Gödri Apolka: Édesvizű tenger, keserű emberek
I. Fejezet

Néha kinyílik egy ajtó és feltárul a végtelen...

Én is valahogy így kerülhettem egy meghatározhatatlan helyen levő tengerre a gondolámmal.
Valójában sétautat tettem volna, nem állt szándékomban kihajózni a nyílt tengerre. Főleg nem útitárs nélkül !
Köd fátyolozta be a végtelen tenger vizét. Lassan, némán fodroztam a vizet az evezőmmel, azon töprengve, hogyan juthattam ide. Hasztalanul. Mégis ki tudná megmagyarázni, hogy egy velencei gondolás átlagos sétaútja közben , hogyan csöppen a nyílt vízre ? Tehát nem törekedtem megfejteni kérdésemet.
Bizonytalanul merítettem merítettem az evezőmet a vízbe. Bár inkább a magabiztosság jellemző rám, most úgy éreztem, hogy mély pánik kerít hatalmába. El nem tudtam képzelni hol vagyok... Az ingem teljesen átnedvesedett a köd párájától. Görcsbe rándulva a hideg ruhám érintésétől és a pániktól, a szülővárosomra, az otthonomra gondoltam.
Jó dolgom volt Velencében ... még egy kis ideig igazán élvezhettem volna mulandó életemet. 19 évesen mi mást kívánhat egy magamféle férfi ? Tonió, igencsak meguntad életedet, mikor ide eveztél... - gondoltam magamban miközben kémleltem a végtelen ürességet mit lelkemben is éreztem. Visszafojtott lélegzettel, reszketve álltam az imbolygó padozaton... Mindenhonnan a végtelen kiszámíthatatlanság vett körbe, miről nem tudtam mit rejt...
-Nem szeretem a kiszámíthatatlanságot!-sziszegtem támadód az egyre jobban körülvevő ködnek,...tudta, hogy félek tőle, s ő a fenyegetőbb számomra. Remélve, hogy az alvásban megnyugvást találok, a hajópad alá húzódtam, magamra terítettem egy schiavinát, és nem emlékszem, hogy sokat forgolódtam volna, egyből nehéz súlyokat küldött szememre az álom.
Mikor felkeltem szintén köd volt. Zavart voltam és elveszett..nem tudtam, hogy milyen napszak van. Gyengének éreztem magam... Itt köd eltörölte az időt... a teret..., az otthonom. Tudtam, hogy senki sem lát, de úgyis szégyelltem sírni... de... ez a hely nem az a hely volt, ahol magam irányíthattam az érzelmeimet. Éreztem, hogy a sok dermesztő hideg után egy kis meleget érzek... a könnyem melegét. Magam is elcsodálkoztam, ahogyan az érzelemmentes arcomat szántották végig a könnyek.
Ijedten megmosakodtam a jeges vízben. Ekkor megdöbbenve tapasztaltam, hogy a víz, mellyel mosakodtam, édes volt. Ahogy a markomban tartottam a vizet, a ködön átszűrődő fénysugarak, melyek áttörték magukat a ködrétegen, láttam, hogy ezüstösen csillog, s ezt a ragyogást apró, fickándozó kis lények okozzák. Aprók voltak és megfoghatatlanok. Visszacsorgattam a vízbe. Nem lehetett tenger...
Hirtelen foszladozni kezdett a közömbös köd, és megjelent a derűs napkorong az égen, és percről percre melegebb lett. Megborzongtam. A víz tele volt tömérdeknyi apró, fickándozó lénnyel, mik a napfényben gyémántos ragyogással tündököltek. Ámultam a látványtól, mely elém tárult. Elkezdtem élvezettel evezni közöttük, mígnem a horizonton feltűnt egy sötét folt. A lágy vízbe ágyazva, mint bölcső ringott a messzeségben ... a szárazföld ! Megindultam, kezdtem evezni feléje. Éreztem, hogy van értelme az életemnek. S ahogy kezdtem egyre közelebb érni a szárazföldhöz - mert az volt - egyre sűrűbben ficánkoltak a tündöklő, apró lények a vízben.
Izgatottan már kikötni készültem, mikor arra lettem figyelmes, hogy a szárazföld fölött is áramlanak a kis, sziporkázó lények, és a víz felé tartanak. Mindegyik sorra alábukott és elvegyült a többi közt. Azon tűnődtem, mégis mik lehetnek azok ?
