Torma Zsuzsanna: Emlékeim...

Ha jól belegondolok, emlékeim már csecsemőkoromtól kezdve vannak, de öntudatra csak később ébredtem. 1 és kétéves koromban lehetett, - s ez a kép felnőtt koromban többször felvillant előttem -, hogy a szoba-konyhás szülőház helyiségének lefüggönyözött ablakán valaki benézett. Egy asszony arcát láttam, és ma is úgy rémlik, hogy az nem az édesanyámé volt. Én akkor a bölcsőben állhattam (kiságyam úgy tudom, nem is volt), talán egy ébredés utáni sírós állapotban. Ez nem volt kellemetlen, de nem is volt jó, (a rossz emlékek többször visszatérnek), s úgy dolgoztam fel az esetet, mintha egy intim pillanatomban lesett volna meg valaki.

Nagyon sok jó és rossz emlékem is fűződik gyermek- és iskoláskoromhoz.
Jó emlékeim közé tartozik, amikor idegen fürkésző tekintetek elől elbújhattam édesanyám ruhájának redői közé. S közben éreztem bőrének megszokott illatát, s ez a bújás akkor biztonságérzetet adott. (Ma már tudom, hogy nagyon sok kisgyermek viselkedik így, ha nincs körülötte sok idegen ember már kicsi gyermekkorában.)
Én a közvetlen családtagok és hozzátartozók mellett tettem meg az első lépéseket és értem meg a 6 éves kort, amíg iskolába nem írattak. Szégyenlős, szerény – ahogy anyám mindig is emlegette - „bákász” – kislány voltam.
Akkor, 6 évesen nehezen szakadtam el az édesanyámtól, amikor először hagyott magamra az iskolában a tanító nénivel és a többi gyerekkel, (óvoda akkor még nem volt).
(Ennek akkor tulajdonítottam még nagyobb jelentőséget, amikor már saját lányaimat hagytam ott először az óvó nénire és idegen gyermekek társaságára.)
Rosszak közé sorolhatom azokat az emlékeimet, amikor úgy éreztem, hogy megkülönböztetnek másoktól, mert ugyan szorgalmas, tehetséges, de szegény családból származó tanuló voltam. Sok olyan dolgot nem tehettem meg, mint a gazdagabb családból származó osztálytársaim.

Jó emlék, amikor önfeledten hintáztam a nagy diófa ágára felakasztott hintán és közben énekeltem a kedvenc dalaimat, amikre édesanyám megtanított.

Jó emlék, amikor Húsvétok alkalmával a csalános bokrok rejtekén az unokatestvéreimmel egyetemben „hímes” tojásokat kerestünk, és találtunk.

Jó visszaemlékezni a kisgyermekkori nyarakra, amikor még az otthoni masinálás alkalmával ott lábatlankodtunk a felnőttek mellett, de még nem kellett kivennünk részünk a nehéz munkából. Elküldtek minket, gyerekeket az árnyékba játszatni. S ilyenkor szedegettük, és eszegettük a nyáron érő finom almát, „búzaérő” körtét. A rossz csak az volt, amikor meztelen talpunkat megszúrta a méh, s ecettel és „kés lapjával” próbálták csillapítani gyermeki fájdalmainkat.
Ott, és akkor úgy éreztem, hogy talán ennél nagyobb fájdalom és nagyobb rossz nem is érhet. (Ma már tudom, hogy vannak ennél fájdalmasabb dolgok is az életben.)

Jó emlékeim közé sorolhatom, amikor megtanultam, hogyan kell a tarlón „mezítláb” járni, és érezni, ahogy finoman elsiklanak a gabonaszárak frissen learatott maradványai a talpam alatt. Amikor persze nem sikerült úgy mennem, hogy elsimuljon talpam alatt a tarló, többször a szúrása „fájdalmas” sebet ejtett.
(Kisgyermekként már segítenem kellett aratáskor „markot” szedni, kötelet tekerni és kévét kötni, majd „kepékbe” rakni.)

