyott pocsolyák hangos ropogása. Valaki közeledett a sötétben. A hó sűrűbben kezdett hullani, a szél feltámadt, és valahol a messzeségben felüvöltött egy farkas. A Hold keskeny ezüstsarlója átmetszette a felhőréteget, ragyogása visszatükröződött a házak fehérre meszelt faláról, melyek leleplezték a sötétben bujkáló árnyékát. Egy magas, talpig feketébe öltözött férfi lépett a lámpaoszlop sárgás fényébe. Arcát fekete kendő fedte, fején széles karimájú kalap ült. Lábán bakancsot viselt, kabátja sarka a térdét verte. Bőrkesztyűs kezét a zsebébe rejtve sétált keresztül a kivilágított útszakaszon. Pontosan tudta, hogy kíváncsi szemek lesik minden mozdulatát a leengedett redőnyökön keresztül. Amint elhagyta a fénykört, a lámpa váratlanul kialudt, és sötétség borult az utcára. A Hold is visszatért a felhők mögé. Az ablakok mögött megbújó kíváncsi lakók pedig nyugovóra tértek, bár nem tudtak nyugodt szívvel elaludni. Fejükben egyre csak az a kérdés kavargott, hogy vajon ki lehetett az idegen, és az a kérdés még inkább zavarba hozta őket, hogy mit keres itt?
Másnap reggel már mindenki a fekete kalapos férfiről beszélt, aki reggelre eltűnt. Többen végigjárták a falut, de nem akadtak nyomára. Végül egy kamasz fiúkból álló csapat rohant be a kocsmába lélekszakadva.
- Kifelé suhancok, ezerszer elmondtam, hogy ti ide be nem jöhettek egyedül! - szólt rájuk dühösen a kocsmáros, hiszen valóban el kellett zavarnia már őket egy párszor. A fiúk egy pillanatra megtorpantak, majd amikor az őszes, bajuszos férfi letette az éppen kezében lévő söröskorsót, és megindult kifelé a pult mögül, feltehetőleg azért, hogy elzavarja őket, a kis csapat legbátrabb tagja, egy szőke, szeplős, tizennégy éves forma fiú előlépett a sorból.
- Ne tessék elzavarni minket, uram! Megtaláltuk az idegent. A vén boszorkány, Romanova néni házába költözött!
- Eszed tokja boszorkány, tavaly temettük, fiam - fordult a gyerekekhez egy pultnál ülő nagydarab, kopasz férfi. Régi foltos bőrkabátjából csak úgy áradt a szesz és cigarettabűz - Egyébként meg az a ház lakhatatlan. A tető jóformán beszakadt, kizárt dolog, hogy még egy telet kihúzzon.
A pultos egy pillanatig gondolkodott, majd elhatározta, hogy meg fogja keresni a polgármestert és összehívatja a falugyűlést. Ez így nem mehet tovább, hogy valami kalapos bolond járja az utcákat, és riadalmat kelt az emberek között. Végignézett a vendégein, és némi keresgélés után észre is vette a falu csendőrét. A helyiség közepén álló ötszemélyes asztalon könyökölt, fején valaha piros sapkájában, amely olyan piszkos volt, hogy leginkább egy rohadt almára emlékeztetett. A bal kezében a vodkás poharat, a jobban néhány kártyát szorongatott. Fel sem nézett, még a szájából kikandikáló mezítlábas cigaretta hamuját sem ütötte le. Úgy meredt a rongyos lapokra, mintha az élete függött volna tőlük.
- Yakubov! - kiáltott rá hirtelen a kocsmáros a pult mellől - A vendégem vagy még egy körre, ha elmész megnézni, járt- e valaki Romanova asszony házában! Állítólag ott húzta meg magát az a kalapos.
A már kicsit sem szomjas férfi mosolyra derült, leküldte a maradék italát, majd feltápászkodott az asztaltól, és ügyetlenül botladozva az ajtó felé indult.
