Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Tasnádi Rita: Tömegben
Ma esett, a vihar pici és rövid volt, a fülledtséget hűsítő szél enyhítette, s miután megebédeltem, a lelkésszel és két segítőjével beszélgettünk. Rita, maga eltúlozza!- mondta a lelkész, és komolyan rám nézett, kis rosszallással szemében, csak annyit válaszoltam, tudom, elköszöntem, és kijöttem az esőbe. Hazafele indulva azon agyaltam, nem, ez nem túlzás, a buszon tényleg fodossák az utasok az orrukat, és rám néznek. Érzem, hogy nem megfáztak, nem viszket az orruk. Van, hogy különféle okból valami szagom van, épp ebédlőből jövet mondjuk káposzta szagom, vagy fokhagyma, bármi, s az emberek igen érzékenyek mindenre, a szagokra különösen. Mondjuk én is, az orromat sosem fogdosom emiatt. Bántó. Ahogy nekem fáj, úgy én sem bántok másokat. Hajléktalant sem. Ő különösen nem tehet róla. Ahogy kiértem a mellékutcából, a 7-esre várva leültem, és újra! Egy fiatal kislány mellettem állt, az orrával foglalkozott. Már majdnem megszólítottam, de lemondtam a felesleges konfliktusról.
Aztán jött a 7-es. Az eső ellenére lassan szálltak le, sokan, az ajtóban csak áztunk, többen udvariatlanul elém furakodtak, végül majdnem beszorultam a csukódó ajtók közé. De volt üres hely. Egy idős nő szatyrával dupla helyet foglalt, hátra tántorogtam, a vezető, mint egy őrült, rángatta a buszt, egy egyes ülésre leültem. Kifejezetten azt kezdtem nézni, szemben mikor lesz orr problémájuk, két nő volt ott, az egyik fornettit evett, másik korosabb nő újságot olvasott. Addig fixáltam őket, míg az idősebb rám nézett. Olyan kemény, fölényes, rideg, hideg szemei voltak, merev, érzéketlen arcvonásai, még egy robot is több érzelemre képes, gondoltam, a másik csak evett, evett, de mivel messzebb ültünk, az orrukat nem fogdosták.
A 61-esen sem történt semmi, illetve talán jobb is, hogy elfelejtettem, nem is emlékszem. A dolog nem ment ki továbbra sem fejemből, feszült, stresszes lettem, fel tudtam volna robbanni. Bántó. Nagyon, nagyon bántó. Itthon megettem egy ribizlis-túrós szeletet, majd eltelve bámultam a semmibe, és újra eszembe jutott az az eset a fiatal, magas, jól öltözött, ápolt fiatalemberrel. Sokat jut eszembe. Amikor a Széll Kálmán téren vártam a villamosra, egyszercsak hallom, egy férfi veszekedik. Kiabál. Közelebb megyek, és ez a jóképű srác, úgy 21-22 éves, egyedül kiabál. Nem nagyon, de feltűnően. -Miért zaklattok? Miért kell engem zaklatni? Nem vagyok elmebeteg! Zaklattok engem! Miért zaklattok? Hangja sírós, elkeseredett, kétségbeesett volt, szinte fájt nekem is. Közben hol egyik, hol a másik várakozót nézi, arca egészen ki van pirosodva, majdnem sír.
Egészen megdöbbentem, azóta sokszor jut eszembe, foglalkoztat ez a rossz élmény, és próbálok rájönni, mire értette a zaklatást. Hiszen csak utasok, járókelők voltak, siettek, vártak a villamosra, fáradtan, délután, munkából hazafelé, ki tudja, hányféle gonddal vállukon, hányféle tragédiával, és mégis úgy érzem, ennek a fiúnak igaza volt, elhiszem, hogy zaklatták. És biztosan tudom, nem volt elmebeteg. De vajon mivel zaklatták? Hozzá sem szóltak, sokan talán rá sem néztek, még az ordítást is figyelmen kívül hagyták, vagyis tapintattal kezelték. Talán a vibráló, gonddal teli, feszült, ideges tekintetekkel lehetett baja? Vagy az agresszívnak látszó tekintetekkel? Az ilyen megtévesztő, szorongás is okozhatja. Vagy a félelem. Nem tudom. Azóta sem tudom. Vagy neki is volt egy olyan gondja, mint nekem? És hasonló jelzéseket vett észre, mint én? Ami így, a tömegben láthatatlan, és csak ő veszi észre, csak őt érinti, csak rá vonatkozik, és csak neki fáj...
És az ártatlan utasok, az ártatlan járókelők az egészböl nem értenek semmit. Az sem, aki megvakarja az orrát. Csak szagot érez, csak büdöset, csak étel, vagy bármilyet, ami nem jó, nem kellemes, ami nem tetszik. Mert így szokás. Tapintatosan, finoman, csak orrunkat érintve. És hogy az kit érint, kinek fáj, kit kínoz, kit semmisít meg, mindegy, nem lényeges. Neki szag van, ne legyen, az rossz, nem jó. Vajon a srácnak mi lehetett a gondja? És vajon volt-e ott a villamos megállóban rajtam kívül valaki, aki nem bolodnak nézte, hanem próbálta érteni őt, és elhitte, tudta, érezte, hogy zaklatják?
6542
ritatothne - 2019. szeptember 13. 19:09:19

Kedves Rita!

Nehéz kérdést boncolgatsz, mert ugye Te se mentél oda a fiatalemberhez megkérdezni, hogy mi bántja? Sokat változtunk olyan téren, hogy nem ítélkezünk, nem szólunk be, nem minősítünk, lehet valaki ittas, büdös, hangoskodhat, lehet koszos, pisis nadrágban, beszélhet magában, kiabálhat, tehet bármit, az emberek tűrik. Lehet, hogy beteg, lehet, hogy részeg, vagy drogos. Mit kellene tennünk? És akik megértik őket, azok mit tesznek? Tegyünk fel saját magunknak kérdéseket, csak elvárásaink vannak, vagy teszünk is valamit? Csak ítélkezünk, de magunk se vagyunk különbek? Csak megértésre vágyunk, vagy magunk is nyitottak vagyunk a megértésre? A világot nem tudjuk megváltoztatni, de magunkat igen és ez az igazi győzelem, ha saját magunkat győzzük le. Ha minket is érdekel a másik, a gondolata, az érzése, a viselkedésének az oka, mert akkor talán nyitni tudunk feléjük és nem csak azt várjuk el, hogy ők nyissanak.
Kedves Rita, ezek csak gondolatok, melyeket én magamnak szoktam feltenni, de talán hasznosak lehetnek mások számára is. Engem érdekel X, de ő érdeklődik felőlem, vagy csak elvárja, hogy én mindig megértsem őt? Mindannyian emberek vagyunk, hibákkal, gyarlóságokkal és mégis szeretetre, figyelemre vágyunk. Ebben nincs különbség közöttünk. Itt nem számítanak a szagok.

Szeretettel: RitaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.