Tara Scott: Számonkérés (2019. március)
Most, hogy elhagytam a testem olyan megkönnyebbülést éreztem, amire földi szó talán nincs is. Visszanéztem rá, mint egy levetett, viseletes ruhára. Míg benne éltem, mint minden nő szerettem volna vékonyabbat, csinosabbat. De ahogy ott hevert élettelenül, megsajnáltam. A betegségek, műtétek ellenére jó volt benne lakni. Talán épp azért, mert bő volt és kényelmes. Hirtelen meglódultam, és száguldottam valami felé. Az idő mintha megszűnt volna, így nem tudom meddig tartott az időtlen utazás. A sötétségben hirtelen egy matt fényű vízszintes korong előtt találtam magam. Felette, három szellem lebegett. Éreztem a hatalmas tudást, tapasztalatot, ami áradt felőlük. Tiszteletet ébresztett bennem irántuk. A lélek nem hal meg a testtel, tudásunkat, érzelmeinket tovább visszük, ahogy már régen tudtam, és amiről megerősítést kaptam még életemben, elolvasva két tudós metafizikai magyarázatát. S valóban valamiféle feszengés lett úrrá rajtam, mint az iskolai vizsgák idején. Éreztem, hogy hívnak, így a korong fölé lebegtem. Telepatikus úton folyt a kommunikáció, de tökéletesen érthetően. A kérdés, egyértelmű volt. Tudom-e, miért vagyok itt a bizottság előtt, ahogy földi nyelven mondanánk? Feltételeztem, hogy a meg nem bocsátás miatt, ami tudom, elvárás lenne az élet törvényei szerint. Megerősítést kaptam, hogy a megérzésem helyes. Kis szünet támadt, ami alatt volt időm felülvizsgálni érzelmeimet, hiszen már csak az maradt nekem. Teljesen határozott voltam mindenféle félelem nélkül, amikor megtagadtam a megbocsátást a szellem irányában, aki valamikor az anyám volt. Nem tudok, és nem is akarok megbocsátani. Vállalva a következményeket. Meg kellett indokolnom döntésemet, ami várható volt.
Kilenc, tíz éves lehettem, amikor hatalmas hó esett. Az iskolánk a Tisza partján állt, így az utolsó óra után meglátva a nagy fehérséget nem indultunk azonnal haza, hanem átadtuk magunkat a játék örömeinek. Hó csatáztunk, csúszkáltunk, egy nagy hóembert is építettünk. Észre sem vettük, hogy beesteledett. Csak akkor rémültem meg, amikor az egyik fiú szülei megjelentek, és megszidták a késésért, aggodalmukért. Én is siettem haza, ahogy csak tudtam, de ez már nem segített rajtam. Anyám alighogy letettem a táskám megragadott, a térdére fektetett, lerántotta rólam ruháimat és miközben ecsetelte dühösen mennyire aggódott miattam, úgy elvert fakanállal, hogy az eltört rajtam. Iszonyú fájdalmat éreztem, és éjjel csak hason tudtam aludni. Másnap a fenekemen és combjaimon a fakanál fejének megfelelő lila, fekete foltok jelentek meg, és az iskolában a combom közepén támaszkodva tudtam, csak ülni. Ez így folytatódott, egész héten át. Gyermekfejjel is tisztában voltam vele, hogy rosszat tettem, de túlzásnak éreztem anyám reakcióját. Az első eset volt, amikor megkérdőjeleztem szeretetét irántam, mert bár féltem hazafelé úgy gondoltam örülni fog, hogy épségben hazaértem és magához ölel. Később sem javult a helyzet. Gyermekkorom legtöbb emléke Pesterzsébetre visz vissza, a nagyszülői házba. Apám, csak hétvégén járt haza, ha a munkája engedte, így anyám egész héten egyedül volt. De a hosszú nyárban egy-két hét is eltelt és bár nagyon vártam, de nem jött levél csak apámtól. Anyám, bölcsődében dolgozott két műszakban, „nem volt ideje” írni. A gyermekek az idő múlásával felejtik, vagy elfedik a sérelmeiket és én tipikus „anyás” voltam, feltétel nélkül szerettem. Egy lánynak szüksége van az anyjára, amikor rátalál az első szerelem, a minden napok kisebb- nagyobb gondjai… De soha nem számíthattam rá. Ha meséltem neki, egy idő után észrevettem, hogy nem figyel rám, fogalma sem volt miről beszéltem, egyszerűen nem érdekelte. Apám volt az, aki figyelt rám, megbeszélhettem vele mindent. Nem csak meghallgatott, de tanácsokkal is ellátott és nagyon szeretett. Én leérettségiztem, és ő októberben elhunyt. Anyámmal ketten maradtunk. Ki is használta, különböző praktikákat alkalmazva. Művészi szinten tudta sajnáltatni magát, és mindig megesett rajta a szívem. Akkor is, amikor már felnőtt fejjel átláttam milyen ügyesen tud kihasználni engem, majd később a családom. Szerencséje volt, mert a közelében laktunk, így nagyban megkönnyítettük az életét. Ahogy a gyerekeink cseperedtek, a városból családi házba vágytunk. Hamar elkelt a szép városi lakásunk, és találtunk is megfelelőt kertes övezetben. Anyám kétségbeesve fogadta a hírt, mondván mi lesz ővele a városban egyedül, ha beteg lesz, leesik a lábáról? Nagyobb házat kerestünk, eladta a lakását, aminek a fele apám után az enyém volt hivatalosan, bár sosem tartottam volna rá igényt. Összeköltöztünk. De az öröm nem tartott sokáig. Bármit tettünk, semmi nem volt jó, elég hamar kiderült, hogy irányítani akarja a családot, már nem volt sem beteg, sem elesett. Pert indított ellenünk fél év együttlakás után, és mint kiderült kétszer annyi részt követelt a házból, mint amennyit hozzátett a vételárhoz. Meglopott minket, ezzel köztünk generálva vitákat, veszekedéseket, amíg le nem bukott. Akkor zártunk mindent, és ez hat évig tartott. Amikor a bíróság ítéletet hozott, mivel lakást venni nem tudott egy barátnőjéhez költözött. Éveken át állandó feszültségben éltünk, és évek kellettek, hogy kiheverjük. Itt befejeztem az indokaimat. Nem tudtam érzékelni, az elmondottak milyen hatással voltak bíráimra. Ezért folytattam. Tudom, hogy a meg nem bocsátás rám nézve hozhat büntetésként egy nehezített következő életet. De bízom a kreativitásomban, és abban, hogy tanultam az elmúlt életemből. Oda kell figyelnem, mikor hallgatok az eszemre, és mikor az érzelmeimre. Egy pozitívuma van a történetnek, őáltala tanultam meg, milyennek nem szabad lennem. Visszalebegtem a korong szélére, ítéletre várva.
Szintén telepatikusan jött az utasítás. Most ki kell pihennem az elmúlt életemet, amíg megtalálják a megfelelő lelkeket, hogy tanulhassak tovább, majd testet öltve a szüleim lesznek.

2018. 05. 07.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.