- Vidd a csúzlit is, ki tudja milyen ember az, aki éjszakánként járkál, és üres házakba tör be. Egy bolondtól minden kitelik - szólt utána az egyik kártyázó, miután visszacsúsztatta Yakubov lapjait az asztal sarkára, ügyelve, hogy pontosan ugyanoda kerüljenek, ahol társa hagyta őket. A részeg csendőr válaszra sem méltatta, csak odakacsintott cimboráinak, és kifelé menet felmarkolta az esernyőtartóba állított puskáját. Amint becsukódott mögötte a kocsmaajtó, tudta, hogy rossz vásárt csinált. A fagyos szél úgy arcon csapta, hogy menten kijózanodott, és megbánta, hogy nem előre kérte el azt a pohárka vodkát. Ráadásul a falu túlsó végén lakott az öreglány, legalább fél óra járásra, egészen a domb tetején, észak felé.
- Az a rohadék Zakhar - dünnyögte maga elé, a szállingózó hópelyheknek - azt hiszi ő itt az atyaúristen, csak azért mert kocsmát örökölt az apjától. Nagyobb hatalma van, mint a polgármesternek. Persze, mert az is iszik - gondolta a kedves Yakubov. Csak szőtte az elméleteket sétálás közben, átkozott mindenkit, aki egy kicsit is jobb helyzetben volt jelenleg nála, miközben ügyetlenül megtöltötte a puskát. Hiszen valóban nem lehet tudni, mifajta ember ez az idegen.
Eközben a kocsmába visszatért a jó hangulat. A gyerekek nem sokkal Yakubov távozása után leléptek, a többiek újra nekiláttak kedvenc szombati tevékenységüknek. Iszogattak. Nagy volt a mulatság, többen rázendítettek egy furcsán csengő népdalra a télről és a fagyos tájról, amikor egyszer csak kitárult az ajtó, és hideg szél tódult a helyiségbe. Ugyan nem volt annyira hideg, a levegő tüstént megfagyott, amikor az újdonsült vendég belépett a lámpafénybe. A levegő beleszorult az emberek tüdejébe, a dal pedig abbamaradt. A szél hangos csattanással bevágta az ajtót az ismeretlen figura mögött, aki kalapját a bejárat melletti fogasra akasztotta, majd a kabátja gombjaival babrálva a pult felé indult. Érezte magán az utálkozó tekinteteket, de le sem vette a szemét a kocsmárosról, aki éppen egy teli korsóba csapolt sört, és a nagy meglepetéstől észre sem vette, hogy az ital egyenesen az asztalra folyik.
- Elég lesz már, uram - kacsintott mosolyogva az idegen Zakharra, de volt valami furcsa abban a mosolyban. Az arca eltorzult tőle, egészen ijesztő hatást keltett, ahogyan szájával együtt a hosszú, fekete kecskeszakáll is megemelkedett. Szeme sötét, szinte fekete színű volt, sötétbarna haja őszbe vegyült.
- Egy pohár vörösbort szeretnék, ha van - szólalt meg ismét, még mindig mosolyogva, amikor látta, hogy hiába vár válaszra, és fél kézzel a pultra támaszkodott.
- Ha lenne, sem adnék magának! - csattant fel a kocsmáros inkább zavartan, mint dühösen. Nem tudta mire vélni a helyzetet, meg hát ijesztőnek is tartotta az idegen megjelenését - Hiszen azt sem tudom, ki maga, mit képzel, amikor éjszaka jár- kel a faluban? Maga közönséges útonálló! - az utolsó mondatot már jóformán az idegen arcába kiabálta.
- A nevem Demonov Abbadon, és kikérem magamnak ezt a hangot. Egyszerű vándor vagyok, járom a világot. Maga pedig tanulhatna egy cseppnyi jó modort a vendégeivel szemben, hiszen ha már…
- Maga csak ne oktasson engem! Mit képzel, hogy csak úgy beállít ide? - szakította félbe a most már céklavörös fejű vendéglős, és odacsapta a teli korsót az asztalhoz, amely azonnal ezer darabra törött, csak a füle maradt a kezében. A kiabálást egyetértő moraj követte a vendégek között, többen fel is álltak, hogy ha kell, kidobják az idegent, aki csak állt a pultnak támaszkodva, továbbra is kesernyésen mosolyogva. Tudta, hogy az egyik kövér, kopasz kocsmatöltelék egy sétapálcával a kezében ütésre készen ácsorog a háta mögött, de csak akkor szólalt meg, amikor látta, hogy a kocsmáros alig észrevehetően biccent neki, hogy cselekedjen.
