Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Tasnádi Rita: Az a finom feketekávé
Ma minden jól indult. Hosszú évek rosszul alvása után úgy három hete kezdek jól aludni, ma reggel nyolcig sikerült, és teljesen feldobott. A depresszió kezd békét hagyni, ma reggel olyan erőt éreztem testemben, lelkemben, hogy ébredéskor arra gondoltam, na ez az az erő, amivel annyi extrém nehéz, hosszas szenvedést kibírtam. A lendület még akkor is bennem volt, mikor elindultam itthonról, hogy az önkormányzati klubban megebédeljek. A villamoson többen barátságtalanul odébb léptek, elfordultak. Többeken az undort, embergyűlöletet láttam, vagy csak épp az otthoni veszekedések nyomát, de mindenki lehangolt volt. Én az eső, latyak és hideg ellenére erőm teljében voltam, lehet, hogy még vidám is, de inkább túlpörögtem. A villamosról leszállva elkezdtem fékezni magam, beálltam a 7-eshez, és vártam. Késett. Valami forgalmi akadály lehetett, ahogy a táblán a zöld betűk írták, figyelgettem, már csak hét perc, aztán öt, egy, és jött, furakodtam, mert mindenképp leülni akartam. A buszon is fenthagytam a kapucnit. Az utasokon fásult mélabú ült, nyomasztóan lassúak, rosszkedvűek voltak hozzám képest.
Aztán megérkeztem. Vékony sötétkék kabátomat levettem, az egész csupa víz volt. Bubu szerény mosollyal fogadott, megöleltem, puszit adott, kért, hogy szeressük egymást. Mondtam, nincs semmi baj, szeretjük egymást. A lelkész az egyik teremben lehajtott fejjel ült, köszöntem. Jól rendeződött Bubuval egy pár nappal korábbi félreértés, amiben mindketten megsértődtünk egymásra, haragudtunk is, mert én a Facebookra feltettem egy videót, gyanútlanul, és Bubunak nem tetszett. Egy fiatal lány balesetét, halálát, ez csak egy megosztás volt, szép és tragikus videó, a szerelme fájdalmát ábrázolta, és megható volt. De Bubu vérig sértődött, kikérte magának, rám parancsolt, hogy azonnal tűntessem el. Én meg megsértődtem, hogy ez nem egészen így működik, de levettem, és többször bocsánatát kértem. Megfenyegetett, hogyha nem törlöm, kitöröl az ismerősei közül. Szóval ma, déltájt kibékültünk, de azt hiszem, nem is haragudtunk igazán. Bubu most is tündérien aranyos és kedves volt. Aztán siettem az ebédlőbe, finom gulyásleves, dióstészta, a többiek valami barlangba készültek délutánra külső programra, én eljöttem. Picit beszélgettünk még, jó érzés velük lenni, elköszöntem, és eljöttem. Az eső sokkal jobban esett, mint odafelé. A buszom szinte rögtön jött, én ugyanúgy feldobódottan néztem hol az egyik, hol a másik utasra, hát, nem igazán örültek neki. Ismét fékeztem magam. Azután a Körtéren már a villamosra várva megláttam két nagyon sovány hajléktalant, ahogy a szemetes felett álltak, és beszélgettek, tanakodtak, mindketten borostásak, félig ősz hajúak, szakadtak, ápolatlanok, nem tudtam levenni róluk a szemem. Mégis, mivel le akartam ülni, a villamos ritkán jár, a tömegben tovább haladtam, és a padra leültem egy otthontalan mellé. Aludt, mellette egy barna hátizsák, fején kapucni, ő fiatal férfi volt, fekete hajú, fekete szakállas. Egy kismama tartott felénk, nem tudta, leüljön-e. Én sem festhettem jól, ugye, kapucni volt fejemen. Már kezdett rosszul esni a dolog, kiábrándultan nézegettem a várakozó tömeget, a villamos még jó messze járt, az eső és a hideg nem szűnt, fáztam, kabátom átázott, de még feldobott voltam. Arcomon szerintem jól látták ezt, és messzire kikerültek. Nagyon bántó volt. A villamos váratlanul megérkezett, sikerült egy négyes ülésre leülnöm. Egy rosszul öltözött idősebb férfi ült le velem szemben. Zavarta, hogy egyenesen nézek, elült egy másik helyre. Egy megállónyira egy másik férfi ült oda, majd elült ő is máshová. Nem tudok oldalt nézni, mert merev a nyakam, gondoltam, de