Kedves Látogatók! Magazinunk internetes oldalát hosszabb fejlesztést követően 2020. október 3-án egy megújult oldalra költöztetjük. Az adataitok költöztetése meg fog történni, személyes profil, írások, hozzászólások az új oldalon is elérhetőek lesznek, azonban privát üzenetek, fórum beszélgetések és üzenőfali beszélgetések átköltöztetésére nincsen lehetőség! Kérjük, ha ezekben van számotokra fontos információ, mentsétek el magatoknak 2020. október 2-ig!
Továbbá kérünk mindenkit, hogy a profilban beállított e-mail címet ellenőrizze, változás esetén a profilját frissítse.!
További részletek az emailben kiküldött tájékoztatóban! Üdvözlettel: Szerkesztőség

Bogárné Sárközi Ilona: Zsiga bácsi
Akkoriban ötven fillér volt egy kis adag fagyi. Erre már csak a velem egykorúak, vagy nálam idősebbek emlékeznek. Hatalmas nagy udvarban laktunk, minden családban minimum két-három gyerek, Kozma néninek volt tíz is, sőt még egy kislányt örökbe is fogadott. Egyformán csórók voltunk, ez nekem nem okozott különösebb traumát. Imádtam a pörkölt illatú vasárnapokat, mert akkor, legalább egyszer egy héten jóllakhattam. Különlegességét, hangulatát a fagylaltárus érkezése koronázta meg. Ujjongva, lelkesen ugráltunk körülötte, persze, csak akkor., ha ki tudtuk könyörögni a fagylalt árát.
Hogy történt, hogy nem, egy júliusi verőfényes kora délután egy egész forintot szorongathattam a markomban. Apámnak jókedve kerekedett, így történt meg, hogy könnyelműen adakozott. (Nem tartotta meg jó szokását.)
Spuriztam kifelé, meg ne gondolja magát, és már előre számban éreztem az eper és vanília semmi mással össze nem téveszthető csodás ízét. Alighogy kézbe kaptam, egyszerre csak kihuppant a kezemből. Szipogva néztem, ahogy a homokban landol. Legszívesebben kifutottam volna a világból, de mozdulni sem tudtam. Apám öklét rázva, dühösen csörtetett felém.
- Hogy lehetsz ilyen ügyetlen? Nézd, mit csináltál, kidobtunk az ablakon egy forintot. Nem kapsz újat, ugye ezzel tisztában vagy?!
Nem válaszoltam, csak bűntudatosan lehorgasztottam a fejem.

Zsiga bácsi közeledett, akit nagyon szerettem, mert az egyetlen volt ötéves kis életemben, aki meghallgatott, mesélt nekem, és emberi lényként kezelt. Tőle nem kellett félnem, elbújni a haragjától, ő soha nem emelt volna kezet rám.
Ezúttal is vidáman érkezett, de lelohadt a jókedve, amikor meglátta, hogy kis "védence" sír.
- Mi a baj Pistikém? - fordult apámhoz, aki megvonta a vállát, és egykedvűen közölte, hogy most rohan, mert várják a kártyahaverok. Ezzel el is viharzott.
Ketten maradtunk Zsiga bácsival, aki lenézett a földre, és már tudta, mi a nagy bánatom és leszidásom oka.
- Gyere kislány, veszek én akkora adag fagyit az én tündérkémnek, hogy az egész világ téged fog irigyelni. Na, gyere!
- Nem szabad! Nem, mert kikapok! - csak ennyit nyögtem ki, miközben maszatos kezemmel egy éppen legurulni készülő könnycseppet törölgettem.
- Mondd, bántanak? - lehajolt hozzám, és megsimogatta az arcom.
- Neem, csak ha rossz vagyok! - feleltem.
- Rossz? Hogy lennél Te rossz? Figyelj csak! Mi is a kedvenc meséd?
- A Többsincs Királyfi! - harsogtuk egyszerre, s ezért egy régi megállapodásunk szerint egy nagy ölelés járt.
- Hozom a könyvet, addig a hátsó udvar legutolsó padjára szépen leülsz, és megvársz! Sietek!
Alig pár percig kalimpáltam vézna lábaimmal, Zsiga bácsi máris érkezett. Egyik kezében a már agyon olvasott, imádott könyv, a másikban egy francia krémes. Lehuppant szorosan mellém, s míg én majszoltam, ő felolvasta a legkedvesebb meséimet, míg be nem esteledett. Jó éjszakát kívántunk egymásnak, a holnapi viszontlátás boldog tudatában.

Az igazak álmát aludtam, amikor elragadta a halál. Másnap kerestem, elmentem a padunkhoz is, de ott csak a sütemény papírja árválkodott. Feltűnt, hogy a felnőttek nagyon szomorúak, s mivel nyaggattam a szomszédokat, Ilus néni elárulta, hogy Zsiga Bácsi messzire költözött. Olyan nagyon messzire, ahonnan még senki nem jött vissza.
Évekig ültem egyedül a kettőnk padján.Fél hangosan beszéltem hozzá, és vártam, mindhiába. Álmodtam vele, de ezek az álmok zavarosak, érthetetlenek voltak. A lelkemben örökké él, aki megtanított feltétel nélkül szeretni, önzetlenül adni, és akinek a legnagyobb szerepe volt emberré válásomban.
Hiszek az újbóli találkozásban. Ott csücsülünk majd ketten fent az égi padon, úgy, mint régen, és szavak nélkül is érteni fogjuk egymást.

Budapest, 2019. február 7.
6191
Magdolna43 - 2019. február 08. 10:40:53

Kedves Icu,
Örömmel olvastam történetedet Zsiga bácsiról, sok gyerek mellé elkelne egy ilyen jóságos Zsiga bácsi.
Sok szeretettel gratolálok,
Magdi

524
BogIcu - 2019. február 08. 09:15:36

Kedves Klári!

Sok-sok ilyen Zsiga bácsira lenne szükség. Kapaszkodóm volt, lelki társam. Ennyi év távlatából is szeretettel, rajongással gondolok Rá.

Köszönöm a hozzászólásod, mindig nagyon örülök Neked.
Szeretettel: IcuRose

6081
varonklari - 2019. február 08. 08:48:06

Kedves Icu!
Zsiga bácsi egy „arany ember” volt. Igazán megható szeretettel írtál róla.
(Istennek mindannyiunkkal terve van, Zsiga bácsival is nagy terve volt, ami sikerült is!)
Szívhez szóló történetedhez szeretettel gratulálok: KláriHeart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.