- Nem ajánlom - mondta az idegen, amitől a támadó félbehagyta a mozdulatot, és a pálcát továbbra is a magasba emelve hátrált egy lépést. A férfi hangja egészen megváltozott, ráadásul a mosoly is lehervadt az arcáról - Alávaló, sunyi féreg - fűzte hozzá a fél perccel azelőtt még mindenre elszánt támadójának címezve, majd benyúlt a pult mögé, megragadta a kupicát, amelyben a Yakubovnak kimért vodka pihent, egy hajtásra kiitta, aztán a poharat a pultra csapva szembe fordult a többi vendéggel, és végigmérte őket.
- Férgek vagytok ti mind - köpte oda nekik, majd mielőtt bárki szólni tudott volna, fájdalmas nyüszítés hallatszott a kocsma elől.
- Istenem, ez az én kutyám! - kapott a fejéhez a sétapálcás férfi, majd azonnal a kijárat felé indult. A többiek követték. Mire az idegen utolsóként átlépte a küszöböt, már mindenki a földön fekvő állatot bámulta. A kopasz a hóban elterülő állat mellett térdelve motyogott valamit, közben az orrát szívogatta. Arcát elborították a könnyek. A kutya még lélegzett, de szájából vér csordogált, szemeiben elpattantak az erek. Egy percen belül el is pusztult. Az embereknek csak ekkor tűnt fel, hogy nem a kutya volt az egyetlen állat, amely a kocsma előtt megjelent.
- Kinek a kecskéje ez itt? - hallatszott egy kérdés valahonnan.
- Amikor kijöttem, a kutya mellett állt - szólalt meg valaki más az emberek közül.
A kopasz erre felkapta a fejét, és tekintetével a szóban forgó állat után kezdett kutatni. Nem kellett sokáig keresnie, szinte azonnal észrevette a hatalmas jószágot. Szőre fekete volt, mint a szén, szarvai hosszan nyúltak felfelé, a szemei pedig egészen narancssárgán csillogtak a ködös naplemente által vörösre festett félhomályban.
- Te… Most eltöröm a nyakadat, te sátán fattya! - fröcsögte a kopasz, és el is indult felé.
- El a kezekkel, az az én kecském! - szólalt meg egy hang, de az emberek hiába forgolódtak, nem találták a forrását. Biztosak voltak benne, hogy az idegen szólt, többen visszamentek a kocsmába, de hiába keresték, a helyiség üres volt. Mire rájöttek, hogy a kalapos férfi kereket oldott, a kecske is eltűnt. Egy órán belül már az egész falu az idegenről beszélt, hamarosan már csak Kecskésnek hívták maguk között. Akik látták őt a kocsmában, és tanúi lehettek a kutya halálának, inkább kerülték a témát, mert tudták, hogy az az ember rendkívüli. Rettegtek tőle. Estére már öt különböző történet keringett a faluban a délutáni esetről, sokan azt pedzegették, hogy az idegen gonosz, vagy talán nem is ember. Néhány fiú elhatározta, hogy nem rettennek meg a Kecskéstől, és éjszaka meglesik, miben mesterkedik. Korábban, mivel nem volt mitől félteni a gyerekeket, a szülők minden aggodalom nélkül elengedték őket éjszaka a barátaikkal, most azonban a legtöbben hallani sem akartak a kiruccanásról. Végül csak a három legidősebb gyereket engedték el, így a már jól összeszokott nyolc fős baráti kör igencsak megcsappant. Felix, Georgij és Iosif, vagy ahogyan ők nevezték egymást: Felja, Goscha és Soso, voltak csak tizenhét évesek, őket, már ha akarták sem tarthatták volna vissza a szüleik a nagy kalandtól. A biztonság kedvéért azért végigjárták a többiek házait, de csalódniuk kellett, mert senki nem tudott csatlakozni hozzájuk.
