Edwin Chat: A dögkút lakója. 3. RÉSZ:

Gabi tényleg játéknak fogta fel a bicajfogózást. Úgy tekert, hogy Robi többször meg tudja előzni, nem kis sikerélményt szerezve ezzel neki. Elhitette a fiúval, hogy már felnőtt a feladathoz, meg tudja őt előzni, amire eddig nem nagyon volt példa. Néha visszaelőzött, hogy Robinak küzdenie kelljen a sikerért, és ne vegye észre a komolytalanságot. Robi boldog volt, örült, és harcolt is a sikerért. Minden erejét bele adva tekert, néha megelőzte Gabit, ez megsokszorozta játékkedvét, akaraterejét. Félelem is volt benne, arra gondolt, mi lesz ha Cula utánuk ered. Nem kétséges, hamar beéri őket, és kettőjük közül azt fogja meg, amelyiket csak akarja. Ha eljön ez a pillanat, Gabi biztos elhúz, mint a nyíl, és akkor tuti, hogy Cula őt fogja meg.
Robi bepánikoltan kiáltott, nevetett, és még gyorsabban tekert, mikor hátranézve meglátta, hogy Cula elindult utánuk. Az izgalom még erősebben mardosta gyomrát, tényleg olyan helyzetnek érezte, hogy nem játszanak, hanem valóban menekül. Gabi pár méterre volt mögötte, de nem előzte meg, tartotta a távot. A dögkút mellett elhaladva megcsapta orrukat a bűz, de nem foglalkoztak vele. Gabi meglátta a fekete zakót a kútgyűrű tövében, de annyira nem érdekelte, hogy megálljon jobban szemügyre venni. Robi biztos nem látta meg, ő úgy bele élte magát a játékba, és annyira tekert, mintha az életéről lenne szó. Nem gondolta volna, hogy az önfeledt játék hamarosan pokolira fordul, és az álmenekülés véresen komoly lesz.
Cula hozta a szokásos formáját, perceken belül utol érte a két fiút. Igaz, megizzadt közben, nagyokat fujtatott, de már ott volt méterekre mögöttük.
- Itt vagyok!- kiáltotta. Robi ordítva menekült, és már alig bírt tekerni a nevetéstől. Gabi felgyorsított, de vigyázott rá, Robit nehogy lehagyja. Cula fokozatosan közeledett a menekülőkhöz, majd Gabi mellé ért, és hátba csapta.
- Te vagy a fogó. - adta tudtára, utána eltekert mellőle, egyenesen előre, Robi után.
- Gabi a fogó!- kiáltott a kissrácnak, de ő csak tekert eszeveszetten.
- Nem hiszem el, engem akarsz megfogni - kiabált vissza. Cula erre felgyorsított, és megelőzte Robit.
- Na, látod, hogy nem én vagyok a fogó? Ha én lennék, most megfoghattalak volna.
- Meneküljünk, jön. - mondta Robi, és most már tudta hogy Cula igazat mondott. Szorgalmasan tekertek, a fogaskerekek és a láncok folyamatosan nyikorogtak, nem szenvedtek olajtúltengésben. Az első kerék tengelyére fűzött nagy műanyag láncszem egyfolytában kelepelt, és pörgés közben fényesre polírozta a tengelyt. Építkezéseken, útfelbontásoknál használtak ilyen műanyag láncszemeket, oszlopra akasztva ezzel szokták elkeríteni a feltárt gödröket a forgalom és a gyalogosok elől, a balesetek megelőzése érdekében. Persze a fiúk szereztek maguknak, nem is egyet, Cula első kerekén három láncszem fényesítette a tengelyt. Késő délután, estefelé szoktak menni beszerzőútra, mikor már nincs a területen se munkás, senki ember fia. A hosszú láncsorból leakasztottak pár szemet, rátették a tengelyekre. Még választék is volt, fehér, és piros színben.
