Kedves Látogatók! A napokban észlelt lassulás javítása érdekében fejlesztésekbe kezdtük. Bízunk benne, hogy rövid idő alatt sikerül befejezni és visszatér a megszokott működés. Kérjük türelmeteket az átmeneti időszakra. Köszönjük!

Csató Gáborné: Csalódás (2009. augusztus)

A pályaudvaron az imént tájékoztatta az utazó közönséget a hangosbemondó, hogy a Kelet-Berlin felől érkező nemzetközi gyorsvonat előreláthatólag húsz percet késik.
Kata már nagyon türelmetlenül várakozott. Újabb húsz perc. Kibírhatatlan! Az elmúlt egy hét, mióta a rövid kis levelet megkapta férjétől így is élete leghosszabb hetének tűnt. Talán az esküvőjük előtt sem érzett ilyen izgalmat, nem sürgette volna így az időt.

Férje egy évre tervezte, hogy kimegy NDK-ba dolgozni. Kocsit szeretett volna venni, gondtalanabbul élni. Ezt mondta. Öt év telt el azóta. Hiába kérte, ne menjen, ragaszkodott elhatározásához. A fiatalasszony nagyon buta lett volna, ha elhiszi, csak anyagi okok vezérlik. Nap mint nap érezte a változást Attila érzelmein, mióta összeházasodtak. Próbált még kedvesebb, odaadóbb lenni, még inkább keresni a kedvét, szeretettel körülvenni, de a férfit már hidegen hagyta minden próbálkozása. Csak önbizalma fogyott a sikertelen kísérletezések alatt. Különösen kislányuk, Évike születése után távolodott el tőle.

A férfi egy héten kétszer teniszezni járt. Természetesen ebbe is beleegyezett. Szüksége van kikapcsolódásra. Barátnőjével is összeveszett emiatt. Évikét jött meglátogatni, a konyhában beszélgettek.
- Biztos vagy benne, hogy teniszezni jár? – kérdezte.
- Mit képzelsz? Azért, mert a Te Sándorod hazudozott, megcsalt, minden férfi olyan? – csattant fel Kata.
- Csak szeretném felnyitni a szemed. Azt hiszed nem látni, hogy boldogtalan vagy?
- Micsoda? Irigykedsz! Igenis boldog vagyok! – az utolsó mondatot már kiabálva mondta, de akármilyen hangosan sem lett volna igaz.
- Ezt nem hallgatom tovább! – pattant fel barátnője, és retiküljét vállára csapva elrohant.

Nem is beszéltek azóta egymással.
Édesanyja nem ismerte Attilát, meghalt mielőtt ő megismerkedett álmai lovagjával.
Édesapja nem kedvelte a fiút, de ezzel cseppet sem törődött. Ugyanolyan szülői elfogultságnak tekintette, mint azt, hogy Attila édesanyja ágál ő ellene. Különben is ők ketten ezeken a dolgokon jókat nevettek. Csak kezelni kell ezt a helyzetet, nem okozhat gondot.
Igen, biztos volt benne, hogy a gyerek születése után változott meg Attila. Pedig úgy gondolta a gyerek kapcsán szorosabb kötelék lesz köztük, mint valaha. A mindennapos monoton háztartási munka, a pici etetése, gondozása, a pelenkahegyek, mosás, takarítás, vasalás teljesen kiszívták erejét. Alig jutott ideje megélni az anyaság örömét, a baba cseperedésének naponta megújuló csodáját. Fáradt volt. Testileg, lelkileg megviselt. Teljes odaadással, lelkiismerettel látta el feladatait. Túlzottan is. A konyhában laboratóriumi tisztaság uralkodott, már csak a fehér köpeny hiányzott róla. A cumisüvegeket, cumikat, naponta kifőzte, éjjel álmában is pelenkákat, kis ingeket, rékliket vasalt.
Anyósa látogatásaitól már előre rettegett, gyomra összeugrott, ha – szerencsére nem túl gyakran – látogatóba jött hozzájuk. A termetes asszonyság soha nem állta meg, hogy valamit ne tudjon jobban, ne akarjon megtanítani menyének, ne kritizálja. Az após is valószínűleg emiatt hagyta el, gondolta magában Kata. Rettenetes egy nőszemély. Attila még kicsi volt, mikor anyósa egyedül maradt vele. Azóta csak az ő kisfiának élt, igazi mártír, aki végigszenvedte életét az anyaság oltárán.
Előfordult, hogy kivette a kezéből a vasalót, mert Attila ingét nem úgy kell kivasalni, ahogy azt Kata tudta.
- Attilám ingei, patyolat tisztán, vasalva álltak a szekrényben. – oktatta ki a fiatalasszonyt.
- Nem vagyok olyan ügyes, mint Anyuka. – hajlott meg előtte diplomatikusan Kata.
Bár idegileg nagyon kifárasztották az ilyen kicsinyes piszkálódások.