- Az a sunyi Mischa fogadok, hogy berezelt - mondta gúnyosan Soso, miközben a magas domb felé sétáltak, amelynek a tetején Romanova néni háza állt - Ő is egy hónap múlva tizenhat, nem hiszem el, hogy nem engedték el velünk, amikor farkasra járnak vadászni az apjával!
- Jaj, ne csináld már, barátom - vetette közbe a mindig jóhiszemű Goscha - ne feltételezz ilyesmit, ha nem vagy biztos a dolgodban. Meg hát ne feledjük el Tolja bá’ kutyáját se. Senki sem tudja mi a frász…
- Az a rohadt dög meg is érdemelte, múltkor is megkergetett - vágott közbe Felja.
- Talán nem kellene hergelni az állatokat, cimbora. Érdekes, hogy mindig te jársz így -mosolygott rá gúnyosan a barátja.
Ezek után egy szó sem hangzott el, amíg a valaha kékre mázolt magas fakerítéshez nem értek. Ismerték a helyet, gyakran jártak ide még fiatalabb korukban, az öreglány rendes volt hozzájuk, ha sütött, mindig megkínálta őket pogácsával. Amikor a fiúk a kapuhoz értek, sejtelmesen összesandítottak, és ebből tudták, mostantól egy szót se többet, mert nem szabad lebukniuk. Goscha, mivel ő volt a legerősebb, lehajolt, hogy bakot tartson társainak. Felja volt a legsoványabb, ezért ha ilyesmit csináltak, mert bizony ebben gyakorlottak voltak, mindig ő ugrott át, hogy aztán belülről kinyissa az ajtót. Ezúttal erre nem volt szükség, mert Soso kis híján beesett az udvarra, amikor fél vállal a kapunak támaszkodott.
- Mi a fene, még csak be sem zárta? - suttogta Felja, aki őszintén megörült, hogy nem kell beugrania. Kezdett elhatalmasodni rajta az izgalom. Még magának sem merte bevallani, de valahol mélyen félt az idegentől. A ház szinte romos állapotban volt, úgy nézett ki, mintha a legkisebb vihar is képes lenne összedönteni. Repedezett falak, foghíjasan álló tetőcserepek, amelyek lehullott társai most összetörve hevertek a ház körül. Aprócska épület volt, csupán három szobából állt, de most valahogy az esti szürkeségben óriásként magasodott a fiúk fölé. Úgy tűnt, teljesen üres. A bejárati ajtót bezárták, az ablakok pedig mind zárva voltak. Megpróbáltak benézni rajtuk, de a holdvilág kevésnek bizonyult, hogy rendesen belássanak. Percekig ácsorogtak, és lesték a házat, de egy árva nesz sem hallatszott ki az ódon falak közül. Már éppen indulni akartak, amikor Goscha odahajolt a barátaihoz, és fojtott hangon odasúgta nekik:
- A hátsó szobába nem néztünk be!
A két másik fiú arcán pontosan tükröződött, hogy mit gondolnak erről az ötletről, de nem akartak gyávának tűnni, ezért egy szót sem szóltak, csak biccentettek, és elindultak a ház fala mentén, vigyázva, hogy lábukkal messze elkerüljék az összetört cserepeket. A nagy csendben még a legkisebb zajoktól is óvakodtak. Mikor azonban elértek a keresett szoba ablakához, amely a hátsókertre nyílott, azonnal tudták, hogy valami nincsen rendben, és mindhármuk agyán átfutott néhány félelmetes gondolat. Az üveg ugyanis zölden világított. A fiúk még csak hasonlót sem tapasztaltak soha életükben, ezért ezen a ponton egy pillanatra inukba szállt a bátorságuk, és mindhárman hátráltak pár lépést.
- Mi a bánat az - suttogta Soso olyan halkan, amennyire csak bírta, hang is alig hagyta el a száját.