Gabi utolérte őket. Nem tudta mitévő legyen, Cula messze elől járt, Robit pedig nem akarta megfogni, félt, hogy majd megint elkezd bőgni, és elromlik a játék, aminek ő lenne az oka, csak azért, mert Robit fogja meg. De ha meg elteker mellette, akkor az lesz a baj, mert Robi biztos úgy fogja érezni, hogy nem veszik komolyan, és rájöhet, hogy az előbbi előzések, amiket oly sikerittasan élt át, azok is mind csak szánalomból való engedmények voltak. Így hát felvette azt a tempót, amit Robi diktált, és pár méterre haladt mögötte, vigyázva, hogy a távolság ne csökkenjen.
Cula kissé fáradni kezdett, de bőven bírta még tüdővel és erővel, mégis fokozatosan, észrevétlenül lassított. Csak imitálta a tekerést, lábai jártak szorgalmasan a pedálon, de korántsem erőből, csak lazán. Ezzel esélyt adott Robinak, a felzárkózásra, esetleges előzésre, és Gabi problémája is megoldódni látszott. A két lemaradt fiú észre vette, hogy csökken a távolság köztük, és Cula között, amitől Robi kapott jobban erőre. Gabi nem is akart erőre kapni, neki ez volt a jó, megkönnyebbült, hogy a játék így nem fog kudarcba fulladni, aminek az lett volna a vége, hogy Robi megsértődik, bőgni kezd, és hajthatatlanul mondja nyavalyogva panaszait, még akkor is, ha Cula többször rászólna, nyugtatná.
Robi szemei felcsillantak, a diadal érzése görcsösen tombolt mellkasában, hogy itt van a soha vissza nem térő alkalom, ami talán csak egyszer adódik az ember életében, megelőzni Culát. Teljesítő képessége határán tekert, arca lángolt, szomjas volt, fáradt, lihegett, vádlija, és combizmai bedurrantak a hatalmas, hosszú távú tempótól. Úgy érezte már nem bírja tovább, kínlódás volt neki ez az állapot, amit teste, agya, szervezete érzett. Már egyvonalban volt Culával, mikor nagy durranás hallatszott porfelhővel kísérve, teljes erőből kontrázott, és még nagyobb port kavarva megállt. Külső gumija repedésén kidudorodó belső gumi úgy döntött, hogy egy kissrác nem előzheti meg Culát, és mikor Robi már a győzelem kapujában állt, már csak át kellett volna szakítani a célszalagot, amihez már hozzá is ért mellkasa, kidurrant. A balesetre a két nagyobbik fiú is lefékezett. Gabi megállt Robi mellett, Cula is visszafordult, és odament hozzájuk. Robi eldöntötte a bicajt, és sértődötten, mérgesen rugdosta.
- Rohadj meg! Rohadj meg!- adta ki dühét. Fel tudott volna robbanni, de tudta, hiába minden, a katasztrófa megtörtént, és pont ővele, pont ilyen helyzetben. De megérdemli. Apukája már többször figyelmeztette, hogy csinálják meg a kereket, mert így kidurran, nem hallgatott rá, most itt az eredménye. Pedig megvan az új külsőgumi, csak ki kellett volna cserélni. Robi hiába kisebb Gabiéktól, és hiába nem olyan nagymenő, mint Cula, azért egy külsőgumi csere, vagy belső gumiragasztás nem okoz neki gondot. Volt alkalma megtanulni, gyakorlatot szerezni, már rengeteg gumit, legyen az külső vagy belső, és kerékpárt hazavágott. A lyukat is meg tudta keresni egyedül a belső gumin, apja, és haverjai megtanították a kerékpárszerelés fortélyaira, amiket könnyedén sajátított el. De most minden hasztalan, csak a düh kínozta, fojtogatta. Cula megsajnálta, ő mindent megtett, nem rajta múlott, hogy Robi nem tudta megelőzni, és hogy elmaradt a várva várt bravúr.