Eleinte nemcsak Kata írt leveleket Németországba, egy-egy Attilától is érkezett. Később már csak ünnepekre írt. Két év is eltelt már, mikor annyit közölt, másik városba, új munkaterületre helyezik át. Hazajövetelről szó sem esett. Sőt ettől kezdve egyáltalán nem adott hírt magáról.

Kata egyedül maradt Évikével. Édesapja gyakran jött. Nem emlegette fel saját sérelmeit Attilával szemben, nem szapulta. Látta, hogy lánya így is nagyon megviselt. Fájt érte a szíve. Megpróbált a segítségére lenni, amennyire csak tudott. Attila anyja nagyon régen nem volt náluk. Utoljára viharosan távozott.
- Nem értem miért ment el a fiam, ha itt olyan jól érezte magát? – kezdte a békétlenkedést. - Biztosan oka volt…
- Micsoda? Talán én üldöztem el? Kata először emelte fel a hangját anyósával szemben.
- Csak azt mondtam, hogy nem ment volna el, ha megtalálja a boldogságát ebben a házasságban. – pöffeszkedett, mint az anyahercegnő.
- Most aztán már elég legyen! – állt eléje Kata édesapja. Mit képzel? Nem látja, hogy a maga kedves fia mit csinált? Elhagyta a feleségét és a gyerekét? Milyen férfi az ilyen?
- Ide többet be nem teszem a lábam – kapkodott levegő után a kedves mama.

Szerencsére betartotta ígéretét. Kata azóta egyszer ment el hozzá. Megalázkodott. Kérte, mondja meg Attila új címét, ő biztosan tudja. A sértett nőszemély azonban megtagadta az asszony kérését. Azt hazudta, hogy nem tudja. Persze jó oka is volt erre, amit Kata nem is sejtett.

Mikor édesapja korholta, miért vesz neki drága sört, meg tudja inni a vizet is, eszébe jutott az egyik alkalom, mikor férje nagyon megbántotta.
Attila egy este kortyolgatta hűtött márkás sörét. Kata a pénzről beszélt, mennyire nehéz beosztani. Nem is panaszképpen, a férfi mégis gorombán reagált.
- Nem kell a gyereknek folyton narancsot venni! Az alma már nem is jó? Sokkal olcsóbb!
Majd teljes természetességgel itta tovább a drága sört.
Az asszony meglepődött ezen a hozzáálláson, nagyon rosszul esett neki. Nem szólt semmit. Régóta magába fojtotta a bántó dolgokat. Tudta, hogy egy házasságban sok minden történhet, megtörténhet. Azt is megtanulta, hogy fontos a megbocsátás. Csak azt nem tudta, hol van a határ? Ezt valószínűleg senki sem tudja igazán. Talán ott, ameddig a szeretetünk ér, de ha ez túlzottan messze van, elkerülhetetlen a csalódás, a kiábrándulás és sok sebet kapunk a hosszú úton. Sokszor nem szabad magunkba fojtani, ami nem tetszik, rosszul esik. Meg kellene egymással beszélni. Valahogy nem tudta kezelni a helyzetet. Mindig alárendelte magát férje akaratának. Attila számára pedig ez egyre természetesebbé vált. Úgy gondolta, egy okos asszonynak, aki szeretné megtartani férjét, így kell tennie. Kötelessége is összetartani a családot. Kifelé úgy látszott nincs semmi baj. Próbálta tartani a látszatot, még akkor is, mikor már egyértelművé vált, Attila elhagyta. Férje külföldön dolgozik, majd jön haza. Ezt mondogatta mindenütt. Pedig egyre kevésbé tűnt igaznak. Saját magát csapta be leginkább.