- Nem tudom- fogta meg barátja csuklóját Felja, mert látta rajta, hogy az nem bírja sokáig, a legapróbb váratlan zajra is képes lenne lélekvesztve hazarohanni, akkor pedig biztosan lebuknak.
Csak álltak ott a sötétben, földbe gyökerezett lábakkal, szemüket le sem véve a világító ablakról. Mivel elfutni nem akartak, tovább ácsorogni meg nem mertek, úgy határoztak, hogy ha már idáig eljöttek, most nem fordulhatnak vissza, és ha törik, ha szakad, benéznek azon az ablakon. Hála az égnek a párkány nem volt olyan magasan, hogy lábujjhegyre állva ne láthatnának be felette. Lassan, ügyelve, hogy ne csapjanak zajt, közelebb osontak a falhoz, közben fokozatosan egyre lejjebb hajoltak, ha valami váratlan történne, villámgyorsan az ablak alá tudjanak bújni. Rettegtek, hogy egyszer csak megjelenik valaki az ablakban, de szerencsére nem így történt, gond nélkül elérték a falat. Egymásra néztek, majd lassan felegyenesedtek és benéztek az ablakon. A látvány néhány pillanatig olyan volt, mintha valami zöldes köd gomolyogna odabent a repedező fehérre meszelt falak között, de amikor a szoba közepére tévedt a tekintetük, észrevették, hogy legalább két tucat gyertya világít a padlón, kör formában elrendezve. A kör közepén a kalapos férfi ült, kezében egy hatalmas fekete pipával, amelyből méregzöld füst ömlött kifelé. Nagyokat szívott belőle, közben folyamatosan ringatózott ültében előre - hátra, és valami furcsa, a fiúk számára ismeretlen nyelven motyogott. Jóformán nem is formálta a szavakat, a dallamtalan maszlag mégis magával ragadta őket. Fülbemászó volt. Ekkor az egész szobában szétterülő füstből egy kecske alakja bontakozott ki, ahogy két lábon ugrándozott, mintha táncolna, és istenítené a kalapost.
- Tűnjünk innen, de rögtön - mondta a középen álló Goscha a lehető leghalkabban, bár a hangja remegett a félelemtől. Csoda, hogy egyáltalán meg tudott szólalni. Megragadta két barátját és elvonszolta őket az ablaktól. Mind a hárman sokkos állapotba kerültek. Összenéztek, majd vettek egy nagy levegőt, és kiosontak az udvarról. A levegő borzasztóan lehűlt, de nem érdekelte őket, amint a kaput behúzták maguk mögött, őrült rohanásba kezdtek, meg sem álltak a falu központjáig, ahol végül mindhárman kétrét görnyedve, fuldokolva igyekeztek levegőhöz jutni, és kitalálni, hogy kinek szóljanak.
- Mindenek előtt menjünk be a templomba imádkozni, én nem bírom, ez maga volt az őrület - zihálta Soso, miközben hüvelykujjával a tér szélén magasló megcsonkított toronyra mutogatott.
- Igazad van, menjünk be, hátul a sekrestye ajtaja nyitva van - köhögte Felja, majd felegyenesedett, és barátait támogatva megindult a nagy épület felé.
- Hogyan jutunk át a kerítésen? - kérdezte Goscha a kapu előtt állva, amikor végre újra kapott levegőt - Átmászunk?
Választ nem kapott, a többiek csak bólogattak. Arcuk még mindig rákvörös volt, nem akartak szimpla helyeselésre értékes levegőt pazarolni, örültek, hogy végre képesek egy másodpercnél tovább benntartani azt. A vaskerítés hideg volt és nedves, borzasztóan csúszott. Szerencsére Goscha és Felja át tudtak mászni baj nélkül, de harmadik társuk pont a tetején, amikor a bal lábát igyekezett átemelni a hegyes vastüskék felett megcsúszott, és a kerítést belülről övező bokrok közé zuhant. Goscha odarohant hozzá, hogy segítsen, de Soso néhány karcolással megúszta a mutatványt, bár sokáig sántikált még utána. Felja eközben elindult, hogy kinyissa a hátsó ajtót, de amikor a templom oldalánál, a sírok között vágott át a sáros füvön, húsz percen belül immáron másodszor érezte úgy, hogy a lába a talajhoz fagyott, és mozdulni sem tud a rettegéstől. Úgy állt ott, mintha kővé dermedt volna. Kisvártatva ezt barátai is észre vették, végül a még mindig sántikáló Soso szólt oda neki:
- Mi van Felja, odafagytál? - megpróbálta egy kicsit enyhíteni a feszültséget, de amikor Goschávan barátjuk mellé értek, háborogni kezdett a gyomra, és ott helyben kiadta félig megemésztett vacsoráját.