Kikötés előtt, biztos - ami biztos - a gondolámból szemléltem még a területet. A part mentén haladtam. Nem volt nehéz megállapítani, hogy kontinens- e vagy sziget. Apró sziget volt. Úgy tűnt, az épületek nem sokban különböznek az európaiaktól. A megszokott házak szőtték be a szigetnek ezt az oldalát. A sziklás part közelében latrinák düledeztek. Halászok és szegényebbek lakhatnak itt - gondoltam. A köves, sziklás partból itt- ott kiugrott egy palló. Némelyik tákolt, mások meg szép gondosan előretervezett és szabott deszkából készült. Sűrűn egymás mellett csónakok, vitorlások és kisebb hajók ringatóztak össze- összeverődve, cölöpökhöz kötve. Ritkábban, de sejlett egy- egy kertes ház és terek. Az egész sziget csupán egy nagy hegyből állt. Valószínű, hogy vulkán lehetett. A hegycsúcs sejtelmes ködbe burkolózott. Nem tudtam eldönteni, hogy nyugalom vagy egyhangúság uralkodik- e a szigeten.
Biztonságosan kikötöttem, de valamiért nyomasztó érzésem támadt, amikor a partra léptem.
Kellemes idő volt, a hegyoldalba épített utcákon láttam valami mozgást. Elindultam a madárürüléktől és a tengerillat különös egyvelegétől súlyos levegőt belélegezve a parton. Nem kelthettem valami jó benyomást a kinézetemmel. Fakó posztóingem megnyúlva csüngött rá zöldes nadrágomra. A hajam arcomhoz, nyakamhoz tapadt, mit gyors mozdulattal fülem mögé tűrtem. Lassan vonszoltam meggémberedett lábaimat. A cipőm még jó állapotban volt, hisz nem járkáltam benne valami sokat. (A hajam ápolatlan volt, és mindenfelé állt, csak arra nem, amerre kellett volna.) Vállamra vetettem szélkabátom és táskám, miben megtalálható volt minden kincsem, amit vinni szoktam egy átlagos gondolázásra: tíz líra és egy pár soldo, egy kétélű, a születési bizonyítvány, apró amulettek a skorbut ellen.
Még egy kis ideig haladtam a sziget belseje felé a süppedékes talajon, de hirtelen dermedten megálltam. Földbegyökerezett lábbal bámultam ... a torz lényre, ki egy sikátorból lépett elő. De jobban megfigyelve emberszabású törpe volt. Megremegtem, átszaladt rajtam a hideg. Biztos voltam benne, hogy emberek lakják a szigetet. De végül vettem a bátorságot és határozott léptekkel igyekeztem beérni az egyre távolodó lényt. Megszólítottam, mire az megfordult. Pár lépésnyire voltunk egymástól. Megnyugodtam egy kicsit. Emberi lény volt, csakhogy a derekamig sem ért. Kissé aránytalan volt a teste, de ruházata mint egy hétköznapi férfié. Tudakolóztam tőle, hogy miféle hely ez és hogy kik ők. Úgy tűnt, értette, amit mondtam, ... mégis ... szúrós tekintettel nézett rám. Rideg tekintet ült az arcán. Ahogy végigmért, fintorba rándult az arca. Belefúrta tekintetét a szemembe. Valamit morgott. De nem értettem. Rá pár pillanatra, hogy morgott, láttam, hogy ezüstöt kis lények szállnak fel belőle, mik útjukat a víz felé vették. Szememmel megbabonázva követtem ezeket a lényeket a part felé, s mikor már láttam elmerülni a vízben, visszafordítottam tekintetemet a férfi felé. De már nem állt ott senki. Tétován elindultam a macskakővel kirakott, poros utcán.
Hirtelen megálltam. Valami összekucorodva feküdt egy ház tövében. Egy gyerek? Nesztelenül közelebb mentem s fölé hajoltam. Rezzenéstelen kifordult szemek viszonozták tekintetem…Ordítani kezdtem, földbegyökerezett lábbal ordítottam!..A gyerek mozdulatlan testtel feküdt tovább a porban… Fejvesztve rohanni kezdtem az utcán. Pár pillanattal később még egy majd még egy heverő tetem borította az utat! Gondolatok cikáztak az agyamban. El akartam tűnni onnan! Éreztem megőrülök! Rohanni kezdtem a part felé, de mikor a partra értem, tehetetlenül megtorpantam…Innen nem volt tovább. A sziget foglya lettem.

