Lovas József Pál: Idegen földön (2019. augusztus)
(részlet)

A folyó ártere széles volt, a rajta lévő híd folyón átívelő szakasza is több mint kétszáz méter hosszú. A fahíd, az orosz hadsereg által indított offenzíva egyik célpontja a gyors, nagy tömegben történő átkelés lehetőségét kínálta fel. A hadvezetés parancsára a folyón keresztül vezető szakaszt aláaknázták, ügyelve arra, hogy véletlen robbanás ne történhessen.
– Ezt kell megvédenünk, emberek! – állt ki katonái elé Vekerdy Sándor szakaszvezető. Szavai markánsan, parancsolón zengtek a zászlóalj előtt, gondosan ügyelve arra, hogy félelem helyett bátorságot öntsön utászaiba. Aztán még hozzátette: – Ez a feladatunk.

Hősünk „rebellis magyarként” zászlós rangban harcolt a K.u.k. hadseregben. A Budapesti Műegyetemen végzett gépészmérnök – önkéntesként – a Klosterneuburgban lévő Pionier-Battail-on kapott rövid utásztiszti kiképzést, majd onnan 1915 februárjában a császári és királyi 4. utász zászlóalj címzetes szakaszvezetőjeként a galíciai frontra vezényelték. A szakaszvezető korántsem így tervezte el a katonáskodást, ő minden áron a magyar királyi hadseregben szeretett volna szolgálni. Úgy gondolta, az osztrák-magyar közös hadsereg létszámát nem gyarapítja. Emiatt, hogy terve sikerüljön a német nyelvtudását is letagadta.
– Annyira nem vagyok jártas a németben, hogy ezen a nyelven le tudjak vizsgázni – jelentette ki látszólag határozottan. Érvelése nem állta meg a helyét, mivel, mint a legtöbb magyar középosztálybeli család tagja, a zászlós is kitűnően beszélt németül. Pechjére ez az információ elkísérte egészen Klosterneuburgig, ahol is hiába ágált a vezénylés ellen, a korpaszományos egy szép napon címzetes szakaszvezetői rangban a galíciai fronton találta magát.
Három év a fronton! Önként, hazaszeretetből, hazafiságból. A haza védelme mindenekelőtt – ezekkel az ismerős szavakkal toborozták az embereket. És így vonultak be katonának. Vekerdy Sándort, mint képzett és hozzáértő utásztisztet – noha papíron politikailag megbízhatatlannak dokumentálták – kinevezték a hídverőrészleg parancsnokának. Győztes csaták, nagy előretörések, itt hirtelenjében Lemberg, Kamionik, Luck települések helyszínei jutnak az eszébe, majd keserves visszavonulások tanúja, egyben szenvedő alanya lett. Együtt a századdal, természetesen. „Feladatunk előretörésekkor közvetlen a felderítő egységeket követően a hidak, utak, drótakadályok felépítése, visszavonuláskor a hidak felrobbantása, az ellenséges csapatok technikai akadályoztatása, visszatartása” – írta az otthoniaknak levelében.
Gyakran küldött levelet édesanyjának, nyugtatgatva a szeretett szülőt, hogy jól van. Egészséges. Olykor fényképekkel is alátámasztotta mindezt, tehette, hiszen a harctérre is magával vitte teljes fotófelszerelését. Több száz felvételt készített a frontról, hidak építéséről, a frontszolgálat hétköznapjairól, katonatársairól, a táborhelyek kialakításáról, városokról, háborús romokról. Ezek nagy része elveszett, megsemmisült a vérzivatarban. Kis hányada megmaradt az utókornak. Emlékül.
Édesanyja egy alkalommal a bajtársairól kérdezte. „Kikkel vagy ott a fronton, édes fiam? Milyen emberekkel?” Ez állt a levélben. A szakaszvezető ez alkalommal is megnyugtatta a szüleit: tehette, hiszen mindig is szeretettel szólt katonáiról. „Többségben az ötödik szegedi hadtest kötelékéből kerültek ki. Jó katonák. Megbízhatóak” – írta az otthoniaknak levelében.

