Till Dávid B.: Csend, fák és a világ elveszett darabjai (2019. június)
Kellemes áprilisi péntek délután volt. A nap valósággal bearanyozta a kolozsvári utcák és terek szürke kövezetét, ahogy fénye megtört a macskakő repedései között összegyűlt pocsolyákon. Egész délelőtt esett az eső, de a tanítási idő végéhez közeledve, már csak a fém ablakpárkány horpadásaiban megmaradt vízcseppek emlékeztettek rá. Andrei bal kezével egyre nehezedő fejét támasztotta, miközben igyekezett szemét a feketére mázolt táblán tartani. Látta, amint a tanárnő, kezét magasba emelve felírja az utolsó megoldandó egyenletet, talán fel is fogta, hogy mely számok kerültek fel elődeik szivaccsal elmaszatolt maradványai közé, de az igazat megvallva cseppet sem érdekelte a dolog. Két gondolat kergette egymást a fejében, de azokra sem volt képes fókuszálni a fáradtságtól és a terem poshadt izzadtságszagától. Az egyik, és a sorrendben az előrébb való, az immár negyedik, zsinórban összeszedett történelem peca volt. Még nem tudta, hogy hogyan fogja kidumálni magát otthon a szülei előtt, és hiába számolgatta, az a szerencsétlen átlag csak nem akart a ketteshez közelebb kerülni. - Talán mindegy is - gondolta - számok ide, vagy oda, egy egész nyolc, vagy kettő, pofon lesz a vége. Ezzel az erőtlen eszmefuttatással ki is fújt a probléma megoldásának tervezgetése. Andreit egyre inkább a kevésbé fontos gondolat kezdte el foglalkoztatni, amely nem volt annyira komplikált, mint az előző, ellenben fényévekkel jobban zavarta. Érezte, amint az idegesség egyre szorosabban húzza össze a gyomrát. Nem fért a fejébe, hogy a stréber Petru, aki a szomszéd padsorban ül, hogyan képes úgy letenni minden egyes péntek délután azt az istenverte csillogó alumínium tolltartóját, hogy a lassan lejjebb és lejjebb ereszkedő nap fényét pont az ő szemébe irányítsa. Amúgy is utálta a rikító világosságot, de a kis tudóspalántának persze mindig rá kell tennie egy lapáttal az ő kínjaira. Miután elege lett a dologból, és jól kiidegeskedte magát a kitűnő tanulón, oldalra fordította fejét, majd hunyorogva barátjára, Mihaira sandított. A fiú gondterhelt arccal bámult maga elé, látszott rajta, hogy lövése sincs az egész tananyagról. Ő már nem számolgatta a tanulmányi átlagát, se matematikából, se történelemből. A szája oldalán éktelenkedő piros seb jelezte, hogy tegnap este a szülei már megkapták a bukás értesítőket, és elő is vették szegény fiukat, aki tróger lévén, csak egy flegma vállrándítással volt képes reagálni édesapja hegyi beszédére az életről.
- Háromnegyed három lesz nyolc perc múlva - suttogta fojtott hangon Andrei, miközben könyökével barátja kinyújtott jobb kezébe bökött, hogy visszarántsa alfából.
Mihai erre felvont szemöldökkel a tábla felett lógó órára nézett, majd két izzadó tenyerével végigsimított kipirult arcán. Andrei egészen biztos volt benne, hogy nem húzzák ki háromig. Eközben a tanárnő már a fél táblát teleírta, és mindenféle köröket meg háromszögeket rajzolgatva magyarázott, de a két fiú az egészből egy árva szót sem tudott értelmezni. Külön- külön még úgy ahogy sikerült felfogni a jelentésüket, de mondatba fűzve ugyanaz a feladat már meghaladta a képességeiket. A fehér krétacsíkok kezdtek összeolvadni Andrei szeme előtt, bár szegény srác abban sem volt biztos, hogy nem éppen a szemei folynak-e ki a helyükről. Azon volt, hogy felpattan az ócska, összeizzadt székről és rosszullétre hivatkozva kikéretőzik a mosdóba, de ekkor váratlanul megszólalt az óra végét jelző csengő. A két barát meglepetten nézett egymásra, majd mivel a falióra is hármat mutatott, fogták a füzeteiket, és bevágták őket a táskájukba. Mihai még visszaadta a kölcsöntollat az előtte ülő lánynak, aztán három perccel később már az iskola kapuin kívül szívták magukba a fülledt, széndioxid dús levegőt.
- Te, Andrei, hallod, nekem nincs kedvem haza menni. Nem sétálunk valamerre? Még egy sörre is meghívlak - törte meg a csendet Mihai.
Andrei először nemet akart mondani, mert kellemetlenül érezte magát az átizzadt pólójában, de a hideg sör gondolata is csábította.