Évike már kijárta a második osztályt. Nem nagyon emlékezett édesapjára, három éves volt, mikor elment. Elengedte a nyári táborba az iskolával a Balatonra. Két hétre. Nagyon aggódott a gyerekért. Még sohasem volt nélküle sehol. Előre megcímzett borítékokat pakolt a bőröndbe, csak meg kell írni a levelet a gyereknek. Képeslapot már kapott, tanáraik segítettek értesíteni a szülőket, hogy szerencsésen megérkeztek.
Munka után sietett haza, egyenesen a postaládához. A kis kerek lyukakon keresztül látta, levél érkezett. Gyorsan kinyitotta a levélláda ajtaját, kivette belőle a borítékot. Meglepődött. Nem ezt várta, de mégis ismerős. De hiszen ez! Attila… Attila… Attila!!!
Ezer közül is megismerné a kézírását. Ott rögtön feltépte a borítékot, tudta úgysem bírná ki míg felér a lakásba. A levélben mindössze ennyi állt:

Kedves Kata!

Remélem, jól vagytok! Lejárt a szerződésem és most már nem hosszabbítom meg. Hazajövök.
28.-án, kedden 10 órakor érkezem a Keletei pályaudvarra. Ha szeretsz még, gyere ki elém.


Csók Attila

Százszor elolvasta. Fellegekben járt. Rögtön álmokat, terveket szőtt. Nem hiába várt. Mégsem lesz elvált asszony, a férje pedig vasárnapi apuka. Együtt lesz a család. Ügyes lesz, okos lesz, még egyszer nem történhet meg, hogy elmegy. Alig tudta magában tartani boldogságát.
Úgy gondolta a gyereknek még nem mondja meg. Majd együtt mennek érte, ha hazajön a táborból. Hagy legyen meglepetés. Hazajött az édesapja. Kedve lett volna felhívni barátnőjét, hogy elújságolja Attila hazajött. Neki volt igaza, a férje szereti őt.
Új ruhát vett, fodrásznál, kozmetikusnál, járt. Divatos táska, hozzáillő cipő. Ragyogott.

