Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csató Gáborné: Mese az eltékozolt időről

A meggyfa elvirágzott. Az elsárgult, fonnyadt szirmok a férfi fejére, vállára hullottak, de ő nem törődött vele. A fa alatt ült, a kis kerti asztalnál. Sok békés, meghitt órát töltöttek itt együtt, de a másik szék most üresen állt.
Akkor is idejöttek, mikor sírva ért haza az orvostól. Átkarolta, ölelte, próbálta vigasztalni, amennyire erejéből tellett. Terveikből, álmaikból már semmi sem lesz, mert feleségének nem volt jövő. Csak kegyetlen jelen, halálos betegen, fájdalmaktól gyötörten, életre ítélve, míg véget nem ér.

Akkoriban a veszekedések már odáig fajultak, hogy összecsomagolt és elköltözött. Tulajdonképpen nem zárták le a kapcsolatukat, nem mondták ki, hogy örök harag. Válásról sem esett szó, fel sem merült bennük. Abban is biztosak voltak, hogy vannak még érzelmek. Mélyek. Huszonegy évet nem lehet csak úgy kitörölni, akkor sem, ha az embert magával ragadja a mindent elsöprő…
Ráadásul köztük nem ez történt.
Messziről, az idő múlásával is hiányoztak egymásnak, hiszen élhetnének a világon bárhol, bárki mellett, ők akkor is egymáshoz tartoznak. Talán vélt, vagy valós sérelmeik miatt, esetleg ostoba büszkeségből, de egyikük sem közeledett a másik felé. Pedig mindketten szerették volna, ha helyreáll a béke, újra együtt élnek, de csak szomorúan, egyre reménytelenebbül teltek a napok, hónapok, ahogy haladt az idő. Három karácsony egymás nélkül!
Hogyan lehetséges?
Ha nem történik a haláleset közös barátjuk feleségével, akinek a temetésére együtt mentek, talán még mindig a másikra várnak, hogy tegye meg a kezdő lépést.

Szépen sütött a Nap, de februárban ez csak annyit jelentett, hogy plussz egy fokot mutatott a hőmérő. A temetőben pedig valahogy mindig hidegebb van, mint bárhol másutt. A ravatalozó épületéhez keresztül kellett menni a sírok között kiépített hosszú betonúton. A hatalmas fák ágain egyetlen levelet sem lehetett látni. A földön több helyen hófolt jelezte, nincs még vége a télnek. A síremlékek sokfélesége azt hirdette, hogy nemcsak életünkben, holtunk után sem vagyunk egyformák. Kinek csak egyszerű fejfára tellett, másnak viszont márvány síremléket állítottak a hozzátartozók, esetleg még életében saját maga gondoskodott, anyagi helyzetéhez mérten, mekkora és milyen legyen a márvány.
Sötét ruhás emberek lépkedtek lehajtott fejjel, csak ritkán, halkan szóltak egymáshoz.
A halottak otthonában jártak, meg kellett adni nekik a tiszteletet.

A sírnál a pap nagyon szép beszédet mondott. Méltatta az elhunytat, mint édesanyát, mint feleséget, társat, aki példamutató életet élt. Lényéből szeretet sugárzott és őt is szerette, aki csak ismerte. Mikor beszédében odaért, hogy a sok-sok virágot, amit elhoztak a gyászolók, azt szálanként még életünkben kellene elvinni egymásnak, megajándékozni vele a másikat, talán akkor jöttek rá, ez nekik is szól. Hogy mennyire, arról még sejtelmük sem volt.

A szertartás után együtt jöttek kifelé a temetőből. Szomorúan lépkedtek egymás mellett. Ahogy kiértek a nagy kovácsoltvas kapun egy pillanatra megálltak, egymásra néztek és nem bírták tovább, összeölelkeztek.
Ahogy percek múltán kibontakoztak az ölelésből és találkozott a tekintetük, elmosolyodtak.

- Hazamegyünk? – kérdezte az asszony.
- Haza. – sóhajtott boldogan a férfi.