I I. Fejezet

Néztem azt a csodát, mit a vízfelszín ragyogása nyújtott,, s tudtam, hogy bár hátat fordítok épp a pokolnak, már ezentúl ez lesz az otthonom. Ellentétes érzelmek kerítettek hatalmukba,..nyögtem a kíntól, a tehertől ami tudatosult bennem,s mi a lelkemre nehezedett. A huillámok ritmusára kezdtem lélegezni, s lassan-lassan megnyugodtam. Most más irányból visszaindultam a város belseje felé.
Csizmák nyikorgása, taligák döcögése, cipők kopogása zsongott a rezdületlen levegőben.
Egy kis térre értem. Megdöbbenve láttam, hogy az emberek eltérő magasságúak. Volt, aki nem sokkal volt alacsonyabb nálam, más pedig a derekamig érhetett, de feltűnt, hogy olyan apró emberek is éltek ott, aki nekem csak a térdemig értek. De ami még meglepett, az az volt, hogy mindenki, aki csak megszólalt, utálatosan, vad, heves mozdulatokkal beszélt. A teret szitkozódás, kiabálás és harag töltötte be.
Minden ember fölül ugyanolyan sziporkázó lények rajzottak fel, mint amilyeneket a vízben láttam. Hevesen. Mind a víz felé vették az útjukat, ahonnan érkeztem.
Elámultam. Zavartan ácsorogtam. Senki nem ejtett ki a száján egy valamirevaló szebb szót. Valaki belerúgott egy szeneshordóba, mi gurulva végigszántotta a teret. Újabb szitkozódás, kiabálás, fenyegetőzés hallatszott még az ablakokból is. Kutyák csaholtak és vicsorogtak a zajra ébredve. Néhány ijedt ló felhorkantott.
Megdöbbenve vettem észre, hogy az az ember, aki az imént a hordóba belerúgott, alacsonyabb lett, és mindenki, aki csak megszólalt, beszélt, ... mind alacsonyabb lett. Próbáltam összehúzni magam, mert éreztem, hogy ezek a rideg szavak a szívemig hatolnak, és lassan- lassan megdermesztik... Rémülten toporogtam, s végignéztem a gyűlölettől eltorzult arcokon. Gyerek, felnőtt egyaránt a gyűlölet maszkját hordta az arcán. Mintha szóról- szóra, mondatról- mondatra nőne bennük a gonoszság, mely nem hagy helyet a jónak, az örömnek.
Annyira megdöbbentettek az események, hogy észre sem vettem, az utóbbi mondatomat félhangosan mondtam. Ugyanis hozzám lépett egy idős férfi, aki úgy a hetvenes éveit taposhatta. Kifürkészhetetlen arca volt, hosszú ősz szakálla, és kissé görnyedt háta. Nem sokkal volt alacsonyabb nálam.
- Úgy, ahogy mondod - sóhajtotta az öreg, úgy, hogy nem tudtam eldönteni, egyetért velem, vagy belőle is csak az utálat és gúny szól. Intett a kezével, hogy kövessem. Kissé vonakodva, de utána indultam. Kezem a kétélűn pihent.
Belépett egy magas kőépületbe, melynek nagy ablakai a tenger fele révedtek. Az ablakokon nem juthatott be sok fény, mivel könyvespolcokat állítottak eléjük. Hosszú, végtelennek tűnő csigalépcsőn haladtunk felfelé. Minden lépcsőfok fájdalmasan feljajdult, ahogy rátapostunk. Az öreg néha morgott, ilyenkor azok a kis sziporkázó lények kirebbentek belőle. Már- már azt gondoltam, visszafordulok, de ekkor megérkeztünk. Az öreg kinyitott egy nyikorgós faajtót. Dohszag és régi könyvek szaga csapott meg, a levegő nehéz volt és belélegezhetetlen. Beléptünk. Könyvár volt, vagy legalábbis az lehetett valamikor, mert mindent kósza, fátyolos pókháló szőtt be. Rácsapott az öreg egy sor könyvre. Molyok riadt csapata szállt szét a helyiségben. Egy székre mutatott. Leültem. A szék poros volt és lábai ingatagok. Eközben az öreg a szájára tette a kezét és a fejét ingatta. Ő is leült velem szemben. Nagy levegőt vett. Én egy pillanatra kinéztem egy eltakaratlan, pókhálótól homályos ablakon. Ez kivételesen a térre nézett. Döbbenten láttam, hogy a férfi, kit megszólítottam, jóval alacsonyabb lett. Visszakaptam a tekintetem. Az öreg úgy nézett rám, mintha valahonnan ismerne, és mintha egy kicsit ... nosztalgiázna. Megtört arccal, távoli tekintettel nézett rám, vagy csak átnézett rajtam?
