Sebvestyén József: A búcsú
Négy óra előtt értek a peronhoz. Az öregúr letette a nehéz koffert, asszonyától átvette a kézitáskát és várt.
Szürke hosszú kabátját összekapta magán, mert már erősen hűlt az idő. Mindkettőjük arcát megcsípte a novemberi fagy, mely már ott lebegett a délutánokban is.
- Félsz? – kérdezte az asszonyt
- Egy kicsit. Te? – én igen, de nem kell. Pista azt mondta hogy jó orvos. Még a tévében is szerepelt.
- Tudom, de akkor is. Persze Pista tudja. Kár hogy nem láttuk azt a riportot.
- Nem baj, nekünk elég az a nyolc csatorna. Még az is sok, tele van marhasággal. Persze jó lett volna látni, hátha leadják valahol.
- Pista azt mondja, Lacika megmutatja nekem az interneten.
Az öreg kigombolta a kabátot és masszírozni kezdte a nyakát.
- Most meg minek gomboltad ki? Majd még megfázol, tudod milyen szörnyű beteg vagy. Mi lenne akkor Évával… Úgy.. Jajj de nehezen megy a felső. Ki kéne tágítani azt a lukat. Na, majd ha megjövök megcsinálom.
Egymásra néztek, mindketten tudták azt, amit soha nem beszéltek meg. Csak hallgattak róla. Mintha a hallgatástól elmúlt volna minden.
- Persze hogy megcsinálod. Mire hazaérsz, én befűzöm a cérnát.
- Ne tereld el.. mindig csak tereled a dolgot.
- Mit?
- Tudod te azt.
- Nem. Nem tudom.
- Nem beszéltük meg, mi lesz ha…
- Nem lesz semmi baj!
- Nem lesz, nem lesz.. és ha igen? Mi lesz Évával?
- Hát akkor majd.. akkor majd lesz valami.
- Lesz valami. Szép.
Az öreg ellépett az újságos felé. Kellemetlen volt neki ez a helyzet. Nem tudott mit kezdeni a változással.
- Ne vegyél semmit! Van énnekem itt minden. Daru Jutka hozott egy csomót a fodrászatból. Jut eszembe, majd menj le hozzá, nézd meg a csengőjét. Nem működik. Szeretem azt a kis asszonykát, most hogy Sanyi kiment dolgozni.. szóval menj le hozzá.
Csend lett. A legkellemetlenebb, legfájdalmasabb csend, amit valaha is hallottak. Egy pillanat alatt elfogyott minden megbeszélni való, vagy talán túl sok volt de nem akarták a maradék időt elpazarolni. A háttérben vonatok morajlottak, itt-ott kiálltás hallatszott de a szürkeség tökéletes egyhangúságán ez semmit nem változtatott. Egymásra néztek, még halványan mosolyogtak is. A hangosbeszélő szinte beleordított magányukba. A vonat nyolc perc múlva indul.
- Nyolc perc – ismételte remegő szájjal az asszony.
- Igen. – Az öreg elővette cigarettáját.
- Ne! Ne gyújts rá kérlek! Legalább most ne. Világéletemben utáltam a szagát, várd meg míg elmegyek.
- Utáltad? Soha nem mondtad.
- Nem mondtam. Mert tudtam hogy nem vagy képes leszokni róla. De ha ötven évig eltűrtem, legalább ezt a pár percet bírd ki nélküle. Jó az az óra vajon?
- Melyik?
- Ott, az épület tetején.
- Biztosan. Na, még egy plakát. Mintha nem lenne mindegy ki lesz a kormányon. Lop, csal ez is az is. Teljesen mindegy.
- Ezt már megbeszéltük… minden este. Most hagyd kérlek. Pista kijön elém.
- Tudom. Mondtad már az este is.
- Dehogy mondtam.
- Hát ha mondom hogy igen. Hat órakor telefonált, épp hogy elkezdődött a híradó. Akkor mondtad hogy „ Pista kijön elém „.