- Támogatom az ötletét, Mihai úr - válaszolt Andrei némi gúnnyal a hangjában, egy sanda mosoly kíséretében - De ne felejtsd el, hogy nekem még haza kell utaznom ’bácsra, és ritkán indul busz.
- Így jár, aki Kisbácsra költözik, tesó. Frusztrált a nagyvárosi élet, vagy mi? - nevetett Mihai - Arra gondoltam, elmehetnénk az erdőbe. Onnan még gyalog is simán hazamész, nekem meg aztán éppen mindegy, mikor érek haza, anyámék esküvőre mentek valami ismerőshöz.
Andreit meglepte barátja hirtelen jött természet iránti vágyódása, de mivel már ő is régen járt arrafelé, gondolta, talán jót fog tenni egy kis kikapcsolódás a fák között. Válaszként csak biccentett, és már el is indult a közeli buszmegálló felé. Még legalább tíz percük volt a következő járat érkezéséig, ezért Mihai beszaladt az út szemközti oldalán működő sarki kisboltba. Percekkel később már sörrel megrakott táskákkal álltak a járda szélén, kezükben a zöld színű diákbérleteikkel, és nézték, ahogyan az új, Volvo márkájú, rikító kék busz befordul eléjük az öbölbe. Gyorsan beugrottak az ajtón, hogy a piacról hazafelé tartó néni-hadseregen keresztülvágva, a busz hátsó felébe férkőzhessenek. Ülőhely már egy sem volt, mire nagy nehezen a hátsó ajtóhoz kűzdötték magukat, de legalább sikerült kifogniuk azt a buszt, amelyben működött a légkondicionáló.
- Legalább nem sülünk meg - hajolt barátjához Mihail - fennhangon kellett beszélnie, hogy a hangja hallatszódjon a förtelmes zajban, amelyet a főút produkált körülöttük.
Jó húsz percet töltöttek el az egyre zsúfoltabbá váló autóbuszon, és az út végén már alig lehetett megmaradni a sok embertől. Hangosan kiabáló kisiskolások, megrakott szatyrokkal tolakodó nyugdíjasok, telefonálni próbáló öltönyös férfiak és mobiljaikat nyomkodó fiatalok között hánykolódtak a fekete, izzó betontengeren. Mihai fekete haja izzadtan tapadt kopaszra nyírt tarkójához, napszemüvege folyton lecsúszott az orráról. Hallotta, ahogy két öregasszony fennhangon kifogásolja a szájából kikandikáló fémkarikát és a hajviseletét, de még ahhoz se maradt ereje, hogy odaforduljon hozzájuk egy megvető pillantás erejéig. Andrei szolidabban öltözött fel, bár vállig érő, sötétbarna haja jobban kínozta, mint Petru tolltartója. Mikor végre megérkeztek az erdő szélén kiépített megállóba, és elhagyták a buszt, úgy érezték, mintha újjászülettek volna. A jótékony tavaszi szellő friss fenyőillatot szállított, hiszen alig fél perc sétára voltak az erdőtől. Először kinyitottak egy-egy doboz sört, amelyek bár felmelegedtek kissé, ihatóak maradtak, aztán elindultak a magas, csendes rengeteg felé. Mihai cigarettára gyújtott, és miközben visszatette az öngyújtóját a zsebébe, feltekintett az egekbe nyúló, méregzöld fenyőfatengerre.
- Na, ezt már nevezem, haver - mondta, miközben a cigaretta fel - alá ugrált a szájában - Néha úgy érzem, hogy ki kellene költöznöm az erdőbe, valami kis faházba, mindentől távol - beszéd közben végigsimított izzadó homlokán, és messzire fújta a kékes füstöt.
- Persze, te meg a magány, ne már, egy hétig sem bírnád ki - nevetett fel Andrei, aztán belekortyolt a sörébe, majd levette napszemüvegét, és a pólója nyakára akasztotta.
A két barát a kitaposott földútra lépett, majd miközben az erdő széléhez közeledtek, kikopott a lábuk alól a lágy szellőben hullámzó, zsenge fűszőnyeg, és lassan megérkeztek a fák végtelennek látszó birodalmába. A szélben ringatózó lombok halk nyikorgását leszámítva teljes csend honolt, még a madarak énekét sem lehetett hallani. Minél tovább sétáltak, annál sötétebb lett, majd szűk fél óra alatt homályba borult az ösvény. A szürke árnyék, mint valami hatalmas fenevad, lassacskán bekebelezte a lombokat, majd lustán és átláthatatlanul meghúzódott a távolban. A fiúknak fel sem tűnt, hogy a nap máris ereszkedni kezdett a horizonton, és vöröses fénye egyre kevesebb teret hódított meg a gyantát csorgató, vékony fatörzsek között.