Szerelem, boldogság, bizonyosság, megnyugvás, tervek, álmok, remények, jövő.
Azt gondolták így lesz ez már mindig, mindent bepótolhatnak, sok-sok év áll előttük, mikor sorsuk megpecsételődött. Alig néhány hónappal azután, hogy kibékültek. Egy utazási iroda katalógusát nézegették, nyári szabadságukat tervezgették, mikor az asszony rosszul lett.
Beszéltek róla, hogy elmegy orvoshoz, mert mostanában nagyon fáradékony, elsápad és le is fogyott. Talán tavaszi fáradtság, vitaminhiány, biztosan valami egyszerű magyarázata van.

Tumor. – hangzott olyan halkan, hogy éppen csak érteni lehetett, mégis a szó súlya maga alá gyűrte az asszonyt. Ahogy elköszönt az orvostól, alig találta a kilincset, hogy végre kiléphessen a szobából a rendelő folyosójára. Elindult lefelé a lépcsőn, de úgy érezte lábai felmondják a szolgálatot. Pár percre le kellett ülnie az egyik padra.

A kórházból már nem is jött többé haza. Nem tettek szemrehányást egymásnak, mindketten saját magukat okolták azért, hogy elvesztegettek három évet az életükből.

Búcsúzni jött a kertbe, a meggyfa alá. Eladta a házat, mert nem tud itt élni tovább nélküle. Minden róla szól. A kis virágkompozíciók, amiket többféle virágból ültetett nagy álló cserepekbe, a kőkerítésbe vájt kis boltívekben futó örökzöldek, az ajtó mellett a függő díszítések, a keze érintése, a lépte nyoma mindenütt.
Ha még egyszer lehetősége lenne, ha visszafordíthatná az időt. Nincs lehetőség, nem lehet visszafordítani, ami volt, eltékozolták.
Lassan felállt, szemével végigsimította az üres széket, megfordult és kijött a kertből.

Budapest, 2009-06-24.

Csató Gáborné /magyareszter/
686
T Pandur Judit - 2009. július 30. 18:56:38

Kedves Eszter!
Nagyon jó címet találtál az írásodhoz! Tanulságos történet.
Csak egy apróság: a meggyfa virága nem sárgul el, mielőtt lehullik. A történeted szereplőjére a meggyfa alatti padon fehér szirmok hulldogáltak, tavaszi "hóesésben" üldögélt és emlékezett. Judit

298
keni - 2009. július 01. 17:53:09

Kedves Eszter !

Egy meghatóan gyönyörű történetet meséltél el.
De ez valójában nem mese, nanem nagyon is komoly valóság.
Sajnos azt hiszem nem csak e két emberpár viszonyában.

Sokan élnek így, vagy úgy, mint a "tékozló fiú" - csak azzal a különbséggel, hogy Ő hazatérhetett, és élhetett tovább - megbánásai okán, tanulva...

Az fáj nekem ebből az írásból a legjobban - egyszerű és önző módon, hogy nekem is be kell látnom - tékozlásaimat ...-

Fogy az időm, romlik az állapotom, ami visszafordíthatatlan, és már én se mehetek vissza - bepótolni a mulasztásaimat.

A lelkismeretfurdalás az egyik legnyagyobb lelki szenvedésünk egyike, - higgyétek el nekem !

Drága Teréz !

Írásod irodlmilag is alkotás számba megy, ettől a történettől függetlenül...

Mélységesen megérintettél vele...
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Szeretettel ! követem gondolataidat....

Kenéz István Disappointed / - keni -

499
magyareszter - 2009. június 30. 11:44:18

Kedves Viola, Lea és Timoca!

Nagyon szépen köszönöm, hogy időt szántatok elolvasni írásomat, a véleményért külön köszönet!
Ez már a nyolcadik mese, tízet terveztem. Életem során én is találkoztam több hasonló esettel, ezért nagyon fontosnak tartottam írni róla.

Sok szeretettel Eszter

555
Lea - 2009. június 27. 10:09:01

Köszönöm, hogy olvashattam!!!! Nagyon megható írás... és sajnos, nagyon sok ilyen "eltékozolt idő" -ről mesélő emberi kapcsolat van ma a világban!

277
farkas viola - 2009. június 26. 20:46:36

Kedves Eszter!
Szép, szomorú és megható történet. Elgondolkozhatunk rajta, hisz mindannyiunknál előfordul az ilyen "eltékozolt idő", amel soha vissza nem jő.
Szeretettel gratulálok: Viola

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.