Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Plesovszki Hajnalka: A HÁROMKIRÁLYOK NAPJA
- Tessék! - szólalt meg a kopottas plüsskárpitú karosszékben ülő öregasszony, amikor meghallotta a kopogtatást.
A nyíló ajtó mögül egy nő dugta be a fejét.
- Csókolom! - Kívül maradt a folyosón, úgy kérdezte: - Nem tetszik tudni, merre van Gizi néni? Itt lakik a szemközti szobában...
- Persze, kedveském, tudom. A Gizike kiment a... valami üzletbe, ahol a telefonjában kicserélik azt a... ami ahhoz kell, hogy... izé...
- Köszönöm szépen! - mondta a nő sietve. - Majd megvárom kint Gizi nénit. Boldog újévet kívánok!
Már csukta volna az ajtót, ám ismét meghallotta az öregasszony hangját:
- Vízkereszt napja van. A háromkirályok ünnepe.
- Valóban.
A nő nem tudta, mi egyebet felelhetne. Egy éve jött először látogatóba a lakóotthonba, akkor költözött ide édesapja idős nagynénje. Azóta háromszor találkoztak: a nő az ország másik felében lakott, hosszú volt az út idáig. Legutóbb december közepén járt itt; elhozta a nagynéni karácsonyi ajándékát, és lelkiismeretesen végighallgatta, míg az idős asszony az emlékeit idézgeti a "régi ünnepekről".
Az öregasszony a karosszékben... akkor is ott üldögélt. A nő éppen menni készült, amikor egy nővér kinyitotta az ajtót.
- Kérem, csukja be! Hideg van - panaszolta akkor az öregasszony.
- Túlságosan is meleg van, muszáj kicsit szellőztetni - felelte erre a nővér. - Nemsokára visszajövök.
És otthagyta az öregasszonyt. Az rápillantott a nőre, most neki mondta:
- Kedveském, legyen olyan jó, csukja be az ajtót!
- Nem szabad, tetszett hallani, szellőztetnek - válaszolta a nő. - Én amúgy is...
- Siet, ugye? Mindenki siet, csak én nem. - Az öregasszony felsóhajtott. - A fiamat várom, azt ígérte, karácsonyra eljön az unokámmal.
- Akkor biztosan úgy lesz - bólintott a nő.
- Jaj, ne mondja ezt, kérem!
A nővér mintha a semmiből termett volna ott. A nőhöz hajolt, csöndesen magyarázni kezdett:
- Elnézést, azért figyelmeztettem, hogy ne izgassa fel a nénit.
- Talán nem jönnek hozzá? Szokták egyáltalán látogatni? - firtatta a nő.
- Erre nem felelhetek, de...
És a nővér megcsóválta a fejét.
A nőnek akkor eszébe ötlött a bolt, ahol nemrégiben vásárolt. Kapott egy reklámajándékot: karácsonyfa formájú kis hűtőmágnest.
Kabátja zsebébe nyúlt, elővette, a nővér elé tartotta.
- Odaadhatom a néninek? - kérdezte.
- Persze. - A nővér elmosolyodott. - Örülni fog neki.
Ennyi volt. A nő elment, el is felejtette az egészet. Most ismét eszébe jutott, ahogy az öregasszony hívogatón intett felé.
- Már vártam magát - szólt. - Maga adott nekem ajándékot. Vettem valamit cserébe, amire a kevéske nyugdíjamból futotta. Jöjjön be érte!
- Nagyon köszönöm... - A nő körülnézett, nővért keresett a tekintetével, ám a folyosó üres volt. - Igazán aranyos a nénitől, de nem kérek semmit. Amúgy is indulnom kell, mert...
- Nézze, ott van, ott a kisasztalon!
A nő odapillantott. Az egyik oldalon apró műanyag karácsonyfa állt, rajta néhány ezüstgirland, meg masnira kötött szalag. A másik oldalt, felgyűrődött sarkú papírszalvétán három szaloncukor árválkodott. A legolcsóbb fajtából való, amit ömlesztve árulnak a szupermarketekben.
- Köszönöm de... - A nő azon töprengett, hogyan utasítsa vissza udvariasan az öregasszonyt, aki utolsó pénzét költhette a pár szem édességre. - Tetszik tudni, én nem ehetek szaloncukrot, mert... ööö... allergiás vagyok a csokoládéra. Az allergia az egy...