- Istenem… - rebegte Felja, és érezte, ahogyan egy könnycsepp végigfut az arcán.
A fiúk előtt a templom letört keresztje állt a sáros földbe szúrva, rajta pedig a meztelenre vetkőztetett Yakubov lógott holtan. Testét vas szögekkel erősítették a hatalmas fadarabhoz, lábát eltörték, fejét kopaszra borotválták.
- Ki képes ilyet tenni? - zokogta Goscha valahonnan a többiek mögül.
Válaszként csak szipogást kapott, de legbelül mind sejtették, hogy ki a vitte végbe ezt a szörnyűséget.
A nap éppen csak megjelent a horizonton, és az ég még sötét volt a falu felett, amikor a kakasok kukorékolni kezdtek. A borzalmas hír hamar szárnyra kapott, úgy repült keresztül a házak között, mint egy vak denevérraj az éjszakai égbolt sötét birodalmán. Az óra el sem ütötte a hatot, az emberek már a templom előtt gyülekeztek. A gyerekekhez hasonlóan ők sem értették, hogy ki képes ilyesmit tenni, zavartan bóklásztak a sírok között, de tekintetükkel messze elkerülték a deres keresztfát, pedig órákkal azelőtt levették róla a holttestet. Végül, miután mindenki, aki akarta, szemügyre vette a tetthelyet, az emberek lassan a főtérre sétáltak. A gyülekezőpont a templom előtt elterülő, macskaköves tér lett. Vártak. Maguk sem tudták, hogy mire, talán valami csodára, vagy isteni sugallatra, de sajnos csalódniuk kellett. Senki sem mert hangosan megszólalni, csak néhányan sutyorogtak a hátsó sorok valamelyikében. A három barát, akik miután mindent részletesen elmeséltek a társaiknak, mély hallgatásba burkolózott, és egytől egyig azt kívánták, bárcsak álmodnának, vagy legalább, ha mégiscsak ez a valóság, el se indultak volna tegnap este. Fekete felhők kezdtek gomolyogni a falu felett, a szél is feltámadt. Apró cseppekben szemerkélni kezdett az eső. Szárnysuhogás hallatszott, egy nagy fekete holló érkezett az erdő felől. Tett néhány kört az esőben ácsorgók felett, majd ereszkedni kezdett, és végül a templomudvarban ácsorgó ősrégi harangláb tetején foglalt helyet. Fekete szemével végignézett a kis csoporton, amely nem lehetett nagyobb, mint ötven fő, majd úgy döntött máris megunta a pihenést, ismét szárnyra kapott, és egy elegáns félkört leírva a levegőben, eltűnt a templom mögött. Lassú léptek zaja törte meg a csendet, a polgármester is megérkezett végre. Két megtermett, marcona alak kísérte, oldalukon pisztolytokkal, vállukon puskával. Ők ketten jelentették a falu rendfenntartó erejét. Barna kabátjuk térdig ért, csizmájuk sarka hangosan csattogott a kövön. A polgármester nehézkesen felcammogott a templomlépcső ötödik fokára, ahonnan már mindenki jól láthatta, pufók kezével megtörölte a szemét, majd üdvözölte az embereket. Meghallgatta a fiúk történetét, majd Tulja kutyájának tragikus sorsát, és a kocsmáros beszámolóját is. Gyorsan számba vette a lehetőségeket, nem akarta húzni az időt, mert ebédre már otthon akart lenni, ezért úgy határozott, hogy másnap minden érintettet és Yakubov egykori haragosait egyesével kihallgatja a lakásán, a csendőrség megmaradt tagjainak jelenlétében. Amikor tervét az emberekkel is közölte, elégedetlen morajlás futott végig az összegyűlt csoporton.