- Milyen nagy csend van - szólalt meg hosszú hallgatás után Andrei - mintha nem is lennének erre állatok. Nem furcsállod? - Mihai egészen addig kétes valóságtartalmú történeteket mesélt a barátnőjéről, meg egy nyári fesztiválról. Teljesen belefeledkezett a mesélésbe, észre sem vette, hogy barátja nem figyel rá, csak bambán, maga elé meredve lépked mellette, és percek óta egy szót sem szól. Nyilvánvaló volt, gondolatban külön utakon jártak, és az oda nem illő közbeszólás teljesen kizökkentette Mihait a mesélésből.
- Mi van? - kérdezett vissza pillanatnyi fáziskésés után- Nem, erre nem élnek medvék.
- Mondom csend van - vigyorodott el Andrei barátja zavart arckifejezését látva.
- Ja, vagy úgy. Hát, ja, nincs zaj. Kapcsoljak zenét, vagy…
Mihai hirtelen félbehagyta a mondatot. Barátja először észre sem vette, hogy teljesen ledermedt, csak pár lépéssel később fordult vissza, amikor már jó két méterre álltak egymástól.
- Haver - szólította meg a látszólag bizonytalan, szemöldökét ráncoló fiút - Meddig akarsz még ott ácsorogni?
- Az ott micsoda? - hebegte Mihai, miközben ujjával Andrei válla fölé mutatott, és ő is tett egy lépést barátja felé.
Az ösvény azon része, amelyen a két fiú állt éppen, éles balkanyart írt le egy domb körül, jobb kéz felől pedig meredek falú gödör vette körbe. Andrei egy pillanatig habozott, majd megfordult, hogy szemével követni tudja a megadott irányt. Nem kellett sokáig keresgélnie, egyből feltűnt neki a domb tetején magasló hegyes, fekete szikla. Első pillantásra úgy tűnt, mintha egy bő leplet viselő alak állna felettük, őket bámulva, de amint a szeme hozzászokott a szürke félhomályhoz, amely mintha a domb körül összpontosult volna, egyből kivehetővé vált a furcsa kő. A fiúk számtalanszor jártak már ezen az ösvényen fiatalabb korukban, de ilyesmire egyikük sem emlékezett. Összenéztek, majd néhány sokatmondó pillantás és egy-egy biccentés után megindultak a magaslatra. A domb nem volt túl meredek, és bár a talaj még sáros volt az eső miatt, némi szerencsétlenkedés árán feljutottak a sziklához. Egy darabig csak álltak, és nézték a hatalmas monstrumot, ugyanis az még a domb túloldalán is folytatódott. Az egész egyetlen hosszú tömb volt, de ezt az ösvényről ők nem láthatták. A domb tetején kimagasló hegyes csúcson kívül a test többi részét szinte teljesen beborította a föld, csak egy keskeny sáv és valahol a tárgy közepén elhelyezkedő, toronyszerű oszlop volt teljes egészében látható, amely egészen biztosan összekapcsolódott a többi darabbal. Közelről látva a színe is megváltozott, sok helyen barna foltok tarkították. Egész biztosan rozsdás volt.
- Nem létezik - suttogta Mihai, egy cseppnyi ijedtséggel a hangjában. Közelebb lépett a sötéten csillogó csúcshoz, és kezével kezdte dörzsölni azt, majd kisvártatva ismét megszólalt: - Andrei, ez nem is kő, ahhoz túl sima, ez a valami fémből van! Rozsdás, és… - ekkor a kezével letépett egy darab mohát a tárgy oldaláról, majd rögtön hátrahőkölt a meglepetéstől. A letisztított felületen egy nagy, fehér felirat díszelgett: U-193.
- Ez mi a franc? - bukott ki a kérdés, az eddig szótlanul álló Andreiből - És hogy a rossebbe került ez ide?
Pár másodpercig csak bámulták a monstrumot, majd Mihai megtörte a csendet:
- Ez egy hajó. Vagyis hát tengeralattjáró. A múltkor néztem a tévében, egy csomó ilyen úszkált a tengerben a világháború alatt…
- Na, elég az etetésből - nevetett fel Andrei, majd ő is közelebb lépett, és ujjával megkopogtatta a hatalmas vasdarabot, amely erre üresen kongó hangot hallatott.
