Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Tasnádi Rita: Visszaszerzett jövő
Két napig fejgörccsel fetrengtem, harmadik napon még annál is rosszabbul voltam. Sehova sem mentem itthonról, jött a péntek, szombat, le sem tudtam fürdeni, éjjel olyan mélyen aludtam, hogy ébredéskor sem voltam még ébren, alig tudtam felülni, aztán meg felálláskor majdnem elestem. Szereztem néhány kékes-lilás bevérzést a lábaimon, karomon. Merthogy nekimentem szekrénynek, asztalnak, falnak. S jött a vasárnap, az áldott vasárnap, a pihenőnap, kirándulás, strandolás, a családok napja...helyett egy közönséges, átlagos nap. Délelőtt fekve interneteztem, nem is ebédeltem, anyám elment szavazni, egy ismerősével, soká jött haza.
Aztán éhes lettem, nehezen fürödtem meg, és indultam a benzinkúthoz. Ahogy csuktam az ajtót, lenéztem a földszintre, láttam, ott van anyám, és dumcsizik az úgynevezett megmentőivel. Egy idős házaspárral, már több alkalommal segítettek rajta. Miután én megoldottam anyám gondját, ő nekikezdett panaszkodni, segítséget kérni. Még mondta is ez az Ági, hogy, vagy Ági néni, csodálkozott, miért nem a lányától kér tanácsot, segítséget a Katika. Az anyám, Katika. Miután segítettem rajta. Anyám ezt meg is tudta indokolni: mert olyan kedvesek, aranyosak.
Ahogy mentem le a lépcsőn, figyeltem. De kivenni nem sikerült, épp miben segítenek szegényen, és még jött is egy lakó felfelé, hát elindultam. Aha...egy krémet mutogattak neki, meg egy másik krémet is. Odaértem és érdeklődtem, milyen kenőcsök azok. Reumára. Értem. Ekkor mellékesen mondtam főleg a nőnek, már adtam kenőcsöt neki, xy krémet. Á, az nem jó, az a jó, amit ők ajánlanak, a lépcsőházban, a bejáratuk előtt, futtában, a nagy segíteni akarással, mikor is megjegyeztem, hogy a gyógynövényben anyám nem hisz. Fekete nadálytő, ha jól emlékszem, a másik kiesett. Szóval elég dühös lettem .
De csak elköszöntem, és rogyadozva vonszoltam magam a benzinkúti pici Spar bolt felé. Kezdett szürkülni már, október közepe ellenére majd megsültem, izzadtam. Kifacsarodott szívvel de mérgesen értem oda. Megvettem a tejet, kalácsot, a pénztárosnál gyengén és halkan nyekergett csak hangom, alig volt erőm, láthatóan önbizalomhiánynak vette a nő meg a férfi is mögöttem. Ez persze újabb keserűséget hívott elő lelkem mélyéről. Hát igen, mutatni kell, hogy vagy ám valaki, különben egy senki vagy. És így is lett, ez a pénztáros nő vissza sem köszönt. Erőm nem volt hadakozni, szótlanul indultam hazafelé, de egy sor emlék jött felszínre. Kavarogtak, keveredtek a rossz emlékek, megalázások, sérelmek. A gyógynövényes anyás emlékektől a saját hitványságomba vetett elképzeléseken át a mai komoly egészségügyi gondjaimig. Emlékeztem, hogyan alázott földig anyám amikor fájó derekamra krémet vettem, ahogy stílustalanul, primitíven leszólt, lekezelt, mondván, a hülyék hisznek benne. Hatástalan a krém. A gyógynövények is szerinte. A nyolc év is előjött, anyám nyolc évi bántalmazása, egy súlyos emlék egész elevenen, mindig bántott, embertelen, szívtelen hangját hallottam, még mikor a kertekből kihajló virágokat letéptem és vittem neki, akkor is megalázott engem.
A múlt és a jelen összecsapott sérült lelkemben, amúgy is alig éltem már ezen a vasárnap estén. Gyalog jöttem hazafelé, már besötétedett, a levegő még mindig kellemesen langyos volt, szemem égett, rogyadoztam. Egóm a felrobbanáshoz állt közel, gondoltam, becsengetek a házaspárhoz és elmondom, milyen rosszul esik, hogy azt hiszik, nem segítek anyámnak. Ekkor rájöttem, ez elég rossz ötlet. Még a végén úgy jönnék ki belőle, hát persze, azért hiszem, mert nem is segítek neki. Ami nem igaz. A múlt és ezek az aktuális hülyeségek összekutyulták zavaros agyamat. Sosem fogom kiheverni azt a nyolc évet. Ebben maradva nem csöngettem nekik és jól tettem. Amikor semmi sem biztos, de minden zavaros, akkor kell hallgatni. Meg máskor is. Nem jó sokat beszélni, keveset sem, a legjobb mindig hallgatni. Másokat hallgatni, meghallgatni. Ez a legjobb, amit tehetek másokért.
A harmadikra viszonylag könnyen felértem, nem is vettem észre, hogy nehéz lett volna, a tejet és mindent letettem a konyhában, és lefeküdtem. Hogy is van ez? Én segítek neki, ugye. És rossz, ha azt érzem, mások azt hiszik, nem segítek neki. Neki. Aki elterjesztette, hogy veszélyes vagyok rá, meg kiabálok vele, ezt úgy 4 évvel ezelőtt tudtam meg, hogy a nyolc év pokol alatt ilyeneket sugallt rólam mindenhol. És most meg ez? Jézus Atya Úristen!
Összezavarodott fejjel feküdtem a sötét szobában, szemem még mindig égett, a hasam is már fájt, lassan vettem a levegőt, ritkulva, kicsit, szinte nem is lélegeztem. Igen, ezért talán meg tudnám ölni magam. Az öngyilkosságra gondoltam. Ez olyan nonszensz, amiért képes lettem volna. Próbáltam gondolataimat visszaterelni jelen problémáimra. Eszembe jutott édes drága szeretett ismerősöm. A Doktornő, akihez pont hétfőn volt időpontom. És az MR is eszembe jutott. És jelen betegségem kivizsgálása, ami folyamatban volt épp. Megkapaszkodtam a jelenben. És a rendelt telefontok is. Már könnyebb volt minden. Elviselhető. Hétfő, a találkozások, a feladataim arra a hétre. A munkahelyem, ahova várnak vissza. A jelen apró megoldandó problémáiból mégis kirajzolható a láthatatlan, nem is érzékelhető, reménytelennek érzett jövő.