Edwin Chat: Ikermisztikum. - 4. rész.

Martin a kórházi ágyon feküdt, karjából infúzió kígyózott fel az üvegpalackig. Eszméletlenül feküdt, mégis mintha ébren lett volna. Tudatalattija dolgozott, érzett érzéseket. Érezte, hogy fél feje zsibbad, és érezte, hogy fején a seb forrón, tompán nagyokat lüktet. Fájdalma nem volt. És érezte, hogy valami ( vagy valaki, ezt soha nem érezte pontosan) hiányzik. Látott lelki szemeivel fehérséget, egy kórtermet, de hogy mi van a kórteremben, azt nem látta. Majd az egész látomás eltűnt, és érezte, hogy hiányérzete csökkent egy kicsit. Tudta, hogy az a valami, ( vagy valaki) elindult felé. Nem tudta honnan jön, mikor ér ide, de nem félt. Tudta, hogy az a titokzatos valami az jó, és a találkozás kellemes lesz.

Kevin egyszerűen felállt a kórházi ágyról, és kisétált az utcára. Civil ruhában volt, kötések nem tarkították sem a fejét, sem a végtagjait, senkinek nem tűnt fel. Ő maga sem gondolta, hogy ilyen simán fog menni a szökés.
A kórház parkolójában meglátta nevelőszülei autóját.
- Szóval már tudják. Biztos az orvos szólt nekik. Vagy talán Johnny.- elmélkedett. „- El kellene lopni az autót.”- villant át agyán. Aztán az ötletet hamar elvetette. Biztos nincs benne a kulcs, és az ajtók zárva. És ha ellopná, szülei bejelentenék a rendőrségen, pillanatok alatt elkapják, és visszavágják a kórházba. Ezt nem teheti meg, minél előbb meg kell találni Martint. De hogyan, merre induljon? Nem tudta. Végül egyszerűen döntött. Azt fogja csinálni, ami éppen eszébe jut. Nem fogja átgondolni, megváltoztatni.
Az út szélén leintett egy taxit, és hazavitette magát. Sietnie kellett, még mielőtt szülei hazaérnek. Magához vette bankkártyáját, jogosítványát, és rohant vissza a taxihoz. Beült, és odaszólt a sofőrnek:
- A hatos úton Délre.
- Igen uram.- szólt a taxis. – Sietünk? Talán valami baj van?
- Nagy baj van. Hosszú história lenne elmesélni.
- És pontosan hova megyünk uram?- kérdezte a taxis.
- Nem tudom… nem tudom…- tűnődött Kevin a bizonytalanságban.
- Értem uram.- mondta a sofőr, de Kevin ezt már nem hallotta. Gondolatait próbálta rendezni, érzéseit figyelte, de hiába. Nem érzett semmit, nem érezte Martint. „- Csak nem halt meg?”- tűnődött magában. Az nem lehet. Ha Martin meghalt, azt a reggeli balesettől jóval nagyobb fájdalommal érezte volna. „- Martin él. De miért nem érzem?”- tette fel magában a kérdést. Agyában millió válasz érkezett, de nem tudta melyik az igazi. Elaludt.