Elkezdett mesélni. A szigetről, róluk.
- Egyszer két nő beszélgetett, régen, már nagyon régen. Már senki sem tudja miről ...
Némán hallgattam, nem mertem megszólalni. Már csak azért sem,mert érdekelt. Megállt. Az ablakon átszivárgó fényben látni lehetett a szálló por játékát ... és megint egy rajnyi kis, ezüstös lény rebbent fel az öregből ... Kissé összement az öreg. Összeráncolt szemöldökkel, merev arccal lesütötte a fejét, mintha szégyellné magát,majd folytatta. Időnként megállt. Nagyon sokmindent megtudtam. Elmesélem.
Tehát az a két nő félreértette egymást. A félreértésből harag lett. A szigetlakók egyik része az egyiket, a másik része a másik nőt támogatta és adott neki igazat. Ellenségeskedés támadt ... az tovább burjánzott ... Míg már mindenki gyűlölt mindenkit. Ez szokatlan dolog volt. Ugyanis azelőtt nem létezett az a fogalom, hogy gyűlölet. De akkor, először a szigeten megjelent ... és utána csak bajt hozott. Tetézve minden eddigi bajt, a gyűlölethez még, hogy lassanként összementek, és összemennek az emberek. A szigeten már nincs olyan ember, aki ne csökött volna meg a társai iránt érzett utálat miatt. És ahogy összementek, és a szívükben az utálat uralkodott, úgy szorult ki az öröm és a jóság. De hová tűnik ? Csak úgy elillan ? Így nem lehet élni ! A kemény szív gyilkos fegyver és veszedelmessé válhat.
Szóval ezért ment össze a szemem láttára az öreg és sokan mások- gondoltam magamban.
Egy ideig csendben ültünk a könyvtárban egymást nézve. Féltem. Őszintén nagyon féltem. És akkor folytatta:
- Senki nem mehet össze a végtelenségig... Van egy bizonyos határ, s ha azt az illető eléri - lehet az gyerek, felnőtt, idős - belehal, sóhajtott ismét, mintha a gyűlölet lángját akarná kifújni.
Ijedten megborzongtam, a halott gyerekre gondoltam az utcán. Tehetetlennek éreztem magam, kezdtem bepánikolni. Az öreg szorongva csavargatta görbe ujján a brokátgyűrűjét, majd folytatta:
- Ez egy megállíthatatlan körforgás. Az emberek, akik már nem is igazán emberek, már beszélni sem tudnak egymással rendesen. Csak az utálat szavaival. Nem látnak másban gyönyört, csak a másoknak szerzett sebben. Nyelvüket már nem a szívük, hanem a gyűlölet mérge irányítja. És ezt a mérget továbbadják a szigeten élők az utódaiknak és azok utódainak ...
Az öreg zihált, az arca torz volt. Felemelte a fejét. Ősz haja a szemébe hullott. Így összegörnyedve, a térdére támaszkodva még kisebbnek tűnt. Némán a könyvek felé bökött.
- Ha többet akar megtudni, olvasson - suttogta.
Bólintottam.
- Costa tér 701. - dörmögte mogorván - ott lakhat.
Feléje nyújtottam három lírát. Ő megnézte és elvette. Milyen rossz lehet, hogy az ember gyűlöletben kell, hogy leélje az életét, mégha nem is akarja. Annyira sajnáltam az öreget és mindenkit a szigeten ...
- Szánalmas, mi ? -; horkantotta az öreg fanyar mosollyal az arcán. Nem feleltem. Majd halkan, reménykedve megkérdeztem:
- Senki, még maga sem tud jót szólni ? Valami jót ?
- Nem ! Mégis honnan tudnánk ?! - háborodott fel - a francba is ! - sziszegte, és dübörögve leszaladt a lépcsőn. Hangját visszaverték a falak. Ezüstös lények sokasága keringőzött a csigalépcsők felől. Némán felálltam, s néztem az ablakból amint távolodik az öreg...és egyre kisebb lesz.
Még be sem mutatkoztunk egymásnak - tűnődtem értetlenül.
A fában sercegett a szú. Ijedt patkányok cikáztak a poros padlón. Felsántikált az öreg hold az égre és ismét elhatározta, hogy az egykor gyönyörűszép szigetet bearanyozza.