A két barát nem tudott mit kezdeni a helyzettel, ezért alaposabban is szemügyre vették a hajót. Körüljárták, és nagyjából beazonosították annak részeit. Semmi nem utalt arra, hogy valaki odavitte volna. Érintetlen volt. Amikor megunták a nézelődést, fogták magukat és kerestek egy helyet, ahová nyugodtan letelepedhettek, kellő távolságban az egykor félelmetes járműtől. Mihai ismét cigarettára gyújtott, és egy doboz sört is bontott mellé. Látta barátján, hogy nem tudja felfogni a látottakat, s bár ő is viaskodott magával, érezte, hogy itt valami nagyon nincsen rendben. Akaratlanul is eszébe jutottak a legendák, amelyeket még a nagyapja mesélt neki az erdőről. Gyakran nevezte a román Bermuda- háromszögnek. Állítólag sokan nem jöttek ki az erdőből, miután bemerészkedtek, mintha elnyelte volna őket a föld. Éppen szólni akart Andreinek, hogy induljanak el lassan vissza a városba, amikor váratlanul feltámadt a szél, és lehűlt a levegő. A két fiú egy emberként pattant fel az addig padként szolgáló kidőlt tölgyfáról. Majdnem futásnak eredtek a rémülettől, de ekkor halk csilingelés ütötte meg a fülüket. Mindketten felpillantottak a fákra, de olyan látvány fogadta őket, amelyre épeszű ember soha nem számítana. A magasban több száz, talán több ezer nyaklánc, gyűrű, fülbevaló és más ékszer lengett a szélben az ágakra akasztva. A zöld tűlevél szőnyeg és a csillogó fém olyan hatást keltett, mintha óriási karácsonyfák alatt állnának. A szél egyre erősödött, és egy rakoncátlan fuvallat lesodort valami ezüstösen csillogó tárgyat az egyik ágról. Mihai kinyújtotta érte a kezét, de mintha a szél, vagy talán maga az erdő, nem neki szánta volna, a zuhanó nyaklánc hirtelen irányt váltott, és egyenesen Andrei lába elé hullott. Ebben a pillanatban elült a szél, és még a nap sugarai is áttörtek a szürke homályfüggönyön. Andrei habozás nélkül lehajolt, s felvette az ékszert a levelek közül. A formájából azonnal rájött, hogy mit tart a kezében, de nem merte kinyitni a tenyerét. Barátjára nézett, de Mihai csak állt mellette, mint aki karót nyelt, és egy szót sem bírt kinyögni. Végül Andrei erőt vett magán, és lassan szétnyitotta az ujjait, amelyek már egészen kifehéredtek, olyan szorosan markolta az aprócska tárgyat. Titokban remélte, hogy téved, de rá kellett jönnie, túl fontos neki az a nyaklánc ahhoz, hogy valaha is elfelejtse akár az alakját, a színét vagy a tapintását. Egy picike, ezüstláncon függő, aranyozott, szív alakú medál volt a kezében, melynek közepén egy izzó zöld smaragd díszelgett. A fiú szemei megteltek könnyekkel, nem tudta visszafojtani a hirtelen szívébe markoló fájdalommal vegyes örömöt.
- Mi az, haver? Kinek a nyaklánca az? - szólalt meg Mihai. Hangja nagyon távolinak tűnt, de Andrei érezte, meg kell válaszolnia a kérdést.
- Ez itt a nagymamámé volt, Mihai. Miután meghalt, a rokonság lecsapott a házára, és az ékszereire. Tudod, mindent vittek, ami megtetszett nekik. Ez is akkor veszett el, pedig a nagyi még amikor kissrác voltam, nekem ígérte. Mindig is imádtam ezt a zöld követ benne…

- Mihai! Andrei! Látom maguk aztán nemigen érdeklődnek az órám iránt, pedig történetesen mindketten bukásra állnak! - A tanárnő hangja jeges zuhanyként érte a párost. A két, nem éppen jeles tanuló egyszerre kapta fel a fejét az asztalról, mintha fülön pöckölték volna őket. Mihai a hirtelen meglepetéstől sokkot kapott, és valószínűleg azt sem tudta volna megmondani, hogy melyik évszázadban van éppen. A tanárnő még egyszer végigmérte őket, arcáról csak úgy sugárzott a tömör megvetés. A háttérben Petru vihorászott, de közben megszólalt az óra végét jelző csengő. A diákok sec-perc alatt kiviharzottak a folyosóra. Csak Andrei és Mihai maradtak a helyükön. Mindkettejükben ugyanaz a kérdés motoszkált, de egyikük sem merte feltenni. Még mindig pokoli hőség volt, és az izzadtságszag is tovább terjengett a teremben, de nem zavarta már őket. Mihai egy hangos tüsszentéssel végül megtörte a percek óta háborítatlan csendet.
- Haver, nincs egy zsebkendőd véletlenül? - kérdezte orrhangon.
- De, persze - válaszolt Andrei, majd belenyúlt nadrágja zsebébe, hogy elővegye az utolsó darabot, de félbehagyta a mozdulatot, mert az ujjai valami hideghez értek. Megfogta a tárgyat, majd előhúzta a zsebéből, és ujjára akasztva meglengette Mihai előtt. A fiúk szóhoz sem jutottak. Hiszen mit is mondhatna az ember ilyen esetben?
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.