Martin ébredezni kezdett a kómából. Észnél volt, de gyengének érezte magát. Feje zsibbadtan zúgott, agya zakatolva kalimpált. – Hol vagyok?- nézett körbe, szemeit forgatva. Felfogta hogy hol van, kórházban. Tiszta a tudata. De mi történt? Elindult reggel, elég hideg volt. Rémlett neki egy autó, de hogy milyen típus, és milyen színű, arra nem emlékezett. Egy csattanás. Ekkor nyílként hasított agyába a fájdalom. Becsukta a szemét, és erősen felszisszent. Eszébe jutott minden. Elütötte egy autó. De valami aggasztotta. Az a valami, vagy valaki, aminek eddig a hiányát érezte, elmúlt, nincs. Nem érzett semmit. Mi történhetett?
Ábrándozásából a kórterem ajtajának nyílódása zökkentette ki. Egy ápolónő jött be, fiatal, és csinos volt, Martinnak első látásra megtetszett.
- Ó, Mr. Rudow, felébredt?- csodálkozott az ápolónő. – Jól van, Mr. Rudow?
- Igen, azt hiszem, bár voltam már jobban is.- Martin hangja kicsit erőtlen volt.
- Azonnal jövök Mr. Rudow, szólok a doktor úrnak.- mondta az ápolónő, és úgy kiszaladt, hogy a kórterem ajtaját is nyitva felejtette.
Pár perc múlva megérkezett az orvos, az ápolónő is jött vele.
- Üdvözlöm Mr. Rudow.- köszönt a doki. – Dr. Vega vagyok, ő pedig Helga nővér. Örülünk hogy felébredt.
- Súlyos a bajom doktor úr?- kérdezte Martin.
- Nem vészes Mr. Rudow, de egy kis fejműtétet el kell végeznünk. Sajnos feje nagy ütést kapott, koponyacsontja szilánkosan tört. Nem nagy ügy, a szilánkokat kell eltávolítani a sebből. Nyugodjon meg, nem lesz semmi komplikáció. A műtét előtt el fogjuk altatni. Most pihenjen, pár óra múlva jövünk magáért.
- Doktor úr, mennyi ideig voltam kómában?- kérdezte Martin.
- Három és fél órát.- felelt az orvos, és kiment a kórteremből, az ápolónő követte.
Martin a plafont bámulta. Ami igazán nyomta a szívét, azt nem árulta el az orvosnak. Csak ábrándozott. Mi lehet az a valami? Nagyon kellemes, és jó dolog volt. Volt? Lehet hogy már örökre múlt idő marad? Lehet, az a baj, hogy elindult felé? Ez lett volna a veszte? Aztán Martinnak hirtelen eszébe jutott valami, hatalmas félelem kerítette hatalmába. Pánikba esve nyomta a gombot, ami a nővérszobán jelez, ha a betegnek valami óhaja, gondja van.
Pár másodperc múlva Helga szaladt be Martinhoz.
- Mi a baj Mr. Rudow?- kérdezte. Martin kétségbe esetten válaszolt, totális félelem volt az arcán.
- Nővérke, kérem hívja ide a doktor urat. Élet-halál kérdésről van szó.- a nővér ijedten bámult Martinra.
- Most! Azonnal!!!- üvöltött Martin. Helga sírva rohant ki a kórteremből, szaladt az orvosért. A másodpercek örökkévalóságnak tűntek, a folyosót végtelennek látta, úgy érezte, soha nem ér az orvosi szobába. Lábai súlyos ólomtuskóknak tűntek. Mikor végre odaért, nekiesett az ajtófélfának, és csak ennyit lihegett:
- Doktor úr! Mr. Rudow. Gyorsan!- az orvos azonnal felpattant az íróasztaltól, a nővér állapotáról lerítt, hogy baj van, és már rohant is Martinhoz.
Pillanatok alatt odaért. Martin arca és homloka gyöngyözött az izzadtságtól, hanyatt feküdt, sérült fejét jobbra-balra forgatta türelmetlenül. Mikor meglátta az orvost, rögtön neki esett szavakkal.
- Doktor úr.- kezdte Martin, fel akart ülni, de ekkor óriási nyilallást érzett a fejében, és derekában, és visszazuhant az ágyba . Az orvos leült Martin ágya mellé, és megfogta a fiú kezét.
- Nyugodjon meg Mr. Rudow.- és hogy mondókájának egy kis nyomatékot adjon, megszorította a fiú kezét. Ez olyan szorítás volt, amelyből Martin nyugalmat, türelmet érzett, és azt, hogy számíthat az orvos bizalmára.
- Oké, rendben…- lihegett gyengén Martin. Majd fél perc múlva elkezdte mondanivalóját.
- Doktor úr, kérem, beszéljünk mint férfi a férfival. De nagyon komolyan, és őszintén. Mondja el mi a bajom, mi lesz velem, és mire számíthatok a jövőben.- az orvos pár másodpercig csak nézte Martint töprengve, majd beszélni kezdett.
- Rendben, Ha minden áron tudni akarja, joga van hozzá, és nekem kötelességem elmondani. Ami a fejét illeti, amekkora ütést kapott, csodával határos módon tényleg csak egy kis rutinműtéttel kell beavatkozni. De sajnos van valami más is.- mondta a doki. Martin egy szót nem szólt, szemét le nem vette az orvosról, és csak fejbiccentéssel jelezte az orvosnak, hogy folytassa, de látszott rajta hogy türelmetlen. És az orvos folytatta:
