Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Tasnádi Rita: Fúj, de büdös!
Ma mentem dolgozni, már második napja dolgozom, a hosszú betegállományt követő két hét szabi után, kedd, hét eleje, és már második nap van rajtam a dzseki, a nadrág, a pulcsi és a mellény. Felesleges volt ez a beöltözés, csak plusz tizenöt celziuszban minek. Mégis úgy éreztem, biztos ami biztos. A hátizsákomba betuszkoltam még egy sálat is, hátha fázni fogok. De nem ez a lényeg, a probléma egész más jelenleg. A munkahelyemen ugyanis wc-szag van. Így, nyersen, egész pontosan, tisztán, őszintén szólva. Szóval büdös. Koszos, fertőtlenítetlen, elhanyagolt wc szag. Nagyon komoly...
Engem kevéssé zavarna, alkalmazkodom a rossz helyzethez, amit senki, a főnökség sem akar megoldani. Megszüntetni. Ám amikor felszállok a 112-esre, majd a hármas metróra, utána a 25-ös buszra, az utasokat rendkívül zavarja, és ez az, ami engem tönkretesz. Egy kis időre olyan, mintha utálna mindenki, minden utas, a fintorgásuk, sóhajtozásuk, orruk dörzsölése, vagy finom, művelt érintése. Naponta két órát muszáj szenvednem, az oda-vissza úton. A ruháimat azonban nem akarom naponta mosni, ezen kívül gazdag nem vagyok, nincs hét váltás felsőruházatom. Marad a megaláztatás, kínszenvedés, olyan bűz miatt, ami nem az én bűnöm. Bűn? Úgy reagálnak, mintha bűn lenne az elviselhetetlen büdösség.
Értem, megértem. Nincs is ezzel túl sok baj. De ma olyan mértékben kikészültem, hogy nem mindennapi módon a 17-esen elkezdtem "magamban" beszélni, az utasokhoz intéztem intelmeimet. Az ok: egy nehezen mozgó, nagyon idős, beteg, bottal járó idős nénivel szemben ültem le. A néni rám pillantgatott, majd jó nagyokat sóhajtgatott. Nem hittem, hogy a lába miatt, mégis megszólítottam őt:
- Segíthetek? Ha esetleg büdös lenne! -majd folytattam a monológot, már minden hozzánk közeli utashoz intézve a kioktatást.
- Olyan helyen dolgozom! Gondolkodni is kellene! És ezt minden nap el kell magyaráznom! Minden nap!
Jött az Alsóhegyi út, mindig egy megállóval előbb fel szoktam állni, hogy ne essek el, ne kelljen a villamos száguldozása miatt elesnem, miközben próbálnám elérni a kapaszkodót az utasok közt kanyarogva, ha épp sikerült leülni, miután felszálltam. Ezek ilyen bonyolult dolgok már, nem vagyok fiatal, sem fitt, sem egészséges, szinte minden testrészem fáj. Egy igen jóképű, szakállas, barna hajú fiatalember állt az ajtóban, ahogy odaléptem, még nem moccant, de a rövid megálló közepén megkértem, hadd jelezzek, udvarias, szerény hangon, tisztelettel, engedelmesen levette kezeit a jelző gombról, már nyúltam, hogy megnyomhassam, amikor meggondolta magát, és jelzett helyettem. Nem azért, mert leszállt volna. Szépen megköszöntem, és meglepődtem. Ilyet! Szóval értették, miről beszéltem!
Innentől kiderült a nap idebent, megenyhült a feszült haragom, sértettségem. Leszálltam. Siettem a zebrához, a zöldön átmentem, észleltem, milyen gyorsan lépkedek, meg sem kottyant, felsiettem a lejtős utcákon, egészen hazáig. Ott már nehezen vettem a levegőt, szédültem, erősen dobogott a szívem. És felidéztem akaratlanul, a villamoson a túloldali ülésen azt a két érdekes módon szintén szakállas, barna hajú fiatalt, milyen intelligensek voltak. Az egyiknél kisebb tablet volt, egészen belebújt, mintha ott sem lett volna, a másik helyes fiatalabb volt, ő a földre nézett, de úgy lehajolva, mintha orra készült volna esni. Lehet, hogy a hátizsákja miatt. De mindegy már! Belépve az ajtón az ágyra dobtam a hátizsákomat, a retikült, mellé a kulcscsomót és jót nevettem az egészen. A cipőt ledobtam, megnéztem a lábamon kéklő visszereket, felszisszentem, még a térdem is fájt, a vállam, a derekam, a hátam is. És holnap kezdődik elölről minden. Minden nap egy új kezdet, minden nap lehetünk jobbak, tökéletesebbek, szebbek. Csak egymást ne bántsuk, sosem tudhatjuk, ki miért olyan, miért látszik olyannak, amilyennek mi látjuk, érezzük, vagy szagoljuk. Semmiképp sem ez a fontos. Az embert vegyük észre, akár az otthontalanban is.
4962
Tasnadirita - 2019. október 01. 18:19:05

Ritusom, a nap mindig süt!Heart

6542
ritatothne - 2019. október 01. 12:57:31

Kedves Rita!

Örülök, hogy a rossz napodba egy kis fénysugár bekerült.

Szeretettel: RitaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.