- Tegnapelőtt telefonált, délelőtt. Otthon sem voltál. A bőrgyógyászaton ültél éppen, fél kettő is elmúlt mire hazaértél.
- Még forró volt a leves mikor hazaértem.
- Igen, mert láttalak az ablakból és megmelegítettem.
Az öreg egészen felháborodott. Türtőztette magát hogy el ne rohanjon, mint ahogy mindig a veszekedések alkalmával. Itt, nem volt hova menni. Az asszony szeme könnyes lett. Egy ismeretlen kéz ragadta meg a torkát és szorította csak szorította, hogy az nyelni sem tudott.
- Félek – tört ki belőle a sírás – nagyon félek.
Az öreg megrendült a képtől. Hisz mindig ő volt az, aki ellágyult, aki kimutatta minden fájdalmát. Az asszony nem. Az állt mint egy kőszikla. Mert muszáj volt sziklának lennie. Az öreg megölelte, s mikor látta hogy mint fogy az idő már a haját csókolgatta. Elmegy! Elviszi a vonat abba a távoli világba, és ő tudja hogy az asszony ottmarad örökre. Mert nem éli túl a műtétet, ezt Pista a sógora is megmondta. Már mindketten zokogtak. Két perc. Úgy húzta magára az asszonyt hogy az teljesen a mellkasára lapult. Melegséget adott. Tudta ha nem lesz, már örökké fázni fog. Szinte fulladtak a könnyekbe. Végül az asszony kisiklott az aszott karok bilincséből, melyek úgy fonódtak rá mint ahogy eddig soha.
- Még nem lehet felszállni. – törölgette szemét az asszony– Akkor sírtam ennyire mikor a frontra vittek. Emlékszel?
- Igen. Ott volt az apám, anyám, Erzsi, meg te. Már senki nem él – suttogta halkan. Akkor voltam utoljára távol tőled, meg amikor Leningrádban voltam..
- Nem voltál te Leningrádban. Jankával voltál Aligán. Tudom. Megtaláltam a leveleit. De én nem hagytalak el. Akkor is vele voltál, mikor kiengedtek a vizsgálatiból. Nem haza siettél, hanem hozzá. Pedig már megvolt Éva is. De én, akkor sem hagytalak el. Amikor nyugdíjaztak te még ott maradtál, mert gyáva voltál szembe nézni azzal amivel én évek óta küszködtem. Szégyellted Évát, hogy olyan. Mégsem akartam tőled elszakadni, mert azt hittem megváltozol, hogy majd az öregség visszaad nekem valamit belőled. Mert hittem benned. Hittem hogy érdemes volt odaadnom a legnagyobb kincsemet, az időt. Az időmet. Ki tudja, ha ötven éve, más szemébe mondom hogy „ örökre „, mi lett volna akkor. Nem tudom. De így lett. Mert szerettelek, és mert most is szeretem azt a képet amit őrzök rólad, és amihez tíz körömmel ragaszkodok. Hallod? A vonat tíz perc késéssel indul. Most miért nem szólsz semmit? Miért hallgatsz? Most kéne leborulnod elém, és térden csúszva bocsánatot kérni mindenért. És most szidod és átkozod azt a szerencsétlen masinisztát hogy miért nem visz már el innen hogy megszabadulj a szégyentől!
Ott álltak el búcsúzkodva. Az öreg átölelte az asszonyt, és egy régi dallamot dúdolt a fülébe. Még tipegtek is. Boldog volt. Tíz perc. Ötven év reménye után, csak egy pillanat….

2018 Budapest
5548
babumargareta - 2019. március 10. 17:17:41

Nagyon szép,megható történetedet szeretettel olvastam !
Néha nagy lépésekre szánja el magát az ember egy kis
reményért.
" Ötven év reménye után, csak egy pillanat….
Gratulálok szeretettel...Babu Heart

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.