Edwin Chat: A dögkút lakója. 1. Rész.

Hosszú ideje gyalogolt a poros úton. Kínozta napsütés, eső, szél. Napról- napra erőtlenebb lett, szédelgett, hallucinált, képzelődött. Az ötven év körüli vándor sovány volt, csak Isten a megmondhatója mikor evett, ivott utoljára. A rajta lévő koszos, kopott ruha volt az összes vagyona, semmi más. Fekete fakó nadrágja zsebében lapult egy kis öreg, szinte már használhatatlan bicska, amivel talán már egy békát sem lehetne megnyúzni. Szétfeslett bakancsából kilógtak az ujjai, a lyukas zokni, és a bokája fekete volt az út porától.
Felnézett az égre, figyelte a sült galambokat, és nyál csurgott ki szájából. Az éhség okozta képzelgéstől minden madarat, és mozgó állatot sült pecsenyének látott. Ilyenkor megállt, égre nyújtott arccal becsukta szemeit, enyhe mosoly jelent meg száján, és azt képzelte, hogy finom ropogós pecsenyét eszik. Szája mozogni kezdett, hiányos, szuvas fogsora lassan őrölte a levegőt, hogy a nem létező sült hús minden ízét, zamatát érezzen ízlelőbimbóival. Beleélte magát az álomvilágba, talán egy kicsit jól is lakott tőle.
Lassan, komótosan ballagott, jobb kezében egy göcsörtös faágat használt sétapálcának, vagy inkább kampós botnak. Ráérősen bandukolt, nem azért, mert nem volt semmi sürgős dolga, hanem mert már nem volt sem kedve, sem ereje sietni, gyorsabban menni. Ha valami kóbor kutya, vagy talán egy egész falka megtámadta volna, esélye nem lenne a menekülésre.
Behúzódott az útszéli akácfák árnyékába, és leült. Élt benne a remény, hogy felállni is lesz ereje. Levette zsíros, kopott, rongyos kalapját, és nekidőlt a fa törzsének. Kicsit megkönnyebbült, mikor lábai felszabadultak az amúgy sem nehéz testsúly alól. Hiányos, izzadt haját két kézzel megborzolta, hogy kicsit átjárja a friss levegő, a szél.
Elszundikált. Álmodott minden szépet és jót. Álma feledtette vele gyötrelmes, kilátástalan életét, amit szinte mindig hiábavalónak érzett, de öngyilkossághoz nem volt elég bátorsága, és akármilyen sanyarú élete is volt, ragaszkodott hozzá, nem nagyon akarta eldobni. Most úgy élt, mint bárki más. Volt tiszta, rendes ruhája, teste sem bűzlött a több hetes, esetleg hónapos kosztól. Nem érzett éhséget, és szomjúságot, minden nap tiszta és gazdagon megterített asztalnál ebédelt. És volt fedél a feje felett, szép felesége, és két eleven kis gyerek.
Aztán szemei egyre nagyobbat vibráltak, és egyszer csak kinyíltak, az álom úgy eltűnt, mint egy gyenge, alig észre vehető nyári fuvallat. Sajnálta hogy felébredt, olyan élethű álom volt, de nem csalódott, ilyen az ő formája, ez az ő sorsa, tengetni kell tovább életét napról-napra, amíg el nem jön vég, amit már közelebbnek hitt, mint amennyire valójában volt.
Lógatott fejjel bandukolt, bámulta a poros utat, ahol itt-ott volt pár gazfoszlány, néha egy kavics, vagy nagyobb kődarab, ami színig a földbe volt süllyedve. Titkon remélte, hogy megpillant valami kincset, amit egy jómódú úriember, vagy finom hölgy hagyott el. Egy arany vagy ezüst nyakláncot, fülbevalót, gyűrűt, esetleg pénzérmét, vagy kövér pénztárcát. De ilyesmitől nem kellett félnie. Az ő szerencséje nem olyan, hogy rá mosolyogjon, hisz nem talált ő életében még soha semmi érdemes dolgot.
Megállt, fejét lassan felemelte, és előre nézett a végtelen messzeségbe. A hallucináció rabjaként friss víz illatát érzett a levegőben, amit lágyan ringatott felé a szél. Lépteit felgyorsította amennyire csak tudta, de nem haladt sokkal gyorsabban, mint eddig. Csak ő érezte úgy hogy gyorsan halad, legyengült szervezetének már minden erőfeszítés komoly feladatot okozott. A friss víz illata jobb kedvre derítette, és a távolban meglátta egy kút gyűrűjét. Boldog volt, hogy nemsokára a Kánaánba ér, ahol olthatja szomját, és a megöregedett, ráncos arc barázdáiról kicsit lemoshassa az út porát. A hatalmas iramban - amit szerinte diktált - a kampós botot sem használta, menet közben vízszintesen hevert himbálódzó jobb kezében.