- Akkor már késő lesz - hangzott fel egy mély hang valahonnan a harmadik sorból.
A polgármester ügyet sem vetve bejelentése negatív fogadtatására hangosan sóhajtozva elindult lefelé a lépcsőn, de valaki a sorok közül előlépve útját állta. A kocsmáros volt az.
- Le kell tartóztatnia azt az embert - emelte fel a hangját, miközben megragadta a pufók kis ember vállát, és maga felé fordította - Megölte az egyik emberét!
- És mégis mivel bizonyítja ezt? - vonta össze a szemöldökét a polgármester - Bár voltaképpen jobban érdekelne, hogy milyen jogon engedi meg magának ezt a hangnemet velem szemben?
- Értse már meg, hogy lépnie kell valamit… Figyelt maga egyáltalán a fiúkra? - kiáltotta magából kikelve a kocsmáros.
- Az ég szerelmére Zakhar, maga ostoba, ezek csak gyerekek, mindenfélét összehazudnak - mondta dühödten a polgármester.
A kocsmáros egy pillanat alatt elvörösödött a méregtől, majd miközben a mellettük álló három fiú kórusban bizonygatta, hogy igazat beszélnek, elöntötte az indulat, és gondolkodás nélkül arcon köpte a polgármestert, amiért az ostobának nevezte. Rögtön meg is bánta a tettét, amikor a szeme sarkából észrevette a közeledő puskatust. Hatalmas ütést kapott, karját homlokára szorítva dőlt hátrafelé, majd lábait széttárva, eszméletlenül terült el a földön. Feje hangosat koppant a jeges kövezeten. Az emberek többen Zakharéhoz hasonló véleményen voltak, rettegtek az idegentől. Mindenki fejében az a kérdés járt, hogy vajon ki lesz majd a következő áldozat, kinek a gyerekeit rabolja majd el a kalapos szörnyeteg. Az asszonyok eközben az ájult mellé térdeltek, megpróbálták magához téríteni, de nem jártak sikerrel. A polgármester az arcát törölgette éppen, amikor egyikük zokogásban tört ki. Zakhar meghalt. Ekkor elszabadult a pokol. A téren ácsorgó csapat hamarosan két részre szakadt, azokra, akik védeni, és azokra, akik megbüntetni akarták a polgármestert. Óriási verekedés tört ki, rövidesen az emberek azt sem tudták, kit csépelnek, csak ütötték, aki az útjukba került. Néhány perccel később elhangzott az első lövés. Valaki felordított. A falu népe üvöltve rontott egymásnak, a küzdelem rövidesen olyannyira elfajult, hogy a helyszín csatatérré változott. Voltak, akik a holtan estek a földre, mások a vérben kúszva igyekeztek kijutni a többiek lába alól, de senki nem járt sikerrel. Mindenki elveszítette az önuralmát.