A fekete parolit viselő utászok táborhelye a front mögött, olykor az erdőkben helyezkedett el, ahol a saját maguk építette faházakban laktak. Míg a frontkatonák a döntően utászok által épített futóárkokba nyíló dekungokban, földbe vájt, szükség esetén fával alátámasztott odúkban, bunkerekben húzták meg magukat – állóháború idején. Ha mozgott a front, akkor támadás előtt „magasleseket”, megfigyelőhelyeket építettek fából, melyeket lombbal álcáztak.
Csendesebb napokon, ha megtehették, beszélgettek. Olyankor sok mindenről szó esett közöttük. Az otthoniakról leginkább. Feleségről, gyerekekről, szülőkről. És jó barátokról. Szeretteik az álom és a valóság határán mind-mind ott nyomorogtak velük a futóárkokban. Hogy azután az ellenséges tűzben láthatatlanná váljanak.
– Ők soha nem hagynak magunkra. Velünk vannak, erőt, bátorságot adnak ahhoz, hogy akár ellenséges tűzben is átsegítsük a harcoló egységet a folyók túloldalára. Ők azok, akik a két part közötti pontonhíd, vagy a hídfőállások építésénél megvédenek bennünket az ellenség golyózáporától – magyarázta katonáinak.
Amikor a front már valamelyest távolodott, a pontonhíd helyére tartósabb fahidakat vertek. Máskor, két front között, ahol nem egy folyó volt a fronthatár, hanem sík vidék vagy erdő, akkor futóárkokat építettek. Ha kellett, dolgoztak éjjel-nappal, gyakran az ellenség golyózápora kísérte a munkájukat. „Előfordult, hogy az orosz és a szövetséges futóárkok néha olyan közel kerültek egymáshoz, hogy egy-egy jól dobó osztrák-magyar vagy orosz katona a kézigránátot akár át is hajíthatta az ellenség futóárkába. Éjjel – és nagy ködben nappal is – ugyancsak a két front között építettük a drótakadályokat, miközben az oroszok rakétákat lőttek fel és ahol mozgást láttak, rögtön tűz alá vették a területet” – mesélte.
Ahogy egyre messzebb kerültek a hazától, szeretteiktől, úgy nőtt bennük az elkeseredés. Egy-egy kényszerű visszavonulás pedig végképp megtépázta a hitüket. Egyre többször kérdezték maguktól, egymástól is, mit keresnek az idegen földön. Egyáltalán mi értelme az egésznek? Már kevésbé hittek abban, hogy ott, idegen földön kell megvédeni a hazát.
Egyik alkalommal megkérdezték tőle:
– Mondja parancsnok úr, mi értelme van ennek? A hősködésnek…
A szakaszvezető szomorú szemekkel nézett a távoli semmibe.
– Hősnek senki nem készül. Hős akkor lesz, amikor a fűbe harap. A vérét adja, mert mást nem tehet. Vagyis áldozat lesz! Ahogy a menekülő feladja a harcot, ahogy a futóárokban belep mindent a harci gáz, ahogy a betegség és a járvány eléri a haldoklót, ahogy…, ahogy Istenére gondol, a Megváltójára. És gyermekére, ha már volt neki, vagy ha nem, hát hitvesére, és az édesanyjára… – szólt elcsukló hangon. Szerette volna befejezni a mondatot, de ereje már nem volt hozzá.