Végre jön a vonat, már lehet látni. Elől állt meg ahova a mozdony érkezett, úgy fürkészte az utasokat, akik leszállás után igyekeztek csomagjaikkal elhagyni a pályaudvart. Már aggódni kezdett, mikor ismerős hang ütötte meg fülét.
Szia! Meg sem ismersz? - kérdezte a kövér férfi kopaszodó fejjel.
De hiszen ez ő!
- Dehogynem ismerlek meg! – próbált mosolyogni, a meglepetéstől szinte megbénulva.
- Felszedtem pár kilót, de azért még mindig megnéznek a nők. – nagyképűsködött a férfi.
A boldog ölelés, sírás egymás nyakában elmaradt. Ezerszer elképzelte a találkozást. Nem így.
- Hova tudunk beülni beszélgetni? – nézett körül Attila.
Kata titokban azt gondolta, hogy hazamennek a lakásba. Számára természetes lett volna.
- Ezzel a nagy bőrönddel? – próbálkozott.
- Beteszem a csomagmegőrzőbe, míg megiszunk valamit, valahol. - válaszolta Attila
- Ahogy gondolod. – egyezett bele.
Türelem, türelem, csitította magát. Idő kell! Öt év eltelt, nem megy egyik pillanatról a másikra. Szép lassan visszatalálnak egymáshoz. Próbálta nyugtatgatni magát a nem kis csalódás után.
Megszabadulva a bőröndtől kijöttek a pályaudvarról. A közelben találtak egy kis presszót, ahova beültek. Először az asszony szólalt meg.
- Nagyon örülök, hogy hazajöttél. Évike táborban van, még nem tudja, de biztosan boldog
lesz ő is.
- Egyelőre anyámhoz költözöm. – jelentette ki a férfi. - Aztán majd meglátjuk.
Ránézett a csinos fiatalasszonyra.
- Remélem nem csaltál meg. Megváltoztál. Régebben nem sminkelted magad.
Katát, mintha leforrázták volna. Öt évet várt rá, ez nem elég? Nem jön haza? Nem csalta-e meg? Három éve semmit sem tud róla, csak várta és várta…
Nehezen fojtotta magába felháborodását, megpróbált higgadt maradni.
- Milyen kint az élet? Nagyon nehéz volt a munka? – majd még mosolyogva hozzátette: - Ugye te sem csaltál meg?
Attila, mintha kígyó marta volna meg, úgy reagált.

- Hogy gondolod, hogy egy férfi nő nélkül él évekig? Vannak alapvető igényei. - Majd kis szünet után folytatta: - Ha már így a dolgok elébe vágtál elmondom, hogy van egy kisfiam. Kint él az anyjával. Szakítottunk, ezért jöttem haza.
Egymással szemben ültek, Attila mégis távolabb volt tőle, mint egy nappal ezelőtt. Az elhangzott szavak mázsás súlyként nehezedtek az asszonyra. A világ körbefordult vele. Gondolatok cikáztak agyában. Üveges tekintettel bámult a férfira, de már nem látta. Környezete megszűnt létezni.
- Kisfiú? Szakítás? Az anyjánál fog lakni? – mormogta maga elé. Felemelkedett, gépies mozdulattal felvette retiküljét. – Ne gyere haza. Soha többé.
Elindult. Mozdulatai gépiesek voltak. Tudata messze járt. Mintha berúgott volna. Ha valaki megkérdezi, nem tudta volna elmondani, hogyan ért haza.
Egy év múlva zárult le a válóper. Számára a legfontosabb lánya volt. Elvált, de büszke nő lett.

Írta: Csató Gáborné
555
Lea - 2009. augusztus 05. 09:20:19

Tetszett, sokakra igaz történet... Jól megírtad, benne tudtam élni a történetben!!!! Gratulálok, és köszönöm!

2
Jozsi-foszerkeszto - 2009. augusztus 04. 08:12:44

A cseperedés javítva! Smile

499
magyareszter - 2009. augusztus 03. 20:00:46

Kedves Sasszem!Grin (Timoca)

Köszönöm! Látod százszor elolvassa az ember, nehogy hiba legyen benne, mégis becsúszik. Valóban az a tapasztalatom nekem is, hogy a gyermek cseperedik. Bocsánat!
Köszönöm a véleményt is.

Kedves Judit!

Igen, egyrészt a megfelelni akarás, másrészt azt hiszem, hogy mi nők nagyon érzelmi alapon működünk. Sokszor egy kis szeretetért túl sokat adunk, pedig mérlegelni kellene. Na persze könnyű azt mondani, mikor szerelmes az ember lánya. Smile

Szeretettel Eszter

686
T Pandur Judit - 2009. augusztus 03. 14:42:00

Kedves Eszter!
Szépen, igényesen megírt történetedben jól kidomborodik a női nem "átka", a megfelelni akarás. Törjük magunkat, hogy megfeleljünk a férj, az anyós, a szülők, a főnök, a gyerek, a divat, /...és még mennyi minden!/ elvárásainak.
Ritkán mérlegeljük, hogy megéri-e?
Judit

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.