- Na és a férje? Ugye férjnél van? - faggatózott az öregasszony. - Van család, gyerekek, igaz? Vigye nekik haza.
- A férjem cukorbeteg - vágta rá a nő. - A gyerekek meg teleették magukat édességgel az ünnepeken.
- Szaloncukorral?
- És süteménnyel.
- Azelőtt én is sütöttem - sóhajtotta az öregasszony. - Mákos, diós kalácsot, meg káposztás keltet... Abból sokat, mert azt szerette az uram. Tíz éve hogy eltemettem, akkor hoztak be az Otthonba, hogy ne legyek egyedül.
- Igen, itt legalább van társasága - jegyezte meg a nő. - De nekem most mennem kell, mert...
- Úgy szerettem volna adni valamit magának. - Az öregasszony hangja panaszosan csengett. - Valamit emlékbe.
A nő homloka ráncba szaladt.
- Ez igazán kedves, csakhogy... tetszik tudni, a szaloncukor nem emlékbe való. Ha sokáig tartogatják, tönkremegy. Úgyhogy inkább tessék megenni. Én egyébként se vártam semmit cserébe a...
A nő elhallgatott, mert az öregasszony szeme telifutott könnyel. Fejét lehorgasztotta és összekuporodott, egészen aprónak tűnt az öblös karosszékben.
A nő egy pillanatig tétovázott, majd belépett az ajtón, odament az öregasszonyhoz, megfogta egyik kezét.
- Ne tessék sírni - kérte. - Higgye el, elvinném a szaloncukrot, ha valakinek kellene nálunk, de így... Nem tudok vele mit kezdeni.
- És a gyertya? – szipogta az öregasszony.
- Milyen gyertya?
Mivel a nő még mindig fogta egyik kezét, az öregasszony a másikkal nyúlt az asztal felé. Félretolta az édességet, akkor látszott, hogy van ott még valami. Egy teamécses formájú műanyag lámpácska; Euro Marketekben árulnak ilyet. A nő is vett pár darabot, még a múlt hónapban. A férje javasolta, hogy valódi mécs helyett inkább ezt tegyék ki: Halottak Napján.
- Arra gondoltam - motyogta az öregasszony -, milyen szép a karácsonyfa gyertyával. De ma vízkereszt van, háromkirályok... Maguk is leszedhették már a díszeket, ilyenkorra nem való a gyertya.
- Nem - mondta a nő, miközben tekintete az öregasszony girlandos, szalagos műfenyőjére tévedt. Aztán hirtelen így folytatta: - Nálunk még fent vannak a díszek a fán, nagyon szép lesz köztük ez a gyertya.
- Hát elfogadja az ajándékomat? Elviszi? Megtartja emlékbe?
- Persze. Köszönöm szépen.
Az öregasszony kapkodva markolta fel a "gyertyát". Félrebillentette a kapcsolóját, mire a kis izzó vibrálni kezdett.
- Ugye, milyen szép? - kérdezte lelkendezve, miközben a nő markába tette holmit.
- Nagyon szép - szólt a nő, és feje meghajolt, ahogy a "gyertyát" nézte.
Az öregasszony ráncos keze megemelkedett, talán hogy simogasson, aztán félbe maradt mozdulat. A kéz úgy lebegett a nő feje felett, mintha áldást osztana.
- Katikám! Katikám, itt vagy? - hallatszott most a folyosóról.
A nő ráismert apja nagynénjének hangjára.
- Igen, Gizi néni! - válaszolta, fejét felemelve.
Az öregasszonyra nézett, akinek már könnytelen volt a szeme, derűs az arca. Két ráncos keze összekulcsolva pihent az ölében.
- Ugye nem baj, ha most elmegyek? - kérdezte a nő.
- Dehogy is, kedves, ne várakoztassa Gizikét - hangzott a felelet. - Kérem, csukja majd be az ajtót maga után.
Búcsúzóul még üdvözölték egymást, aztán a nő kilépett a szobából. Mosoly ült az arcán, miközben a kezében tartott "gyertya" fényét nézte.
Az öregasszony magára maradt az ajtó mögött, de ő is mosolygott... sokáig, nagyon sokáig. Úgy, mintha soha többé nem akarná abbahagyni.