Hirtelen fogtam magam és leszaladtam a lépcsőn. Egy utcán ácsingózó emberhez szaladtam. Tehetetlenül, elkeseredve megráztam:
- Ez nem lehet igaz ! Hogyhogy nem próbáljátok meg egy kicsit , csk egy kicsit szertni jobban egymást ?!? Így ... így nem lehet élni ! Ez a gyűlölet, értsétek már meg ! - ziháltam.
Szavaimat visszaverték a régi emlékeket őrző bánatos falak, sóhajtoztak a fák, s némán helyeseltek a kora esti csillagok. Már több ember is körém gyűlt, és gyanakodva, fintorogva, utálattal a szemükben néztek.
- Gyűlölet - ízlelte a szót az illető, akihez beszéltem - Gyű- lö- let- mondta tagoltan, és kajánul felnevetett. Undor és utálat volt abban az egy szóban.
- Gyűlölet !- harsogta és vadul ellökött.
Lassanként elnéptelenedett az egész tér és az egész sziget. Belopózott a csend a szigetre. Villogó szemű kutyák somfordáltak a házak árnyékában. Némán álltam az utca közepén. A szégyellős hold maga elé rántott egy lomha, szürke esti felhőt. Halovány fény derengett, és elárasztotta a várost. Bágyadtan nekidőltem egy málló falú ház oldalának. Egy darab vakolat pörögve szétmorzsolódott, majd a hideg földre hullt. Sirályok vijjogtak bánatosan az égen.
- Én már semmit sem értek - suttogtam bágyadtan, s tántorogva elindultam megkeresni a Costa tér 701- et.

III. Fejezet

Egy napon elgondolkodva ballagtam a könyvtárból a kis bérszobám felé, mi egy elhagyott kis téren bújt meg. A tér közepén egy álmos kút nyitotta ásításra a száját.
Már jó ideje, hogy ott éltem, de még soha nem néztem, hogy van- e víz benne. Kissé megszomjaztam, úgy, hogy belekukkantottam a kútba. Volt is benne víz. Óvatosan elkezdtem tekerni a rozsdás csörlőt. A kút közepe táján ott himbálózott a vödör, mi egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, s végül halk csobbanással megmerítkezett a kútvízben. Miután kihúztam a vödröt, meglepetésemre ebben a vízben nem voltak kis ficánkoló lények. De nem sokáig tűnődtem ezen, eloltottam a szomjam és továbbindultam.
Mikor hazaértem, lehuppantam az ágyra, és hol az olvasott könyveken töprengtem, elmélkedtem, hol a mindenhol szállingózó lényekről. Ugyanis a bérszobámból kezdtek eltünedezni. Eleinte fel sem figyeltem rá. Kiszálltak a szobámból- gondoltam. De a könyvtárszobából is egyre tűntek el a kis lények. Talán én lélegzem be ? Ilyen gondolatok jártak a fejemben és hogy hogyan tudnám megmenteni a szigetlakókat. Folyton azon vagyok, de nagyon reménytelennek tűnik. Próbáltam elvegyülni közéjük, ezáltal beszélni velük. De ők nem akarnak megváltozni.
És ha ők nem akarják, csak én ... , nem megyek semmire. Ekkor valami halk, érthetetlen beszédre lettem figyelmes. A hang egész közelinek tűnt. Hallgatóztam. A szobámban senki sem volt, csak én. Csak a különös hangra próbáltam figyelni. Olyan volt, mintha valahonnan fel akarna törni. Hol morajlott, hol olyan volt, mint aki beszélni szeretne, de fojtogatják. Úgy koncentráltam, hogy észre sem vettem, hogy a számat kissé kitátottam. Ekkor a hang felerősödött. A szoba homályában láttam, hogy az addig lomhán lebegő kis lények útjukat egyenesen felém veszik, és egyenesen a számba repültek. A látottaktól döbbenten cikázott végig a szemem a szobán. Eddig fel sem tűnt, hogy a kis lények bennem tűnnek el, én lélegzem be. Megint hallottam a hangot. Belőlem jött !
S ettől a naptól kezdve minden nap egyre erősödött... és kezdett érthetővé válni. Csak azt nem értettem, hogy hogy nem lélegzik be a szigetlakók is. Ők kilélegzik... én belélegzem. Ők nem cselekednek jót.... én....
Kezdett zsongani a fejem a csodálatos és egyben rémisztő, megdöbbentő világtól, és a bennem zajló, lehetetlennek tűnő eseményektől.