Mikor az első lövés eldördült, Felja az oldalához kapott, és egy hangos üvöltéssel a földre zuhant. Goscha megpróbálta elhúzni barátját, de valaki rájuk esett, és ők ketten magatehetetlenül dőltek el a kövön. Mire Soso is odaért, hogy segítsen barátain, Felja már nem élt. A két barát összenézett, Goscha kihámozta véres kezét halott barátja szorításából, és könnyes szemmel a polgármestert védő csapatnak rontott. Teljes volt a káosz. Soso csak sírt a holttest felett, amíg éles fájdalmat nem érzett a tarkóján. Kezével a vérző fejét szorongatva hátra fordult, és látta, hogy az egyik csendőr áll előtte. A férfi végigmérte a fájdalomtól eltorzult arcú fiút, majd kéjesen mosolyogva puskájával a homlokára célzott. Soso látta a férfi tekintetén, hogy valami nem stimmel vele. Nem pislogott, őrület csillogott a szemében, írisze enyhén vöröses árnyalatot öltött. Ekkor dörrent el a második lövés. Az egyenruhás hahotázva rántotta hátra a puska fogantyúját, miközben a töltényhüvely csilingelve a földre hullott. Ekkor egy nagydarab férfi ugrott oda hozzá, arcon csapta, majd, amikor a csendőr elesett, rátérdelt és puszta kézzel megfojtotta. Eközben Goscha is megsebesült, valaki megvágta a lábát egy késsel. Látta, hogy erősen vérzik, ezért elmenekült a küzdelem középpontjából. A földön kúszva barátai után kezdett kutatni. Mikor észrevette a két, egymás mellett heverő testet, zokogásban tört ki, és két kézzel a macskakövet püfölve melléjük mászott. Nem értette, mi ez az őrület, miért viselkednek így azok az emberek, akik eddig egyetlen rossz szót sem szóltak egymásra? Összezavarodott. Nézte, ahogy egyre többen esnek a földre tőlük néhány méterre, lövések dördülnek a kiáltások között, és egyszer csak megakadt valamin a szeme. Egy kicsi zöld füstpamacsra a levegőben. Megtörölte a szemét, majd hunyorogva kutatni kezdte a füst forrását. Nem kellett sokáig keresnie, szinte azonnal észrevette a templomlépcsőn ücsörgő feketekalapos férfit, amint a nagy, fekete kecskével maga mellett pipázgat, és a verekedő embereket bámulja. Ekkor Goschának leesett a tantusz. Körülnézett a földön, majd amint meglátta, gyorsan felkapta a halott csendőr puskáját. Egyetlen golyó maradt benne. Vállához emelte a fegyvert, majd az irányzékkal óvatosan a levegőben egyensúlyozva a kalapos férfi fejére célzott. Vett egy nagy levegőt, majd leadta a lövést. Elhibázta. A golyó néhány centiméterrel a fekete kalap felett suhant el, majd a templom boltíves kapujába csapódott. A férfi még csak meg sem rezzent, mintha előre tudta volna, hogy a golyó el fogja kerüli. Kifújta a zöldes füstöt, majd egyenesen Goschára nézett, és ujjait a levegőben billegetve integetett neki. A fiú nem tudta mire vélni ezt a mozdulatot, de ugyanakkor a háta mögött álló, pisztolyával éppen őt célzó öregemberről sem tudott. A lövés hangja teljesen elveszett a sebesültek fájdalmas sikolyai között. Mire a lemenő nap vörös fénye kibukkant a lassan oszlani látszó felhőréteg mögül, a zaj teljesen elhalkult. Csend ült a falun, a halál csendje. Az épületek közül több kigyulladt, mindenütt halottak hevertek. Néhányan, akik még életben voltak, halkan nyögdécseltek egy-egy kihűlt vértócsa közepén, de ezt leszámítva nem volt jele életnek.
A ropogó tűz és a levegőben szállingózó hópelyhek a közelgő karácsony hangulatát idézték. A faluból kivezető földes út néhány-száz méterre a település határától egy domb tetejére kúszott, ahonnan csodás kilátás nyílt a völgyre, amint a messzi hegyek árnyékában, végtelen fenyvesek közt elbújva rejti magába az aprócska házakat. A hely szépsége ezúttal inkább volt nérói, mint festői, de a kalapos mégis örömét lelte az egyre sötétedő, még kékes égbolton kavargó fekete füstcsóvák látványában.
- Gyönyörű, nem igaz? - szólalt meg mély, rekedt hangon a lábai mellett álló kecske.
- Azt meghiszem, Mester! - simított végig szakállán a férfi, majd sarkon fordult, és egy hamis dallamot fütyörészve elindult a magas fenyők között vájt hófedte úton. A kecske kisvártatva követte.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Holnap Magazin cookie-kat/sütiket használ, mint a legtöbb weboldal. Tovobbi információk a sütik kezeléséről..
Kattints a Megértettem gombra az elfogadáshoz és az információ sáv bezárásához. Amennyiben nem teszel semmit, automatikusan úgy tetekintjük, hogy elfogadod a sütik kezelését.