Mégiscsak rá mosolygott a szerencse. Annyira nem lehet nyomorult, az életben neki is jár egy kis szerencse, és most kicsit kárörvendve mosolygott az égre, jelezve az égieknek, hogy most őt választotta ki Fortuna. Senki mást, csak őt.
Odaért a kúthoz. Leült a gyűrű szélére, ami fél méternél nem nagyon lehetett magasabb. A betongyűrű átmérője közel volt a két méterhez. Az öreg vándor úgy gondolta, hogy meg is fürödhetne, ha akarna. De nem akart mohón, türelmetlenül a dolgok közepébe csapni, meg akarta adni a módját minden pillanatnak. Egy ilyen ritka alkalom, mikor Fortuna a kegyeibe fogadta, nagyobb ünnep volt számára, mint egy hétköznapi átlagembernek a Karácsony. Egy kézzel benyúlt a gyűrűbe, és ujjaival végig simította a friss illatú hűsítő víz felszínét, melyben visszatükröződött a kék ég, és a napsugár. Testét kellemes, jól eső érzés járta át. Tenyeréből kanalat formázott, merített a vízből, és elkente arcán az üdítő, hűs nedvet. Vizes arcát fújta a gyenge szellő, elégedetten ismételte meg a frissítő műveletet.
Mikor arca, és tarkója megelégedett a víz hideg simogatásával, felállt, és levette a zakóját. Agya már minden porcikáját felkészítette a fürdésre. A zakót a betongyűrű mellé dobta, és visszaült a szélére. Inge ujját, amin már sárga foltokat hagyott az izzadtság, és barna csíkokat a kosz a gyűrődések szegleteiben, kigombolta, és feltűrte könyékig. Majd ülve hátat fordított a kútnak, és mint a búvárok, hanyatt bele vetette magát.
Ijedtségében pillanatok alatt észhez tért. Eltűnt az üdítő hűs víz, végtelennek tűnő másodpercekig zuhant, majd valami irtózatos büdös, rohadt masszába esett. Teljesen elmerült, kezeivel ösztönösen próbált a felszínre törni, mint egy fuldokló. Ujjaival többször érzett rövidebb, hosszabb ismeretlen tárgyakat, de nem nagyon foglalkozott vele mik is lehetnek, elsődleges szempont a túlélés, a felszínre kerülés volt. Szája akaratlanul is telement a bűzös iszappal, amiről még fogalma sem volt, hogy mi lehet. Rohadt hús szagát, dögszagot érzett. Levegője hamar elfogyott, de szédelegve félájultan továbbra is szorgosan, ösztönösen hadonászott kezeivel, lábaival, a túlélésért.
Nagy nehézségek árán, szenvedve sikerült feltörni a felszínre. Kezei tovább csapkodtak, amíg szilárdabb helyet nem talált magának, ahol már nem tud elsüllyedni. Mohón lihegett, kapkodta a levegőt, kiköpködte a kellemetlen ízű valamit, és hányt volna, ha gyomra nem lenne üres. De a sok öklendezés csak egy adag borzalmasan keserű epét hozott a felszínre, amit szintén kiköpött. Érezte hogy a helyiség, pontosabban a mélyedés, vagy üreg, amibe esett, nem sok levegő van. Kínlódva lihegett, arca, feje, és egész teste beborítva a büdös masszával.
Mikor szeme hozzászokott a benti sötétséghez, döbbenten vette észre, hova is esett. Az iszap, ami eddig ismeretlen volt számára, rohadt állatmaradványokból állt. Néhol felfedezett egy disznófejet, máshol egy ló félig elrohadt fejét, de volt itt macska, kutya, tehén, szinte mindenféle emlős háziállat. Agya rögzítette a szomorú tényt, hogy egy dögkút rabságába került. Kínjában, lelki fájdalmában felüvöltött, de csak az enyhe visszhang volt rá a válasz. Felmérte helyzetét, ami teljesen kilátástalan volt. A két méter átmérőjű kút legalább nyolc méter mély volt. A köríves betonfal oldalán sehol egy létra, vasdarabok, semmi, amin esetleg fel lehetne mászni a külvilághoz, a levegőre. Újra ordított, majd két kezébe temetve arcát elsírta magát.