- Osztozz rajta, és megtöbbszöröződik !- szólt az egyik nap a hang.
Min ? Titokzatos mondatok, miket nem értettem. Újabb és újabb. Kavargott a fejem. Azt hittem, megbolondulok. Vagy már megbolondultam. Értelmetlen hallucinációk... Próbáltam elterelni a figyelmem, és csak a szigetlakók megmentésével foglalkozni.
Minden napom nagy részét a könyvtárban töltöttem, és olvastam, hátha többet tudok meg a sziget sorsáról. De nem tudtam. S egyre jobban sürgettek az utcákon felgyülemlő halottak s azok bűze... Egyre nagyobb tehernek éreztem a magamra vállalt feladatot, s emiatt lelkiismeret furdalásom lett. De mivel el kellet vetnem addigi terveim, céljaim, hát megpróbáltam véghez vinni a lehetetlent. Megmenteni egy sziget lakosságát...
Ezt kimondani is nevetséges! Gyerekes gondolat.-fordultam magamba olykor-olykor.
Az egyik délután már úgy voltam vele, feladom, mikor megszólalt ismét a belső hangom:
- Pihenj!
Lehet, hogy mégsem bolondultam meg? Letettem a könyveket és lementem a lépcsőn. Kiléptem a homályból és felüdülve szippantottam a levegőből. Kizártam a külvilágot, úgy bolyongtam e kis város szürke utcái között. Szememmel követtem az út megkopott macskaköveinek mintáját, mik hol jobbra, hol balra vezettek, mígnem azon kaptam magam, hogy a macskakövek ritkulni kezdtek, és egyre sűrűbben fű vette föl, ahogy továbbhaladtam rajta. Most először emeltem fel a fejem, amióta a könyvtárból elindultam.
Egy ideje már elhagytam a várost, de hogy van mégis errefelé kövezett út ? Egy lélek sem volt sehol. Kíváncsiságból továbbhaladtam a néhai úton. A hegy teteje felé vezetett, mit most is leeresztett ködfüggöny takart, mint akkor, amikor a szigetet megpillantottam.
Lassanként teljesen elmerültek a macskakövek a deres fűszálak közt. Egy nem túl sűrű erdő csipkézte meg a hegynek ezt az oldalát, miben én is lassan elvegyültem. Beszívtam a gyanta friss illatát, mit szélnek eresztettek a lomhás, susogó fák. A Nap kezdte sötét cérnával behímezni a koratéli üde eget. Nem volt kedvem visszafordulni, jól éreztem magam. Megálltam. Itt- ott a fák tetején sötét alakokat pillantottam meg. Ijedten körülnéztem, több fán is alakok hadonásztak. A szürkületben nem tudtam kivenni, hogy mivel, de láttam, hogy valami van a kezükben. Továbbosontam a fák közt más irányba, azt remélve, hogy ott már nincsen senki. Egy helyen gyérebb volt az erdő, és bevilágított a Hold az erdő ezen részébe, s látni lehetett a sziporkázó lények táncát, amint tovaszállnak az égen. A fákon itt is emberek voltak, kik - most már láttam- hálókkal, edényekkel, kosarakkal hadonásztak az ég felé. És a gyenge holdfényben a fák közt az ég felé nézve... ott volt az öreg.

IV. Fejezet

Teljesen megdermedve álltam. Ilyen furcsa jelenséget sem mindennap látok! Az öreg rám nézett. Nem tudtam kitalálni, hogy mit gondolhat. Nem volt meglepődve. Szemében elszántság és határozottság volt. Határozott léptekkel felém indult.
- Mi küzdünk, ők meg - mutatott remegve a dühtől felajzva a város felé- megaláznak ! - forgatta villogó szemeit.
Ezt nem értem. Küzdenek? Mi ellen?
- És azok nem engedelmeskednek! - s az égen cikázó lényekre mutatott - de mi visszahozzuk. Igen - mondta beteges határozottsággal az öreg.
Kezdtem megérteni, és ráébredtem valami nagyon fontosra. Hirtelen minden kitisztult előttem !
- Az öröm nem csak a dolgokban rejlik, hanem bennünk is - morajlott bennem nyugtatón a belső hangom. Elmosolyodtam. Gyors köszönömöt mondtam az öregnek.
- Még visszajövök ide ! - kiáltottam, s lelkemben újult erővel, érzéssel szaladtam a tenger felé. Nem számít, ha bárki is bolondnak néz, már nem ! Az öreg és társai rámutattak arra, hogyha az emberekkel hiába próbálkozom, próbálkozzam akkor a kis lényekkel.