már nem éreztem, hogy el kéne magyaráznom. Azt sem, hogy érdekel. De az, hogy elültek máshová, nagyon bántó volt. Ekkor megcsörrent a mobilom. Anyám hívott, kért, hívjam fel Szilvit egy irat miatt, ami kell neki, Évike vette fel, rákérdezett, hogyan vagyok. Miközben elmondtam, örültem is, hogy a rideg utasok is hallják, és kívántam, bánják meg azt az utálkozást, hideg, szeretetlen elutasítást, amit sugároztak felém. -Hát, nem vagyok túl jól, most pénteken kórházba kéne mennem, gerinccsapolást akarnak csinálni, de lemondtam, mert félek, nem vállalom, megnézték volna, nincs-e daganatom, vagy autoimmun problémám.- mondtam Évikének, és a gerinccsapolás szót jól megnyomtam, éreztetve, milyen érzéketlenek is az utasok. De nem mertem rájuk nézni már, hátha még zavarónak veszik a telefonálást, és rám szólnak. Ezekkel az iszonyatos érzésekkel értem haza, leszálltam a 17-esről, még mindig esett, a zebránál pont piros lett, engedelmesen megtorpantam, úgy éreztem, igen, most jó vagyok, nem szaladok át a rövidke zebrán, pedig még el sem indultak az autósok. Kicsit lehiggadtam. Bambultam, gondolkodtam, az eső cseppet sem zavart, szóval ez van, ha a kiszabadulok a depi szorításából, senki a világon nem érti, csak egy furcsa, zavaróan túlrezgő valaki vagyok, nekem kell visszafognom magam, igazodnom, mintha egy saját cellában lenne minden járókelő, vagy utas, egy közös, nyomott hangulatban, és hát én ebből alaposan kilógtam. Feltűnően, ezért aztán nem voltam normális. De vajon csak ma? Én úgy érzem, nem. Máskor sem vagyok, voltam bezárva, mindig kilógtam, felettük jártam, vagyis kívül ezen a szabályozott, megszabott valamin. Társadalmon? Nehéz ezt megfogalmazni, de elviselni is. Emlékszem, gyerekkorom világára, amikor szeretett nagyimmal mentem mindenhova, még munkába is éjjelre, mert oda is magával vitt. Mentünk a Dagályba, Rudasba, Csehekhez, Berlinbe, Dunafüredre, vagy csak a közértbe, hivatalba, és közben utaztunk vonaton, buszon, villamoson. És az emberek beszélgettek, mosolyogtak, jókedvük volt, barátságosak voltak. Odafigyeltek egymásra. Lehet, hogy nem mindenki, de nekem gyerekként úgy tűnt, mindenki aranyos, kedves, a villamoson jó volt a hangulat. Nagyikám a szomszédaival is közvetlen kapcsolatban volt, rendszeresen beült velem Tóth nénihez, Eőry néniékhez a konyhába, de a házmester néniéknél is sokat voltunk, rengeteget beszélgettek, én meg boldogan hallgattam. Sokat nevettek, de pletyka is volt közben. A folyosón is sokszor megálltak a lakók hosszasan beszélgetni. Többeknek majdnem egész nap nyitva volt a bejárati ajtaja. Nem féltünk semmitől. A ház kapuja kitámasztva egész nap. Feljöttem a Menta utcán, fájt mindenem, az eső egyre jobban esett, lassan vánszorogtam, lendületem még kitartott, kulcscsomómat elővettem, a kertkaput kinyitottam, becsuktam, a társasházunk bejáratát kinyitottam, majd jól bezártam, ahogy a közgyűlésen megbeszéltük, fel a harmadikra, üres, hideg lépcsőházban. A lakások mellett elhaladva az volt az érzésem, ebben a házban senki sincs, olyan csend volt, aztán szobámban ledobtam a retikült, a vizes kabátot, átázott cipőt. Anyám még nem ért haza. Kicsit megkönnyebbültem ettől. Furcsa, gondoltam. Ekkor hatalmas durranást hallottam kintről, egy autó kereke talán. A hideg ellenére ablakot nyitottam, és fáradtan, elszomorodva lefeküdtem. Az emberekre gondoltam... És hogy vígasztaljam magam, arra az Egyre, aki vígaszom, reményem, már hallottam is vidám nevetését, kedves hangját. Ő Az, akiért még élek, aki életben tart, megvígasztalódtam, és megnyugodtam. Egész biztosan vannak olyan emberek, mint ő, és biztosan nagyon sok ilyen ember van. Nincs minden elveszve. És megfőztem egy jó kávét...
4962
Tasnadirita - 2019. december 16. 06:23:52