Hősnek senki nem születik. Az egységparancsnok sem úgy gondolta, hogy amit tesz, azáltal hős lesz. Az embertársaira gondolt. Életekre ott, annál a széles folyónál. Csak azt látta, hogy az orosz haderő nagy erőkkel támadja a célpontot, a szövetségesek fejvesztve vonulnak visszafelé, menekülve tódulnak át a hídon, magukkal ragadva a robbantó egységet is. A híd ott állt szabadon, átvonulásra „felkínálva” az ellenségnek.
Az oroszok már a hosszú ártéri hídszakaszon robogtak előre, tűz alatt tartva a hidat. Az egységparancsnok látva a közelgő veszélyt, hátaslovára pattant. A Rárót még Magyarországról, Hódmezővásárhelyről hozta magával, mindig is nagy gonddal tanította, idomította. Szeretett lovagolni. Szakaszmérnökként sok munkaterületet bejárt vele a Tisza folyó mentén. A fronton is sokat foglalkoztatta. Amikor tehette, és tudta, hogy kedvelt állatát nem veszélyezteti, lovon ment ellenőrzésre is. Ám ez alkalommal vészhelyzet volt, de nem cselekedhetett másképp, szűnni nem akaró golyózáporban kivágtatott a Ráróval a híd folyót átívelő aláaknázott szakaszához. Ott leugrott lováról, a Rárót elfektette, a jószág türelmesen várta, míg gazdája meggyújtja a gyújtózsinórt, aztán a parancsnok újra nyeregbe pattant, sértetlenül visszavágtatott övéihez. Még ki sem ért a partra, amikor a híd az orosz katonák orra előtt hatalmas robajjal felrobbant. A védelmi egységek így már felfejlődhettek a folyóparton és meg tudták akadályozni az orosz katonák átkelését. Az offenzíva – Vekerdy Sándor szakaszvezetőnek köszönhetően – megrekedt.
Németh János ezredes, a védelmi egység parancsnoka elsők között gratulált a szakaszvezetőnek, megköszönve bátorságát, amivel sok száz magyar katona életét mentette meg. Az ezredes arany vitézségi éremre terjesztette fel, azzal együtt hadnagyi kinevezésre tett javaslatot. A felterjesztést személyesen vitte a K.u.k. hadtestparancsnokságra. Az osztrák tábornok meghatódva hallgatta az ezredes szavait, örült annak, hogy ilyen remek katonák szolgálnak a keze alatt, majd amikor a szakaszvezető személyi adatait tartalmazó dosszié is a látókörébe került, váratlanul a fejét kezdte el ingatni.
– Ennek az embernek a nacionáléjában az szerepel, hogy rebellis magyar. Tehát nem léptethető elő és magasabb, vagy tiszti kitüntetést sem kaphat. Sajnálom – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
Az ezredes kétségbeesve nézett a tábornokra.
– Tábornok úr, tisztelettel kérem, valamit mégiscsak tenni kéne, hiszen megérdemli. Hatalmas bátorságról tett tanúbizonyságot most is, de ez még nem minden, a Sztír folyón végzett hídépítést is az ellenség pergőtüzében végezte el. Megbízható, rendes emberről van szó.
– A zászlósi rang a legalacsonyabb tiszti fokozat, értse meg, ezredes úr! Vekerdy Sándor csak legénységi kitüntetést kaphat.
Az ezredes nem adta fel. Már-már könyörgőre fogta a kérést. Sikerrel. Mivel a bronz, és a kisezüst fokozatokat a szakaszvezető már korábban megkapta, így a nagyezüstre a tábornok is méltónak találta. Meg is indokolta hivatalosan.
– Azért nem arany – magyarázta –, mert a vitézi tett nem előnyomulásban történt, hanem csak visszavonulásban.
Csak visszavonulásban, morfondírozott az ezredes, félig-meddig értette is a tábornok célzását. Vekerdy Sándort a Vitézi Rend a kitüntetései alapján a vitéz jelző használatára jogosította fel, és Horthy Miklós kormányzó 1929. június 16-án vitézzé avatta.
Hidat építenek. Ki tudja már, hányadikat a sorban. Nem számolták. Egy napon a frontvonal előtt járva, két megriadt liba bóklászott előttük a vízen. A csicskása mondta így, bóklásznak, miközben rámutatott a jószágokra. Nevettek rajta, aztán befogták a szárnyasokat. Meg sem álltak velük a táborhelyig.
– Hadnagy úr, a libákat átadhatom a szakácsnak?
A parancsnok nemet intett.
– Nem adjuk le a konyhán – mondta. – Gondozásba vesszük őket.
– Gondozásba? – a kijelentésen mindannyian elcsodálkoztak. A katonák másképpen gondolták az egészet. Lelki szemeik előtt már ott lebegett a finom libasült illata, amitől úgy istenigazából megéheztek.
Később szép lassan belenyugodtak a sorsukba, már senki nem tiltakozott a gondozásba vétel ellen, a ludak egyik napról a másikra a század kedvenceivé váltak.
– Ettől az orrod fokhagymás, ecsém – mondták kórusban a szakácsnak, valahányszor a konyhafőnök incselkedni próbált a katonákkal.
Egy napon azonban az egyik liba megbetegedett. Nagy sajnálkozással vették körül, mire megszületett a közös elhatározás, a ludat orvoshoz kell vinni. De hova? Állatorvos nem volt a közelben.
– Nem baj. Van nekünk orvosunk – mondta akkor a hadnagy, s a tisztiszolgára nézett. Hűséges embere azonnal tudta, mi lesz a dolga: hóna alá kapta a libát, azzal jelentkezett a gyengélkedőn.
A doki látva a csicskást a libával, bajszát pödörgetve barátsággal fordult felé.
– No, mi baj, fiam? – kérdezte.
A küldönc szabályosan összevágta a bokáját, úgy jelentett:
– A liba beteg, kornyadozik, köhög. Vekerdy hadnagy úr kéri, tessék a libát meggyógyítani.
– A libát? – kérdezte csodálkozva a doktor. Arcáról hamar eltűnt a mosoly, komorrá vált, látszott rajta, hogy nem erre számított.
– Igen. A libát, kérem alássan.
– Én emberorvos vagyok. Állatokkal nem foglalkozom. Miért nem ették meg? – kíváncsiskodott tovább a doki.
– Alázatosan jelentem, azt nem lehet, mert a liba a hadnagy úr tulajdona, és az egész század kedvence.
– A hadnagy úré?! No, ilyet se pipáltam még – mondta az orvos, majd felírta a libára méretezett gyógyszeradagot, amit az ezredpatikus ki is adott.
A liba meggyógyult, később hazakerült a vásárhelyi Oldalkosár utcai családi ház baromfiudvarába.
Aztán… Valószínűleg megette a család.

Mert hát egyszer a háborúnak is vége kellett, hogy legyen. Erre vártak ott a lövészárkok mélyén, eldobva ásót és csákányt, melyek szinte ugyanolyan fontos „kellékei” voltak a hadviselésnek, mint a puska vagy a kézigránát. A harcok csitulásával mindez a lövészárkokban maradt a horpadt szardíniásdobozok, a srapnel verte sisakok, eldobott kulacsok, csajkák között. A pályaudvar, ahonnan felvirágozva, fellobogózva, ünnepi beszédekkel és integető civilekkel a frontra indultak a katonák és ahová rongyosan, tetvesen, sebesülten, a vagon tetején kuporogva négy hosszú év után hazaérkeztek – nagyon megváltozott. Mégis… örültek annak, hogy végre magyar földre léphettek.
Még nem küldtek hozzászólást
Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.