Jó és szép emlék maradt, amikor anyai nagyszüleim már iskolás koromban elvittek kirándulni életemben először a Balatonhoz. Akkor, gyermekszemmel óriásinak tűnt a szemközt elém táruló Badacsony és az előttem szétterülő víztömeg, amilyet előtte még sosem láttam.

Jó emlék számomra, amikor nagy nehezen – több kilométer megtétele után – elértem télen az iskolába és még azért is dicséretet kaptam, hogy ilyen időben elmentem.

Jó emlék számomra, amikor együtt szüretelhettem, kapálhattam a felnőttekkel, s érezhettem, hogy segítségemet már komolyabban elismerik és természetes volt, hogy el is várják.
Otthon segíteni kellett kapálni, lovat vezetni a sorok között ekézés közben, és igen rossz emlék számomra, amikor a ló rálépett a lábamra nem is egyszer, ha nem figyeltem hova lépek.

Rossz emlék, amikor a mély kútból vizet kellett húznom, és a vödör gyors leeresztésekor a kútkerék homlokon ütött, ha nem voltam elég figyelmes.

Szintén rossz emlék, amikor iskolai órák után „bezártak” és meg kellett tanulni a Toldi Miklós meg nem tanult versszakait. Akkor még kevésbé értettem meg a versek és írások mondanivalóját, és ezért nehezebben is tanultam meg kívülről őket.

S az is rossz emlék volt számomra, amikor a „rossz fiúk”, még csak játszótársként kezeltek Sokszor került sor iskolából hazafelé menet a lányok megkergetésére és elgáncsolására, copfjainak megráncigálására, mint valami felsőbbrendű tettre a fiúk részéről. Sokszor persze emiatt őket is bent tartották az iskolai órák után, hogy a lányok, s köztük én is, nyugodtam mehessünk haza.

Rossz emlék, amikor a háztáji földünk közvetlen közelében felállított kereszt melletti kis virágoskert gyomtalanítása közben a keresztre állított Mária-szobor - szerencsétlenségemre - a fejemre esett. Mennydörgés-szerű hangot hallottam, majd nyakamra folyt a vérem. Édesanyám és annak húga gyors ellátásban részesítettek, hosszú hajamat a sebesülésnél tövig vágták és sebhintőporral behintették. Ez volt minden gyógyír a balesetre.

Jó emlék számomra, amikor a kicsi, fehérre meszelt házunkat nagyobb, bár komfortosnak nem nevezhető házra cserélhettük, s akkor úgy éreztem, ilyen szép házból sohasem fogok elköltözni. Ott már volt a szoba-konyhán, pincén, és baromfiudvaron kívül előszoba, nyárikonyha, nagy istálló a „lábasjószágoknak”, nagyobb ól az „aprójószágoknak”.
Nagy kerített udvar is volt, külön elválasztott virágoskerttel a ház előtt, ami akkor az én szememben már nagyon soknak és előkelőnek számított. S később mégis elhagytuk ezt a házat egy újonnan épített közművesített házért, amibe férjemmel fiatal házasként költöztünk, s ahova édesanyám is velünk jött. (De azokat a régi kis házakat sem felejtem soha, amelyekben gyermekkoromban laktam. Ma is sokszor próbálom felidézni emlékeimben, hogy melyikben hol helyezkedett el az asztal, az ágy, a szekrények, a székek és egyebek.)

Jó érzés volt megtanulni a biciklizést, csak nehéz volt, mert akkoriban nem volt kisgyermek bicikli, hanem apánk nagy biciklijén gyakorolhattunk csak, rossz emlék, amikor a szénakazalban landoltam.
Rossz emlék, amikor a domboldal lejtőjén elromlott a bicikli fékje és lebuktam a bicikliről, enyhébb agyrázkódást és könyöki zúzódást szenvedve. Ekkor, és a fejemre esett Mária-szobor esetekor szenvedtem el a legnagyobb testi sérüléseket gyermekkoromban.