- Nem tudom felfigyelt-e rá az előbb, hogy nem tudott felülni. A medencecsontja is sérült, jobban mint a feje. Medencecsontja kapott egy hatalmas ütést, mikor az autó elütötte. Sajnos ezáltal a gerince is kárt szenvedett. Felesleges hogy pontosan elmagyarázzam, az orvosi kifejezéseket úgysem értené. Sajnálom hogy ezt kell mondanom egy harminc éves fiatalembernek, de lehet hogy élete végéig kerekesszékbe kényszerül. Műtéttel talán tudnánk segíteni, de gerincvelőre lenne szükség, ami donor hiányában képtelenség. És ha lenne is donor, a műtét nagyon kockázatos. Vagy felépülne, vagy nem. Lehet hogy többet ártanánk a műtéttel, mint amennyit használnánk.- Martin csak nézte az orvost, egy szót nem szólt. Szemeiből patakzani kezdett a könny. Mikor sírógörcsét leküzdötte, megszólalt:
- Meg fogok halni?
- Butaság, szó nincs erről. Talán negyven, ötven év múlva igen, de most semmi esetre sem.
- Mesélnék valamit doktor úr. Ha meghallgat, megérti a halál iránti aggodalmamat.
- Csak tessék, időnk van.- mondta az orvos, és most ő figyelte árgus szemekkel Martint.
- Doktor úr, hisz maga a reinkarnációban, Istenben, és a jóslatokban,
- Istenfélő vagyok, a reinkarnációban nem hiszek, és a jóslatokra csak azt tudom mondani, hogy jobb félni, mint megijedni. Babona.- válaszolt a doki. És Martin mesélt:
- Egész életemben hiányérzetem volt. Mintha testem-lelkem egy része hiányozna. Eddig néha-néha éreztem, de az utóbbi egy-két évben egyre sűrűbben, és erősebben. Érzem hogy hiányzik valami, de hogy mi, arról fogalmam sincs. Most a baleset után még kómában voltam, láttam valamit. Tudom hogy őrültségnek hangzik, de láttam. Talán a tudatalattim dolgozott. És nem értem, kóma után hogy tudok mégis emlékezni rá. Nagy fehérséget láttam, azt hiszem egy kórtermet, és feküdt benne valaki, de hogy ki, azt nem láttam. És éreztem, hogy ez a valami elindul felém. Ekkor csökkent a hiányérzetem, de amióta felébredtem a kómából, azóta nem érzem ezt a valamit. Lehet valami orvosi magyarázat erre,
- Nézze Mr. Rudow, finoman fogalmazva, hogy meg ne bántsam, fantáziadús történetét orvosilag a fejsérülésével tudnám magyarázni. És a saját érdekében kérem, hogy ne forduljon pszichológushoz, mert valószínűleg gumiszobába zárnák.
- Szóval őrültnek tart doki?!- lázadt fel Martin. – Akkor mesélek valamit. Öt-hat évvel ezelőtt jósoltak nekem tenyérből. Azt, hogy harminc évesen egy balesetben majdnem meghalok, de fel fogok épülni. Nem véletlenül kérdeztem, hogy hisz-e a jóslatokban, és hogy most meg fogok-e halni. És még valami! Gondoljon bele doktor úr a mába, a színtiszta valóságba! Engem most súlyos, de szerencsés baleset ért, és harminc éves vagyok!- az orvos komolyan, és komoran elgondolkozott. Kezdte elhinni az egész históriát, de mégis olyan képtelenségnek tűnt.
- Talán van valami magyarázat a látomására. A nagy fehérség amit látott, az a kórterem volt, és maga feküdt benne. Mint amikor a klinikai halál állapotában lévő ember lelke elhagyja a testet, és testen kívülről lát mindent. Képtelenség, de talán igaz lehet.
- Ezt pont maga mondja, aki nem hisz a reinkarnációban?- kérdezte Martin.
- Más, jobb magyarázatot nem találok a történetére.- tűnődött a doki. Martin felháborodott.
- Ha ez a maga magyarázata, akkor őrültnek tartja az egész történetet, és engem is.
- Nem!- mentegetőzött az orvos. – Elhiszem a történetet.
- Úristen, maga eretnek!- vádolt Martin.
- Bocsásson meg Mr. Rudow, de vizitet kell tartanom az osztályon.- mondta sértődötten az orvos. Felállt, és kiment a kórteremből. Martin úgy nézett utána, ha a szemeivel ölni tudna, akkor az orvos most holtan esne össze. Agya forrt a dühtől. De nem sok ideje volt idegeskedni a történteken, pillanatról pillanatra nyugodtabb lett. Újra érezte azt a kellemes valamit, érezte, hogy újra közeledik. Martin szája enyhe mosolyra húzódott.

Folyt. köv.

Írta: Edwin Chat
230
Torma Zsuzsanna - 2009. június 15. 15:18:12

Kedves Edwin!
Nekem is nagyon felcsigáztad az érdeklődésemet ahhoz, hogy alig várjam a történet folytatását.
Martin Jól érezte, Kevin elindul feléje!

Üdv.: Torma Zsuzsanna
SmileSmileSmileSmile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.