A tenger mélykék illata körüllengett, hullámai halkan csacsogtak. Ragyogott benne a sok kis lény, akár a mennyország kapuja.
- Ha tudnátok, mennyire szükségem van rátok ...- szóltam a vízben fickándozó lényekhez. Térdig belegázoltam a jeges vízbe, és kezemmel kimertem egy kis lényekkel tele vizet - Hogyha visszavágytok az emberekbe,s bizton remélem, hogy igen, mutassátok meg, kérlek - kicsurgattam a vizet a kezemből, s vártam.
Sehonnan semmi válasz. Kissé elbizonytalanodtam.
- Remélem nem volt hiábavaló - suttogtam magamnak.
- Türelem -szólt nyugtatóan a belső hangom.
Kezdett hűvösebbre válni az idő. A szél jegesen csattogtatta ostorát, felkorbácsolta az addig nyugodtan hullámzó vizet. Én lassan visszaindultam a bérszobámba. A város már teljesen elnéptelenedett. Egy- egy istállóból lovak horkantása hallatszott. Eszembe jutottak az öreg meg a társai. Hm... Érdekes... Hogyhogy nem látják, hogy haszontalan ez a módszer, amivel ők próbálkoznak? Hálókkal, edényekkel befogni a kis lényeket ? Az elfojtott öröm mindenkiben megvan, csak fel kell szabadítani.
Próbáltam értelmezni a belső hangom újabb tanácsát. Értem... A városbeliek különcnek és őrültnek tartották az öreget és társait, amiért olyan ötletekkel álltak elő, mi értelmetlennek és haszontalannak tűnt. Pedig nem teljesen. Azok ellenére, hogy a városlakók kitaszították maguk közül őket, mégis vissza akarják adni mindenkibe az örömöt. Bennük van a szerenti és örülni vágyás. Csak nem látják, hogy hasztalanul igyekeznek. De elszántak, és ők mutatták meg nekem az utat a megoldáshoz... remélem.
Másnap nagy lármára ébredtem. Kiszaladtam a kis térre. A városlakók mind a tenger felé igyekeztek. Lökdösődve, kiabálva nyomult mindenki a partra. S aki nem, az a tenger felől jött, szintén lökdösődve. Gyerek, felnőtt kosarakat, edényeket és talicskákat vittek, hoztak, benne tömérdek hallal. Értetlenkedve néztem az eseményeket. Végül átsodródtam a tömegen a tengerig... s megértettem... a tenger egyre több és több halat dobott ki a partra, az egész partot tátogó, dögledező halak borították. Ki amit ért, azt kapkodta fel.
Felocsúdva jöttem rá, hogy ezt a kis lények tehették ! De ahelyett, hogy megbüntetnék a városlakókat, vagy valami egyebet csináltak volna, megajándékozzák ?!
Hiába a sok hal, mégsem láttam egyetlen ember arcán sem a hálát. Sanda, zsugori szemek... Mindenki csak magának gyűjtötte a halakat. Megfogtam egy tátogó halat és visszadobtam a tengerbe. De a víz azon nyomban kidobta a partra. Vagy nem is a víz dobta ki? A lények...? Még néhányat visszadobtam, de ugyanaz történt azokkal is. Hirtelen átvillant valami az agyamon. A kút ! Abban nem voltak lények!
Most valami hörgés, méltatlankodás hullámzott át a tömegen. A levegőben egyre erősebben érződött a dögszag. Mindenhonnan káromkodás, szitkozódás hallatszott. A halak ehetetlenek voltak.


V. Fejezet

A bűz napról napra nőtt. Akárcsak az éhség. Mit akarhatnak ezzel a lények ? Tovább nem vártam, felmentem az erdőbe. Rá is találtam az öregre és társaira. Elmondtam, hogy mi történt és azt, mire jöttem rá. Az öreg végighallgatott. Arca kemény volt és kifejezéstelen. Bólintott és megveregette a vállam. Intett, hogy menjek le a városba.
Lementem a partra és a vizet figyeltem, hogyan dobja ki ütemesen magából a halakat. Voltak még néhányan a parton, térdig gázolva a nyirkos, bomló halak közt, abban a reményben, hogy mégis ehetők pár közülük. A hátam mögött a város zaja egyre erősödött. Egyre közelebbről hallottam. Megfordultam. Az öreget láttam jönni társaival, elszántan haladtak előre, mit sem törődve a városlakók gúnyolódásaival. Kezükben ásók voltak, céltudatosan a part felé tartottak. Mit akarhatnak ? ... Megálltak kicsit távolabb a parttól és elkezdtek ásni. Egyre több ember gyűlt köréjük. De ők csak ástak lankadatlanul egy óriási gödröt. Kérdőn néztem az öregre, miután úgy tűnt, hogy befejezték az ásást.
