Csató Gáborné: A gazember

Az utolsó szelet kenyér is elfogyott. A villanyt már kikapcsolták. A lakásban 10 fok sem lehetett. Sötét volt és hideg. December 23-a éjjel. Égő cigaretta parázslott, cseppnyi narancssárga fényt adva. Talán karácsonyi ajándéknak szánta, aki kezébe nyomott az utcán néhány szálat. Egy hete nem mosakodott. Ruhája is gyűrött, koszos. Hajléktalannak nézték.
Nyár elején szűnt meg munkahelye. Azóta lefelé vezetett az út a lejtőn. Nincs megállás.
Becsületes, szorgalmas embernek ismerték. Már senki sem akart hallani róla. Elkerülték, elfelejtették, nem létezett.
Feleségével és kisfiával éltek itt. Mondhatni boldogan. Most egyedül van, elhagyatva.
Holnap délelőtt még nyitva lesznek az üzletek, visszamegy a játékboltba. A gyereknek szeretné megvenni azt a kismackót, hogy valami ajándékot adhasson. Olyan kedves, mosolygós kis plüss figura. Nincs annyi pénze. Még sohasem koldult. Lehet, hogy megpróbálja.
Zsebéből kivett néhány fémpénzt, tenyerébe tette, átszámolta. Húsz, negyven, hatvan, hetven… ennyi… összesen. Visszatette, újra elővette, megint számolt, megint eltette az érméket.
Fázott. Nagykabátban beburkolódzott a takaróba. Elaludt.

Reggel, ahogy felébredt, egészen lázba hozta az elhatározás. Elmegy a játékboltba.
Nem tudta elviselni az undorodó arcokat, ahogy ránéztek a járműveken, elfordultak tőle, inkább gyalogolt a hóesésben. Útiköltségre úgysem tellett. Végre odaért az áruházhoz. Besurrant. Az ünnepi forgatagban nem törődtek vele. Megállt a kirakat előtt. Bátorságot gyűjtött, hogy bemenjen. Csak látni akarja megvan-e még?
Nézegette a polcon a kedvesebbnél kedvesebb, mókás, szőrmés állatkákat. A maci a legaranyosabb. Tekintete gombszemeivel, és ahogy mosolyog. Mintha azt mondaná:
- Vigyél magaddal!
Hirtelen leveszi a polcról és kabátja alá rejti. Nem is érti mit csinál, ez nem is ő, valaki irányítja a mozdulatait. Már meg is fordul, megy kifelé, nem néz se jobbra, se balra, csak sietve próbál távozni. Kerülgeti a vásárlókat, miközben igyekszik a kijárathoz. Valakinek nekiütközik. Előtte tornyosul. Felnéz. A biztonsági őr. Próbálja kikerülni, de nem sikerül. A magas, erős férfi folyamatosan útját állja.
- Mit akar? Engedjen az utamra! – szól rá.
- Láttam, hogy valamit betett a kabátja alá.
- Nincs nálam semmi.
- A kamera biztos felvette, úgyhogy hiába tagadja. Mutassa! Mi az?
- Engedjen! – kezével meglöki az egyenruhás őrt.
- Még verekszik is!? Mit képzel!? – kiabál az rá és megüti.
A férfi összeesik. Legyengült szervezetének ennyi is elég. Ahogy eldől kabátja szétnyílik, orrából a vér ráfolyik a kis plüss macira, ami a földön elgurul.
A vásárlók szétrebbennek körülötte. Szörnyülködnek.
- Ilyesmi történik, ráadásul Szenteste napján!
- Micsoda tolvaj, gazemberek vannak ezen a világon!
- Meg is érdemelte, amit kapott a szégyentelen!
Hangzik innen is, onnan is. Elítélik, megítélik. Nincs szánalom, nincs irgalom.
Igyekeznek gyorsan kikerülni a földről lassan feltápászkodó férfit és kijönni az üzletből.