(Beküldő: Plesovszki Hajnalka / pepa24)
6452
Szaipne Kiss Maria - 2020. május 31. 21:29:12

Kedves Hajnalka! Sürün voltam látogatóban idősotthonban.
Megérintett elbeszélésed. Nagyon hosszú lenne, ha leírnám
gondolataim, így annyit írok: Tetszéssel, szeretettel időztem.
Heart Mária

6542
ritatothne - 2020. január 14. 16:30:05

Kedves Pepa!

Más "lerabolni" valakit és más azt a néhány szaloncukrot, amit olyan jó szível kínál viszonzásként, elfogadni. Valamit ő is akart adni, azt várta, hogy annak örüljön az, aki kapja. Egyébként persze, az ember először tiltakozik, de észre kell venni, hogy mi okoz igazán örömet a másiknak. Nyilván ez nem mindig sikerül.

Szeretettel: RitaRose

6653
pepa24 - 2020. január 13. 20:23:45

Kedves Rita
köszönöm a hozzászólásodat, és azt, hogy ennyire "együtt tudtál élni" a novellámmal. Teljesen igazad van, nem illik megbántani senkit: és nem is szabad, teszem hozzá én. Valóban fájdalmas, ha azt, amit adni tudna valaki, semmibe veszik.
Sajnos azonban létezik az ellenkező véglet is: egyesek hajlamosak a jó szándékú, szerető és szeretetre vágyó embert "lerabolni". Az ilyet én megvetem - ezt igyekeztem érzékeltetni novellám egyik szereplőjével, a"nő"-vel, az ő tisztességes viselkedésével.
Örültem a látogatásodnak és a figyelmes olvasásodnak, Rita. Heart

6653
pepa24 - 2020. január 13. 20:14:40

Kedves Magdikám
köszönöm, hogy erre a hosszabb prózai műre is ilyen figyelmet fordítottál. Kis szívmelengetésnek szántam - főképp, mert nagyon sok részlete igaz.

6653
pepa24 - 2020. január 13. 20:12:33

Drága Kitti,
köszönöm a hozzászólásodat és a dicsérő meglátásodat. Mindig örömmel fogadlak és minden "bírálatodat", (hiszen értőn látod a jót és a kevésbé jót is), figyelembe veszem.

6542
ritatothne - 2020. január 13. 15:52:30

Kedves Pepa!

Nagyon szép volt. Én már a szaloncukornál is ott tartottam, hogy el kellett volna fogadni. Nem illik megbántani azt, aki kedveskedni akar, mindegy, hogy kell, vagy nem kell, nem ezen múlik. Örülök, hogy végre a gyertyánál ez megtörtént. Nyilván erre se volt szüksége, de a legtöbb ember boldog, ha valamit tud adni és annál borzalmasabb érzés nincs, mint, ha az, amit ő adni tud a kutyának se kell. Szépen fejezted be. Gratulálok.

Szeretettel: RitaRose

6191
Magdolna43 - 2020. január 10. 17:02:22

Kedves Hajnalka!
Szépem megírt, kedves történetedet szeretettel olvastam.
Magdi

5396
Kitti - 2020. január 09. 23:20:08

Hát, hiába... Illetve nem hiába volt háromkirályok napja. Szépek a karaktereid Hajni.

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.