- Várj! - szólt ekkor a belső hangom.
Az öreg emberei eltűntek a tömegben. Pár perccel később vízzel teli vödrökkel tértek vissza, és a vizet a nagy gödörbe öntötték. S ekkor megértettem ! Mikor ismét elmentek, utánuk eredtem. A Costa téri álmos kútról hozták a vizet. Elkaptam, megtöltöttem egy kis vödröt, és én is sietem a gödör felé.
Mikor már egy kissé megállt a víz a gödörben, a tengerhez szaladtam, fogtam egy haldokló halat, s mindenki szeme láttára beledobtam a gödörben levő vízbe. A hal azonnal életre kelt, és fickándozva úszkált a sekély vízben. Csodálkozás morajlott végig a tömegen.
Az öreg rám nézett, s apró mosoly jelent meg az arcán. Viszonoztam mosolyát. Ismét elindultam a tenger felé, de már nem egyedül. Az öreg meg a társai is velem jöttek. Mindannyian felmarkoltuk a halakat és a gödörhöz vittük. Láttuk, hogy ez a víz kevés ennek a sok halnak, de tovább hordtuk a halakat a gödörbe. A városbeliek kérdőn figyelték minden mozdulatunkat. Egy idő után szétszéledtek. Egyszercsak néhányan vízzel teli tálakkal, lábosokkal tértek vissza, s a gödörbe öntötték. Már kézről- kézre adták a vödröket. Addig-addig, míg a gödör megtelt vízzel. A sok hal fürgén fickándozott a vízben mindenki örömére.
Éreztem, hogy valami megváltozott a levegőben. Eltűnt az a nyomasztó érzés, amit hetek óta éreztem. Egyszerre foszlott szét a szigetlakók arcáról a gyűlölet álarca és pillanatról pillanatra az utálattól összezsugorodott, a szeretetlenségtől összeaszott emberek nőttek és nőttek. S lassacskán kitöltötte őket az a sok emberi érzés, mit már oly régen tapasztaltak , éreztek, és feltárul ki- ki valódi énje. Mindenki meglátta egymás arcában azt, amire igazából a szíve mélyén mindig is vágyott: a boldogságot.
És ekkor, mint ezernyi méh, mik kiszabadultak a kaptáraikból, úgy rajzott végig a sok sziporkázó lény a mindent tudó és látó ibolyaszínű égen, és elmerültek a szigetlakók lelkében.
Úgy tűnt, mintha senki sem emlékezne a gyűlölettel teli életére, s úgy is volt... Csak az öreg, a társai meg én. A halottak eltűntek, méh csak emléket sem hagyva senkiben. Talán nehéz, de jobb is így. A tenger többé nem dobott ki halat, és amik addig a parton vergődtek vagy hevertek, nyomtalanul eltűntek. A vizek megteltek halakkal, s az ismét sós vizű tenger összeszőtte habjait a lánghajú Nappal.
Valami zsibongás hallatszott a városból, és harsány nevetés, melytől a rideg szélnek nevetni támadt kedve. Az öreggel és társaival mosolyt váltottunk egymással. Volt benne megkönnyebbülés, öröm és egy kis bánat is. Tudták, hogy mennem kell. S én meg már tudtam, nem véletlenül kerültem ide.
Összepakoltam kevés holmimat a táskámba, s búcsút intettem a Costa térnek. Az öreg és társai meleg kézfogással búcsúztak tőlem. Beszálltam a gondolámba, az öreg eloldotta. Tudtam, hogy ezzel egyben tőle, társaitól és a szigettől old el örökre. Lassan, nagyon lassan himbálózott a gondolám, mintha az is maradni akarna egy kicsit. Éreztem, hogy tekintetükkel kísérnek, míg el nem tűntem a horizonton.
- Bátran előre ! - szólt biztatón a belső hang.
Elkezdtem gyorsabban evezni a mindenséget rejtő tengeren. Olyan volt, mintha nem én irányítottam volna a gondolát, hanem a tengeren lenne egy láthatatlan út, min végigsiklottam és átringtam Velencébe...
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.