Rossz emlék, amikor le kellett ütnöm és meg kellett nyúznom a magunk nevelte nyulat és le kellett vágnom a tyúkot, csirkét, s azt meg kellett főznöm. Nem is tudtam szegény nyúlból készült ételt sohasem jóízűen elfogyasztani. A csirke és a tyúk levágása természetesebbnek hatott, a felnőttek részéről jobban sikerült elfogadtatni velem, mert hiszen az a szegény „pára” azért van.

Jó és szép emlékeim közé sorolhatom, amikor én és a húgom – az akkori divat szerint – hosszú hajunkat – amit azelőtt mindig be kellett fonnunk – végre levágathattuk, és divatos frizurát csináltathattunk.

Jó emlék az is, amikor nyolcadikban rajzommal díszíthettem az iskolai tabló négy sarkát, mert nagyon szerettem rajzolni.

Jó emlék a tánciskola, az iskolai rendezvények, előadások, s bálok, az első szerelem, amikor már majdnem nőnek érezhettem magam. Jó emlék számomra az is, hogy több fiúnak is tetszettem. Már felnőtt lány voltam és jó munkahelyem is akadt, aminek örültem. De rossz emlékeim közé sorolhatom, amikor nem vettek komolyan, s érezhettem, hogy csak kihasználni szerettek volna. Ez természetesen nem sikerült. Persze ezek mind inkább lelkileg viseltek csak meg, és különben is mindegyik felejthető volt.

Rossz emlékeim közé sorolhatom, azokat az eseteket, – már pedig ez számtalanszor előfordult -, amikor édesapám, részegen érkezett haza a lovas kocsival, amivel fuvarozott. De előfordultak olyan esetek is, amikor szinte „holtrészegen” hozták haza a lovak a kocsiderékban. Megkockáztatom, hogy sok esetben ott is szenderült el. Szegény lovak, tudták, hova kell hazamenni, így apám mindig épségben hazajutott. Akkor volt a nagyobbik baj, amikor nem túl részegen érkezett haza, mert akkor mindig veszekedés volt, mert akkor még lehetett vele kommunikálni, és sajnos abból csak baj származott. Soha nem tudhattuk, mikor milyen állapotban érkezik haza. A levegőben volt mindig ezért egyfajta „rettegés” a számunkra. Engem és a húgomat nem igen bántott, de édesanyánk gyakran menekült ilyenkor előle. Csak akkor volt nyugta, amikor apánkat már elnyomta az álom.
Apánk helyett ilyenkor persze dolgoznunk kellett nekünk gyermekeinek, mert nem tudta ellátni a lovak etetését, itatását. Ez az élet végig kísért kora gyermekkoromtól szinte a felnőtté válás időszakáig.

Legszebb emlékeim egyike, amikor megismerhettem jövendőbelimet, aki komolyan vett, s éreztette velem, hogy igazán engem akar testestől-lelkestől. (Jó érzés volt, amikor kialakult az egymás iránti vonzalom, s boldog várakozásban úgy érezzük, nincs is ennél szebb a világon. S aztán eljön végre az igazi egymásra találás, egymás testének felfedezése, s egyszerre szertefoszlik a szégyenérzet. Már nem bűn többé az, ami eddig annak számított volna. Jó érzés, amikor kitalálhatjuk egymás gondolatát, leshetjük egymás kívánságát.)