A pénztárnál éppen egy nagy darab, jól öltözött, középkorú úr fizet. Drága játékokkal telepakolt kosarát udvariasan elveszi tőle az eladó. Megköszönik vásárlását. Ilyen úriemberekből kellene még sok gondolják. Látszik a ruháján, hogy csak tisztességes lehet. A márkás öltöny ujja, ahogy kicsit felcsúszik előtűnik alóla arany karórája. Ez igen!
- Mi történt? – kérdezi körbenézve.
- Csak egy hajléktalan próbált ellopni valamit. Egy piti kis tolvaj. Egy lúzer. - mondják az alkalmazottak.
- Kihívjuk a rendőrséget, mert akármilyen kis értéket akart is ellopni, mégiscsak bűncselekménynek számít. – toldja meg a biztonsági őr.
A vastag pénztárcás úr szemügyre veszi a tolvajt. Valahonnan ismerős neki ez az arc. Jobb napokat is megért már, az bizonyos. Mégis rájön, hogy ki is ez. Biztos benne, hogy a hatvan dolgozó közül az egyik, akit elbocsátottak a cégnél. Ő, mint a gazdálkodó szervezet vezetője, egyedüli jogosultként csődeljárás megindítását kérte. A csődegyezség megkötésére nem nyílt lehetőség. Ekkor már nem volt semmi esélye a hitelezők kielégítésének. Felszámolási eljárás lett a vége. A cég kezelésében, tulajdonában lévő vagyon régen át lett mentve egy másik vállalkozásba. Ennek „törvényes” elintézéséért is jelentős összeget kapott. Felelősségre vonás az ügyben nem történt, nem merült fel bűncselekményre utaló jel. Természetesen. Nemcsak a hitelezők, az alvállalkozók, szolgáltatók, felé fennálló kötelezettségek sem lettek teljesítve. A gazember szószólója volt az elmaradt munkabérüket harmadik hónapja követelő dolgozóknak. Szerencsétlen flótás.
Most mit csináljon? Gyorsan döntött.
- Kérem, ne hívjanak rendőrt. Azt mondják, nem nagy az anyagi kár. Kifizetem. – ajánlja fel határozottan.
- Nahát! Felvállalja más gondját? Milyen jó, hogy vannak még becsületes, jó lelkű emberek. – mondogatják a játékboltban az eladók.
- Mennyibe kerül az a plüss mackó ott a földön? – kérdezi a „jó” ember.
- Csak nyolcszáz forint. – válaszolja a pénztáros.
Az úr letesz egy ötezer forintost a pultra.
- Tessék. A visszajáróból meghívom magukat egy kávéra. Sietek, vár a családom. Kellemes ünnepeket kívánok!
Ezzel kisiet az üzletből, azzal a meggyőződéssel, hogy milyen jót tett egy embertársával.

A pórul járt addig megalázva várakozik, elfutni nem mer, ereje sem lenne hozzá. Ő is felismeri a „becsületes” úriembert. Révetegen néz utána, ahogy távolodik alakja, majd eltűnik az áruház folyosóján a vásárlók között. Szomorú emlékeiből, felgyülemlő gondolataiból a biztonsági őr hangja rázza fel.
- Rendezték a kárt, amit okozott. Elmehet. Még egyszer meg ne lássam itt! Hallja? Annak az úrnak köszönheti, hogy megúszta, amit csinált. Érti?
Ő fáradtan állt, tonnányi súllyal a vállán. Halkan szólalt meg.
- Igen, értem. Neki köszönhetem. – bólogatott.
Majd lassan kibotorkált az üzletből. Csak lépkedett, lehajtott fejjel, nem érdekelte a mérgelődő emberek szemrehányása, akiknek nekiment.
Lélekben messze járt, gyerekkorába tért vissza. Nagymamája jutott eszébe, akivel templomba járt. Mit szólna, ha látná, hogy mit csinált? A Tízparancsolatból megszegte a hetediket: Ne lopj. Bármilyen nehéz helyzetben van is, ezt nem lett volna szabad. Nincs már semmije, csak a becsülete. Ezt nem dobhatja el. Még, ha ilyen igazságtalan is az élet. Egyszer talán tényleg elégtételt kaphat. Ha majd ott áll, ahol nem külsőségek alapján ítélkeznek, ahol nem az a fontos, hogy mások mit gondolnak róla, hanem ő maga. Az ember. Aszerint, hogy mit cselekedett élete során.

Budapest, 2009. augusztus 23.

Írta: Csató Gáborné /magyareszter/
499
magyareszter - 2009. augusztus 28. 09:48:18

Kedves Judit!
Köszönöm, hogy olvastad írásomat és hozzászóltál. Köszönöm javításodat is, persze, hogy nem hatvan ember, család életét tette tönkre, hanem, ahogy írtad egy lavinát indított el. Este már, családi program után, fáradtan, butaságot írtam, pedig közvetlenül is láttam már tragédiákat.
A lúzer szót hangzásában és jelentésében sem szeretem, de így tudtam kifejezni leginkább a mondanivalót.
Örülök, hogy eljutott üzenetem Hozzád is, köszönöm értékes hozzászólásodat a történethez.

Sok szeretettel Eszter

686
T Pandur Judit - 2009. augusztus 27. 22:45:57

Kedves Eszter!
A főnök úr nem hatvan ember életét tette tönkre. Hiszen - a történeted szerint - nem fizette ki az alvállalkozókat, a beszállítókat, a hitelezőket. Így ők sem tudták kifizetni a saját munkásaikat, beszállítóikat, alvállalkozóikat, hitelezőiket. Egy egész lavinát indított el!
Sok ember zsebéből kilopott pénzből, sok család szájából kilopott falatból lehet meggazdagodni.
A becsületes embereket, akik tisztességesen dolgoznak és másoktól is a tisztességet várnák el, azokat ma lúzereknek /veszteseknek/ nevezik. Mint ahogy le is írtad a szót a novelládban.
Mint ahogy az is így van, hogy aki kicsiben lop, azt megbüntetik. Aki meg nagyban lop, azt tisztelik és a haja szála sem görbül.
Szomorúságot és haragot éreztem amíg olvastam az alkotásodat. Csak a jó írások keltenek érzelmeket az olvasóban. Hát ez ilyen!
Gratulálok!
Judit

499
magyareszter - 2009. augusztus 27. 20:53:35

Kedves Kati, Maja, Zsuzsa, Viola, Tamás és Timoca!