Bele telt fél órába is, mire a sírás abbamaradt, lelke, ha nem is nyugodott meg, de beletörődött a reménytelen sorsba. Azt hitte, életében már nem jöhet rosszabb a nyomorúságnál, de tévedett. A dögkútból esély nem volt a szabadulásra. Nem tudta mitévő legyen. Itt a határban ritkán járnak emberek, ha kiabálna is, hasztalan volna, úgysem hallaná senki. A fenti zajok se nagyon szűrődnek le, esetleg ha valaki közvetlen a dögkút mellett haladna el, de erre sincs sok esély, mert a kút a földúttól pár méterre beljebb van. Talán ha valaki hoz egy elhullott tetemet, akkor megmenekülhet. Erre azért kevés az esély, mert a községben nem pusztul el nap, mint nap állat, amit a kútba kellene dobni.
Számításai mind halovány reménnyel kecsegtettek. A rothadt iszap tetején volt pár friss tetem, amiket nemrég, talán ma vagy tegnap dobtak bele. Félt, mostanában nem fog állat elpusztulni, és senki nem jön a kút környékére. Azt is számításba vette, hogy ha a Tsz-ben valami járvány tör ki, a jószágok majd úgy hullnak, mint a legyek. De ezt még ő maga se hitte el, legalábbis mint minden szóba jöhető megoldásnak, ennek sem látta nagy valószínűségét.
Arcáról amennyire lehetett, letakarította a horrorfilmbe illő krémet. Lassan kezdett hozzászokni a bűzhöz, ami normális esetben kibírhatatlan lenne, de most nincs más választás, hozzá kell szokni, mert jól tudta, nem percek múlva fog innen kiszabadulni, hanem napokba is bele telhet, hacsak éhen, szomjan nem hal. De szíve mélyén minden pillanatban reménykedett, hogy meghall fentről valami zajt, ami emberi életre utal, így a tudat, hogy bármikor megmenekülhet, egy fokkal elviselhetőbbé tette tudatalattija szerint utolsó napjait.
Próbált optimistán gondolkozni. Minden jóban van valami rossz alapon, itt is keresett valamit, ami jó lehet. Ugyan már, mi jó lehet egy dögkútban, tette fel magának a kérdést. Aztán az optimizmust elkergette az éhség hosszú hegyes fogai, amik nyílként martak gyomrába. Most nem nézte a sült galambokat, nem volt olyan helyzetben, és ha fel is nézett volna, a kút száján át ritkán repült madár.
A betonfalnak támaszkodva ült, és kezeiről is lesöpörte a kút tartalmát. Lábait is igyekezett minél tisztábbra takarítani. Ülve előre hajolt, és előbb a bakancsát takarította meg puszta kézzel. Onnan felért a sípcsontjához, lassan felfelé haladva tűntette el magáról a nem éppen étvágygerjesztő förmedvényt. Mikor felért a combjához, keze megtorpant. Ujjaival kitapintotta a kis bicska domborulatát. A túlélés, és az ösztön azonnal tudatta vele, mit kellene tenni. Gyomra émelyegni kezdett, nem tudta, képes lesz-e rá. Lenézett maga mellé. Egy aránylag friss, talán mai vagy tegnapi disznótetemen ült. Szájában összefutott a nyál, de gyomra mégis undort érzett. Erősen vívódott magában, mit tegyen. Ha nem teszi meg, vagy nem tudja megtenni, előbb-utóbb éhen hal, hacsak meg nem találja valaki minél hamarabb. Talán jobb rothadó döghústól meghalni,- legalább nem érez éhséget, mikor jobb létre szenderül-, mint az éhhalál. Elővette a bicskát, és kinyitotta a pengéjét. Még mindig bizonytalan volt, meg merje-e tenni vagy ne, de csak két választása volt, és éhen halni nem akart. Fájdalmas arcára undor is ült, mikor a bicskát belemélyesztette az ülőhelyként szolgáló döglött disznótetembe.

folyt.köv.
3478
peter sanders - 2008. június 17. 12:28:44

Kedves Edwin!
Hihetetlen volt olvasni a történetedet. Minden pillanatban magam előtt láttam a főszereplő figuráját. Nagyon szeretem a horror elemekkel átszőtt történeteket. Örülök, hogy mostmár itt is olvashatok ilyet. Megyek tovább a második részhez. Smile
Üdvözlettel: Blackman (Fekete Péter).

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.