- Nyugi seggdugasz, majd megjavítsuk a bicajodat. - próbálta vigasztalni.
- Nem vagyok seggdugasz!- förmedt mérgesen Culára, és ököllel oldalba verte.
- Fékezz már kisfiú!- mondta Cula ellentmondást nem tűrően, de az ütést nem adta vissza. Cula ki tudott rabolni madárfészkeket, csúzlival agyon tudott lőni madarakat, de tőle kisebb gyereket soha nem tudott volna megütni. Maximum egy tockost adott volna kiélezett helyzetben. De ez most nem kiélezett helyzet, és Robi olyan kisfiú, aki egy tockostól is, ami nem fáj, el tudja magát sírni. Nem a fájdalomtól, hanem a tudattól, hogy megütötték. Ez most csalódott, keserűen fájó helyzet, legalábbis Robi számára. Kicsit Gabiék hangulatát is beárnyékolta a kudarc, nem akarták, hogy az önfeledt játék vége sírás legyen.
- Ha nem sírsz, megnézzük a dögkutat.- ajánlotta fel Cula.
- És bele is hugyozunk, mint múltkor?- kérdezte Robi, és közben száján mosoly jelent meg.
- Hát persze, anélkül nem ér semmit. Inkább el sem indulunk. - Robi arcáról, ami a könnytől, a portól, és a szemek dörzsölésétől maszatos lett, kezdett búcsúzni a sírás, hátra nem nézve, hogy soha többé ne jöjjön vissza. Átadta helyét a mosolynak, a nemrég érzett gyomorbizsergető türelmetlen várakozásnak.
- De én csak tolni tudom a bicajt. - mondta Robi kicsit sajnáltatva magát, segélykérően.
- Nyugi, majd én viszem. Pattanj fel Gabi csomagtartójára. - javasolta Cula, és odalépett Robi lapos első kerékkel heverő kerékpárjához. Felállította, bal kézzel középen fogta a kormányt, aztán felült a sajátjára. Elindult, lassan tekert, jobb kézzel kormányozott, másik kezével Robi bicaját vezette. Gabiék lassan haladtak mellette, tartva vele a tempót.
A dögkút mellett minden bicaj újra a földre került.
- Hú, de büdös van itt. - mondta Robi fanyar fintorral.
- Dehogy van büdös. Közel van a szád az orrodhoz, azt érzed. - vágta rá Gabi, ezt a poént nem hagyhatta ki. Robi nem sértődött meg, nem vágta oldalba ököllel, jót nevetett a két nagyfiúval együtt.
Körbesétálták a betongyűrűt.
- Mi ez a fekete kabát?- kérdezte Robi.
- Hozzá ne nyúlj! Koszos, büdös, jó ég tudja mi baktériumok, élősködők lehetnek rajta. - óvta Cula. Két kézzel a gyűrűre támaszkodtak, és lenéztek a mélybe.
- Milyen mély… ide nem szeretnék beleesni. - csodálkozott Robi. Már milliószor látta a dögkutat, de mindig el tudott csodálkozni a mélységén. A kút tekintélyt sugárzott a kissrác felé, hatalmas szájával, éktelen mélységével, és kiállhatatlan bűzével. Olyan félelmetes volt számára az egész betonmonstrum.

folyt.köv.
48
Edwin Chat - 2008. június 23. 17:39:57

Nem hagyom abba. Nemsokára elkészül az egész történet, már a vége felé járok. Úgy döntöttem, minden héten beküldök egy részt. Jelenleg 14 rész van megírva. Köszönöm a hozzászólásokat, és az olvasásokat.

230
Torma Zsuzsanna - 2008. június 23. 13:28:12

Hát még mindig nem történt semmi különös, csak felcsigáztad a kíváncsiságunkat! Várom a folytatást!
üdv.: Torma Zsuzsanna
SmileSmileSmile

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.