Nagyon köszönöm, hogy olvastátok írásomat, örülök, hogy gondolataimat, érzéseimet sikerült megosztanom Veletek!
Szakmámból adódóan nagy szomorúsággal tapasztalom, hogy még akik korábban megbotránkoztak egy-egy kis "ügyességen", ma már azok is büszkék rá, hogy lazán
csalnak, egyszerűen a morál nem jelent semmit.
Történetem abszolút fantázia szüleménye, persze ebben élünk sajnos, csak le kellett írni. Nem oldoztam fel a szerencsétlen, munkanélkülivé vált embert, mert kényszerében lopott, de akkor mekkora a bűne annak, aki hatvan embert, családot tett tönkre a saját önző, kapzsi, gátlástalan, aljas viselkedésével, egyáltalán nem kényszerből cselekedve?
Nagyon örülök, hogy szívetekhez tudtam szólni, külön köszönet visszajelzésetekért!

Sok szeretettel Eszter

134
Tota - 2009. augusztus 27. 12:42:18

Kedves Eszter!
Szívemből szóló történetet írtál. Nem véletlen, hogy ugyanazt a témát boncolgatjuk mindketten. Egyre többen vannak és egyre többen érzik magukat a rendszerváltás veszteseinek. Egy olyan történelmi esemény áldozatai, amelyről azt hittük, hogy jót hoz. A legnagyobb veszteséget azonban az erkölcs szétrombolása okozta. A nagy szabadságban a korlátokat sokszor összetévesztették a lélek támasztó pilléreivel.
Üdv: Tota

277
farkas viola - 2009. augusztus 27. 09:09:09

Kedves Eszter!
Nagyon tetszik, hű ábrázolása jelenünknek, felülmúlhatatlan.
Szeretettel: Viola

230
Torma Zsuzsanna - 2009. augusztus 27. 08:32:52

Kedves Eszter!

Végtelenül megrendítő ez a történet, ami minden valószínűség szerint meg is történt, hiszen nem megy ritakaságszámba a mai világban, hogy valaki elveszti a munkahelyét, és ezáltal talán a családját is.
A történet végén a "főhős" rájön arra, hogy bármilyen helyzetben van is az ember, lopni nem szabad, ami nekem az egész történet olvasása közben végig az eszemben volt.
Nagyon érdekes és magáért beszélő volt a gazdag úriember és a "főhős" utolsó mondata, amiket ide most bemásolok:
- "Tessék. A visszajáróból meghívom magukat egy kávéra. Sietek, vár a családom. Kellemes ünnepeket kívánok!"
- " Igen, értem. Neki köszönhetem. – bólogatott.
Lehet elemezgetni és elgondolkodni mindkettőn.
A gazdag úriemberén azért, mert amikor odaadat az ötezrest, akkor nem azt mondta, hogy kifizeti a plüsmackó árát, és a többit a szegénynek adja, hanem "meghívja a különbözetből kávéra az eladókat!!!!
A szegény"jött-ment" mondata pedig két dologra is választ adott egyszerre. "Neki köszönhetem" Neki köszönheti, hogy megmentette a rendőrségtől és kifizette a lopott holmi árát, másodszor azt is "neki" köszönheti közvetetten, hogy ide került, ahol most van. Pontosabban, hogy attól a cégtől elbocsátásra került.
Ez a történet nagyon jól ábrázolja azt a kort, amelyben jelenleg élünk, és ezért mindenkinek elolvasásra ajánlom.
Mondanivalójáért felülmúlhatatlant érdemel.


Üdv.: Torma Zsuzsanna
SmileSmileSmile

490
kismehi - Libricz Maja - 2009. augusztus 26. 19:43:47

Kedves Eszter!

Megrendítő ez a történet, és akár már holnap bárkivel megeshet. Még ebben a szorult és megalázó helyzetben is a gyermekének szeretett volna örömet szerezni, és kész volt érte még a lopásra is. Azt hiszem ez sokat elmond. Eszembe jutott a múltkori leveled... talán nem is alaptalanul.

Üdv: maja

Ui: Befejeztem 2. prózai írásomat... Smile

227
kondrakati - 2009. augusztus 26. 16:26:40

Kedves Eszter!

Szomorú és mai történet ez. biztosan sok ember agyában megfordul, hogy lopni kell, mert másként nem megy az élet. Érdekes a fordulat a történetben és a kettősség. Na ki a gazember? - kérdezzük, és tudjuk is a választ.
Egy megjegyzés: a híradoból tudom, hogy a rendőrök 20.000 forint alatti káresethez már nem vonulnak ki, ugyanis az ma már csak szabálysértésnek minősül. Még, jó, hogy nincsenek emiatt tömeges bolti lopások!

Tetszett a történeted!

Hozzászólás küldése
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.