Igen, Ritus! A fókusz kérdése! Szép napot és szép ünnepeket szeretettel! PusziHeart

6542
ritatothne - 2019. december 12. 11:55:11

Kedves Rita!

Ha kivülről várjuk a jobbat, akkor szerintem csalódni fogunk. Jobb akkor lesz, ha mi tesszük boldogabbá az életünk. Tudom, hogy könnyű mondani, de mégis törekedni kell rá. Már az is jó, ha észrevesszük a szépet, legyen az egy napsütéses nap, egy szállingozó hóesés. Ha kedvünkre való regényt, novellát, verset olvasunk. Akárcsak ezen a honlapon is rengeteg a remek írás. Ha egy kicsit is ki tudunk zökkeni a saját letargikus hangulatunkból, már az is öröm.

Szeretettel: RitaRose

6542
ritatothne - 2019. november 23. 16:06:24

Kedves Rita!

Igazad van. Nehéz ellenállni a hatásoknak. Az embernek gyakorta ok nélkül is rossz a hangulata. Ezt persze nem szabadna ráöntenie másokra, de úgy van, ahogy írod, hogy mégis megteszik.

Jól látod:"Ez nem a szilárdság, harmonia, erő, egyensúly jele."

Szeretettel: RitaRose

4962
Tasnadirita - 2019. november 22. 04:11:30

Kedves KittiHeartHeart

5396
Kitti - 2019. november 21. 21:16:58

Szeretettel olvastalak Ritácska!Rose

4962
Tasnadirita - 2019. november 21. 20:42:28

Kedves Ritus! Igen, az jut eszembe, az emberek ma is beszélgetnek a villamoson, metrón, csak nem a jelenlevő utastársakkal, hanem a távolban levőkkel. A mobilon. Sajnos nem lehet mindent egyszerre. Viszont: borzalmasan morcik, feszültek, rohannak munkába, onnan rohannak haza, és különösen így ebben a pocsék esős, hűvös, sötétben, szélben nagyon feszültek. Bezzeg nyáron! Kivirulnak, hihetetlenül erősek, élettel teltek. Azért érdekes, mennyire ki vannak szolgáltatva minden erőnek. Ez nem a szilárdság, harmonia, erő, egyensúly jele. Süt a Nap, jó az idő- vidámak, mosolyognak. Esik, fúj, cidri van-komolyak, rosszkedvűek, morcosak, udvariatlanok, minden. És akkor hol vannak még a próbák, kísértések, tragédiák, traumák, veszteségek, halál. És: ami azután jön.
Szeretettel, RitaHeart

6542
ritatothne - 2019. szeptember 07. 11:15:04

Kedves Rita!

Tetszett az írásod. Látod, van ilyen, hogy Te vagy feldobott és mások unottak. Szerintem a beszélgetés a mobilok óta szűnt meg. Biztos belejátszik az internet is. Az ember annyi információt lát és hall, hogy néha szüksége van egy kis nyugira/csendre. Minél fejlettebb a technika, annál magányosabbak az emberek. Jó, hogy leírtad, legalább kijött belőled és meg is tudtad osztani a gondolataid, jelen esetben velem.

Szeretettel: RitaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.