Szép emlék a gyermekvárás időszaka. S bár megszületésük fájdalommal teli, de mégis gyönyörűséges volt, amikor először ölelhettem őket magamhoz és sírásukkal adták tudtomra, hogy szükségük van rám. S próbáltam mindent elkövetni, hogy a részükről felmerülő szükséget ne érezzék kiszolgáltatottságnak. Végül is én akartam, hogy a világra jöjjenek, s én boldog voltam, hogy ők megadattak nekem.
Jó emlék számomra, amikor megtették első lépéseiket, amikor nevetve hozzám tudtak szaladni, biztonságot keresve és biztonságot találva.
Vannak sajnos rossz emlékeim is nevelésük kapcsán, de azokat igyekszem elfelejteni. Csak az örömet tartom számon.
(Édesanyám mindig azt hajtogatta, hogy neki nem is kellettek volna gyerekek, mivel „nagy családban” nőtt fel. Ő volt a legidősebb és sokat kellett „pesztrálni” az öccseit és a húgát. A gyerek, az ő felfogása szerint „csak úgy jött”. Állítása szerint apám szorgalmazta, hogy legyenek gyerekek, mert ha megöregszenek, nem lesz, aki adjon nekik egy pohár vizet

Szerencsére sokáig dolgozhattam a szakmámban egy munkahelyen, ahol mindig sok munka volt, sohasem unatkoztam. Sok jó emberrel dolgozhattam együtt. Ez jó emlék számomra. Erkölcsileg és anyagilag is mindig megbecsültek. Régi munkatársaimra mindig szívesen emlékszem vissza. Rossz emlék, amikor mint derült égből a villámcsapás ért, hogy csoportos létszámleépítés miatt felmondanak. (Még most is fülembe cseng, ahogy egyik régi munkahelyemen volt főnököm mondta: „Más a madár, más a fészek”.)
Aztán egy év kihagyás után sikerült csak elhelyezkednem, de háromhavi munkavégzés után ismét munka nélkül maradtam. Majd egy-két havi kihagyással ismét munka következett, ahol szerződésem ismét lejárt. Azóta szerencsére folyamatosan dolgozom, és szeretem a munkámat.

Otthonunkban elég sok a tennivaló a házon belül és a házon kívül is, ahol sok mindent megtermelünk magunknak. Élvezetemet lelem a háziállatok gondozásában és a növények, virágok ápolásában egyaránt.
Mindig szívesen emlékezem a gyermekkori háziállatokra, a Bodri, Néró, a Szuszi kutyákra, és ha túlélem őt, a mostani Buksi kutyánkra is. Ő már öregnek számít, én túlélhetem őt, ha egészségem is engedi. De az is lehet, hogy ő él túl engem. Nem tudom, az élet mit tartogat számomra a jövőben.

Ha még egyszer kezdhetném, lehet, hogy sok mindent másként tennék, de az is lehet, hogy nagyon sok mindenen nem változtatnék.
Az engem ért kisebb csalódásokért kárpótolnak a kisebb örömök is. A kis dolgoknak is kell tudni örülni. Soha életemben nem vágytam világmegváltó nagy dolgokra. De ilyenek soha nem is történtek velem. Mondhatom, hogy boldog vagyok a magam módján.

2006. július

u.i. Buksi kutyusunk 2006. december 6-án örökre elment, de emléke szívemben élni fog.
2007 márciusától Nikó nevű kutyusunk pótolja hiányát, s őt éppoly nagyon szeretem,
mint Buksit. Ha a szemébe nézek, mintha a hajdani Buksiét látnám.

2008. március 14.

230
Torma Zsuzsanna - 2008. június 26. 09:38:55

Köszönöm, kedves Kati, hozzászólásodat!
üdv.: Torma Zsuzsanna

227
kondrakati - 2008. június 24. 11:44:00

Kedves Zsuzsa! Úgy érzem, írásaidon kersztül már ismerlek. Én harminchárom évesen hasonló dolgokra emlékezhetek szó szerint. Az én apám is ivott, mi is földet műveltünk stb. mindez velem Erdélybe történt. Próbáltam írni róla, de nehéz. Olyan sok lenne, hogy egy történetben el se férne. Aztán gondoltam egyet és kiemeltem egy - egy fontosabb eseményt, amiből novella lett. Ajánlom, hogy próbáld meg te is, mert érzem, hogy belülről feszít a kényszer, hogy írj ezekről a dolgokról.
Szeretettel üdvözöl: Kati

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.