Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Tasnádi Rita: A lelkész és egy napom a klubban
Már majdnem egy éve szenvedtem köztük. Siettem a rendelőbe, észre sem vettem, hogy szemben jön egy klubos társam. Megszólított. Sajnálat volt tekintetében, válaszolgattam kérdéseire, de nem is emlékszem, csak arra ahogyan elköszönt: "Légy jó!" Szíven talált, nagyon jó érzés volt, és hálás szívvel elköszöntem tőle. Ő az a kis nő, aki mikor fél órás sírógörcsöt kaptam a klubban a lelkész miatt, és egy üres terembe menekültem tőle, szerényen, de szívvel szólt a lelkésznek: "Adjanak neki egy pohár hideg vizet, mert nagyon szenved!"
A pszichológusnál szokás szerint egyetlen szót sem mondtam, mit élek meg a klubban. Az orvos sem tudott róla, ahogyan senki sem. A kis nőn kívül még a betegtársak sem értettek meg semmit. Mindössze azt látták meg, hogy a kanalat lecsapom a tálcára, sírok rendszeresen, kérdezgetem, miért bántanak, vagy a klub ajtaját erősen bevágom. Tehetetlen voltam. A gondozónő kompetencia hiányaira kár volt felfigyelnem, kár volt a lelkész felé jeleznem, mennyire hamis a kedvessége, mennyire túlzó.
Aztán, kijövet a pszichológusomtól, telve fájdalommal, megoldatlan konfliktusokkal jobbra fordultam, a bokrok, fák közt egy apró füves részen áthaladva ismét jobbra fordultam, egy utcába, pár házzal odébb elértem a klubhoz. Közeledve már megfacsarodott a szívem. Enyhe undort éreztem a sok sok bántástól, szeretetlenségtől, mint aki olyat evett, ami rossz ízű, büdös és mérgezett. Hányinger fogott el, számban keserű ízt éreztem, szerettem volna szabadulni, de konokul mentem, mentem, nap mint nap oda, mert nem hittem el, hogy ezt megtehetik velem.
A kapuhoz érve hunyorogtam, a keserűség arcomra volt égve. Bepötyögtem a kódot, kis sípszó és nyílt az ajtó. Megcsapott a klub légköre, de a hideg levegő is, túl nagyra állította mindig a gondozónő a légkondit, mert kicsit duci volt, izzadt. Pár lépésre volt csak a terem, ahova naponta bementem, de vánszorogva tettem meg. Vonszoltam magam, kínlódtam nagyon. Szépen köszöntem, levettem kardigánomat, megkérdeztem, szabad-e az a hely, és leültem. Már zombinak éreztem magam. Mereven, fagyott lélekkel kártyáztam. Sorban jöttek felém a negatív jelzések, nagyon rosszul voltam aznap is. Önmagam nem lehettem.
Egy óra uno-zás után kiderült, aznap filmvetítés lesz. Már tudtam is, biztosa nem veszek részt rajta. Gyors, ügyes mozdulatokkal a másik, férfi gondozó átrendezte a termet, beállította a vetítőgépet, elhúzta a függönyöket, lámpákat lekapcsolta. Körbe ültek a betegek, ő középre, elkezdte vetíteni a klubházgyűlésen előre kiválasztott filmet. Már nem emlékszem, mi lehetett az.
Ekkor kirekesztődtem. Hiszen én az epilepszia miatt villogó fényektől félek. Nem merek itthon sem tévézni. De ahogy a zajokat, úgy a fényeket amúgy sem bírom. Erősnek érzem. Így aztán átmentem egy másik terembe. Leültem, és nagyon egyedül voltam. A lelkész mérges lett.
-Miért nem megy be, Rita nézni a filmet?
-Nem bírom a villogó fényeket, rossz érzés, rosszul érzem tőle magam.
Lehajtott fejjel hagyott ott, indult nézni a filmet. Mielőtt belépett volna a sötét terembe, halkan morogta:
"Lehet, biztos van ilyen..."
És ekkor sem jöttem el. Vártam. Mint aki önként dobja magát a vadak közé, várva, hogy azok felfalják. Figyeltem. Ahogyan semmibe vettek, ahogyan nem akarták megérteni, amit mondtam, ezek a tanult segítő szakemberek. A lelkész, a gondozó, illetve szociális gondozó. Aznap a gondozónő szabin volt. Csak ott ültem. Tehetetlenül, elhagyatottan, magányosan, meg nem értetten.
Semmi nem tudott rávenni, hogy eljöjjek. Csak néztem, bámultam, hogy ez velem megtörténik. Mint akinek láncok húzzák kezeit, lábait és tudja, úgysem tudna mozdulni, így aztán nem is akar. Apró zajokat hallottam, valami háborús jelenet lehetett épp a filmben. Ekkor felpattantam, elhatároztam, lesz ami lesz, átmegyek és megnézem a filmet. Leültem a szélére a széksornak. Végtelenül unalmasnak éreztem a filmet. Nem érdekelt. Üljek itt és bámuljam a villogást, amitől félek. Ami árthat?
Na nem! Motyogva megszólaltam: "Bocsássatok meg, mennem kell."
A gondozó sajnálkozva marasztalt, de nem győzött meg, hogy szívéből jött. A fogashoz tántorogtam, újra szédültem. Kardigánommal együtt otthagytam őket, fájt nagyon. A lelkem fájt nagyon. Kisemmizett lélekkel, merthogy ezt éreztem, elindultam hazafelé. Még beköszöntem a lelkészhez, aki az irodában ült már ekkor. Gúnyosan visszaköszönt: "Ön tudja! Viszont látásra. Szép további napot!"
A nyári forróság csapott meg most, a hűvös klub után. Közérzetem kimondhatatlanul rossz volt. Élveznek kellett volna a gyönyörű napsütést, a meleg szellőt, madár éneket, zöld lombokat, mindent. Egész lelkemet, testemet valami erős méreg marta, mindenem remegett, bizsergett és fájt. A buszmegállóig évek teltek el, ott úgy éreztem, a világ másik felén vagyok vagy egy sivatagban a semmi közepén. A busz mégis hamar jött, lehuppantam, néztem magam elé tanácstalanul. Pár pillanat telt el és már le is kellett szállnom. Lassan tudtam csak, rám morgott egy férfi, siessek már, mintha nem is a Földön lennék, el sem hittem, hogy itt vagyok. A 61-es is gyorsan jött, mintha láthatatlan erők segítettek volna hazajönnöm.
És holnap újra kezdeni? Ugyanezt, ugyanígy? Miért?
Haza érve lefeküdtem, zombiként becsuktam szemeim, nem gondoltam semmire, már nem fájt semmi, csak aludni, aludni akartam. Aludni vagy meghalni, nem mindegy?
4962
Tasnadirita - 2020. január 22. 14:34:47

Kedves Rita, onnan nincs visszaút. Nagyon örülök Neked, minden jót szeretettel.Heart

6542
ritatothne - 2020. január 22. 13:48:37

Kedves Rita!

Ha az ember nem érzi jól magát az életben, akkor szívesen menekül az alvásba, ez teljesen érthető és természetes védekezés. Az alvás is egyfajta halál, hiszen nem mi irányítjuk, hogy mi történjen benne, nem tudjuk hol vagyunk, ki vagyunk szolgáltatva az álmunknak. Annyiból más, mint a halál, hogy abból - mármint a halálból - nem ébredünk fel.

Szeretettel: RitaRose

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.